2011. június 11.
Milan Kundera
„Sajnálom, hogy szinte az összes regény, amit valaha is megírtak, túlságosan tiszteli a cselekmény egységének a szabályát. Ezzel azt akarom mondani, hogy ezeknek a regényeknek okozatilag összefüggő tettek és események lánca képezi az alapját. Keskeny utcára emlékeztetnek, amelyen valaki ostorral kergeti a szereplőket.” vallomása ez, a Halhatatlanság című regényéből idéztem, melyet az elmúlt napokban olvastam. Annak ellenére, hogy a regényben alig van cselekmény és szinte csak ürügyül szolgál arra, hogy az író elemezzen, elmélkedjen és véleményt nyilvánítson, magával ragadó, izgalmas olvasmány a Halhatatlanság. „Ami nem őrült futás a végkifejletig, az unalmas?” – kérdezi az író regénye egyik szereplőjétől. Bármilyen furcsa, valós és képzeletbeli személyek ülnek egy asztalnál, együtt vacsoráznak, beszélgetnek: „Miközben ezt a pompás combot ízlelgeted, talán unatkozol? Sietsz a célba? Ellenkezőleg, azt akarod, hogy ez a kacsa a lehető leglassabban tűnjön el benned, és hogy az ízét örökké érezd. A regény ne kerékpárversenyre hasonlítson, hanem sokfogásos lakomára.”
„Sajnálom, hogy szinte az összes regény, amit valaha is megírtak, túlságosan tiszteli a cselekmény egységének a szabályát. Ezzel azt akarom mondani, hogy ezeknek a regényeknek okozatilag összefüggő tettek és események lánca képezi az alapját. Keskeny utcára emlékeztetnek, amelyen valaki ostorral kergeti a szereplőket.” vallomása ez, a Halhatatlanság című regényéből idéztem, melyet az elmúlt napokban olvastam. Annak ellenére, hogy a regényben alig van cselekmény és szinte csak ürügyül szolgál arra, hogy az író elemezzen, elmélkedjen és véleményt nyilvánítson, magával ragadó, izgalmas olvasmány a Halhatatlanság. „Ami nem őrült futás a végkifejletig, az unalmas?” – kérdezi az író regénye egyik szereplőjétől. Bármilyen furcsa, valós és képzeletbeli személyek ülnek egy asztalnál, együtt vacsoráznak, beszélgetnek: „Miközben ezt a pompás combot ízlelgeted, talán unatkozol? Sietsz a célba? Ellenkezőleg, azt akarod, hogy ez a kacsa a lehető leglassabban tűnjön el benned, és hogy az ízét örökké érezd. A regény ne kerékpárversenyre hasonlítson, hanem sokfogásos lakomára.” E sokfogásos lakoma morzsáit ízlelgetem.
„Meséltem neked a tervemről,” – mondatja a szerző a regény egyik szereplőjével – „hogy felteszem az embereknek a kérdést: ki akar Rita Hayworthszel titokban lefeküdni, és ki az, aki inkább nyilvánosan mutatkozik vele. Az eredmény, persze, előre ismert: mindenki, a legnyomorultabb koldus is azt állítaná, hogy le akar vele feküdni. Mert mindenki hedonistának akar mutatkozni önmaga előtt, a felesége előtt, sőt még a kopasz közvélemény-kutató előtt is. Csakhogy ez önámítás. Komédia. Ma már nincsenek hedonisták. (…) De bármit állítanának is, ha alkalmuk adódna csakugyan választani, mindnyájan, ismétlem, mindnyájan a főtéren való sétát választanák. Mert a csodálat mindenkinek fontosabb a gyönyörnél. A látszat fontosabb a valóságnál. A valóság már senkit sem érdekel. Senkit.”
Bár hajlok arra, hogy elfogadjam a sosem készült közvélemény-kutatás eredményét, kétlem, hogy ma már nem lennének hedonisták, és ha a valóság senkit nem érdekelne, miért kérdeznénk annyit, mint az újságírók?
„Az újságíró nem olyasvalaki, aki kérdez, hanem akinek szent joga van kérdezni bárkitől bármit.” – írja Kundera, majd így folytatja: „De vajon nincs ehhez jogunk mindannyiunknak? Vajon a kérdés nem a megértés hídja, mely embertől emberig visz? Talán. Ezért pontosítom állításomat: az újságíró hatalma nem abban rejlik, hogy joga van kérdezni, hanem abban, hogy joga van követelni a választ.
Figyeljék meg, kérem, jól, hogy Mózes nem vette be a tízparancsolatba, hogy „Ne hazudj!”. Ez nem véletlen! Mert aki azt mondja, „ne hazudj!”, annak előtte azt kell mondania, hogy „válaszolj!”, márpedig Isten senkit sem jogosít fel arra, hogy választ követeljen másoktól. A „ne hazudj!”, „feleld az igazságot!” olyan felszólítás, amellyel embernek emberhez nem volna szabad fordulnia, ha a másikat magával egyenlőnek tartja. Ehhez talán csak Istennek lenne joga, de minek mondana ilyet, amikor mindent tud, és nincsen szüksége válaszunkra.”
Figyeljék meg, kérem, jól, hogy Mózes nem vette be a tízparancsolatba, hogy „Ne hazudj!”. Ez nem véletlen! Mert aki azt mondja, „ne hazudj!”, annak előtte azt kell mondania, hogy „válaszolj!”, márpedig Isten senkit sem jogosít fel arra, hogy választ követeljen másoktól. A „ne hazudj!”, „feleld az igazságot!” olyan felszólítás, amellyel embernek emberhez nem volna szabad fordulnia, ha a másikat magával egyenlőnek tartja. Ehhez talán csak Istennek lenne joga, de minek mondana ilyet, amikor mindent tud, és nincsen szüksége válaszunkra.”
A „figyeljék meg, kérem, jól” felszólításra gyanút fogtam: bűvészek szokták így terelni a közönség figyelmét: figyeljenek jól erre vagy arra, minden kétséget kizáróan győződjenek meg valamiről, mondják, miközben arra készülnek, hogy átverjenek. Mit nem vett be Mózes a tízparancsolatba? Azt hogy „ne hazudj”? A kilencedik parancsolat így hangzik: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” (2Móz 5:26) Miről van itt szó? A Heidelbergi Káté magyarázata szerint a kilencedik parancsolat az kívánja, hogy „senki ellen hamis tanúbizonyságot ne tegyek. Senki szavait el ne csavarjam. Ne legyek rágalmazó, vagy mást gyalázó. Senkit könnyen és meghallgatás nélkül meg ne ítéljek, se ne segítsek elítélni. Hanem kerüljek mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit: ha csak magamra nem akarom vonni Isten rettenetes haragját. Hasonlóképpen, hogy a törvényben és minden más eljárásban az igazságot kedveljem, őszintén beszéljek és valljak. Felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.” Mit vett be tehát Mózes a tízparancsolatba? Azt, amit az Úr parancsolt neki. Ugyanaz az Úr, aki szintén Mózes által azt üzente a választott népnek, hogy: „Ne orozzatok, se ne hazudjatok és senki meg ne csalja az ő felebarátját.”(3Móz 19:11)
Hogy a „ne hazudj!” és a „feleld az igazságot!” miért lenne „olyan felszólítás, amellyel embernek emberhez nem volna szabad fordulnia, ha a másikat magával egyenlőnek tartja”, nem tudom a választ. Kire nézve sértő vagy megalázó, ha elvárják tőle, hogy ne hazudjon, hanem igazat mondjon?! Kundera szerint „a parancsoló és az engedelmeskedő ember között nincs olyan kirívó egyenlőtlenség, mint aközött, akinek joga van követelni a választ, és aközött, akinek kötelessége felelni. Ezért a válasz követelésének a jogát mindig is csak kivételesen adták meg. Például a bűntényt kivizsgáló bírónak. (…)
Egy demokratikus országban mindenki nyelvet ölthet a rendőrre, aki azt merészelné kérdezni, hogy az illető miről beszélt A-val, és viszonya van-e B-vel. Mindazonáltal a tizenegyedik parancsolat ott is ereje teljében uralkodik. Hiszen kell egy parancsolat, amely századunkban, amikor Isten tízparancsolata már-már feledésbe merült, uralkodik az emberek felett!”
Egy demokratikus országban mindenki nyelvet ölthet a rendőrre, aki azt merészelné kérdezni, hogy az illető miről beszélt A-val, és viszonya van-e B-vel. Mindazonáltal a tizenegyedik parancsolat ott is ereje teljében uralkodik. Hiszen kell egy parancsolat, amely századunkban, amikor Isten tízparancsolata már-már feledésbe merült, uralkodik az emberek felett!”
Egy demokratikus országban törvény garantálja a kérdezés, a folyamodás jogát és törvény kötelez a válaszadásra, például így:
„(1) A személy jogát bármely közérdekű tájékoztatáshoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet.
(2) A közhatóságok, a rájuk háruló illetékességek szerint, kötelesek biztosítani az állampolgárok korrekt tájékoztatását a közügyekről és a magánérdekű kérdésekről.” (Románia Alkotmánya, 31. szakasz)
Meg így:
„(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott beadványokkal a közhatóságokhoz folyamodjanak. (…)
(4) A közhatóságok a folyamodványokra a törvény szerint megállapított határidőkben és feltételek között válaszolni kötelesek.” (Románia Alkotmánya, 51. szakasz)
De a „válasz követelésének a joga”, illetve a válaszadás kötelezettsége, úgy érzem, hogy benne foglaltatik az alábbi cikkelyben is:
„(1) Mandátumuk gyakorlása során a képviselők és a szenátorok a nép szolgálatában állnak.” (Románia Alkotmánya, 69. szakasz) A szolgálatunkban álló személynek kötelessége válaszolni a jogosan feltett kérdéseinkre.
„(1) A személy jogát bármely közérdekű tájékoztatáshoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet.
(2) A közhatóságok, a rájuk háruló illetékességek szerint, kötelesek biztosítani az állampolgárok korrekt tájékoztatását a közügyekről és a magánérdekű kérdésekről.” (Románia Alkotmánya, 31. szakasz)
Meg így:
„(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott beadványokkal a közhatóságokhoz folyamodjanak. (…)
(4) A közhatóságok a folyamodványokra a törvény szerint megállapított határidőkben és feltételek között válaszolni kötelesek.” (Románia Alkotmánya, 51. szakasz)
De a „válasz követelésének a joga”, illetve a válaszadás kötelezettsége, úgy érzem, hogy benne foglaltatik az alábbi cikkelyben is:
„(1) Mandátumuk gyakorlása során a képviselők és a szenátorok a nép szolgálatában állnak.” (Románia Alkotmánya, 69. szakasz) A szolgálatunkban álló személynek kötelessége válaszolni a jogosan feltett kérdéseinkre.
„Kinek van ma kedve a politikai pályához? Ki teszi ki magát annak, hogy egész életében a táblánál feleltessék?” – kérdezi Kundera.
Sejtem a választ: annak, aki nem tartja magát embertársaival egyenlőnek, ezért úgy gondolja, hogy rá nem vonatkozik a „feleltetés”?
