2012. március 27.AgrárHírek (részlet, a teljes cikket itt olvashatják: http://kolozsvari-mpp.blogspot.com/2012/03/strategia-nem-eleg-tettekre-van-szukseg.html )
Bevezetés
A magyar parasztság mindig a jobboldalra szavazott, onnan várta a megváltást. Az idősebb generációt magángazdálkodás nosztalgiája, a fiatalokat történelmi tapasztalatok hiányában az illúziók motiválták. A rendszerváltás azután meghozta számukra a várva várt magángazdálkodást. Nem kellett többé munkaelosztásra járni, mindenki maga oszthatta be az idejét. Kapott durván egy hektár földet emlékül, meg némi kárpótlási jegyet. Eredetileg arra számított, hogy visszakapja a földjeit, hisz a telekkönyvek megvoltak. A kapitalizmus azonban nem így működik. Az Antall kormány mindenkit kárpótolt valós, vagy vélt sérelméért, és mivel kezdetben más kínálat nem volt, földet lehetett licitálni. Ez tudatos politika volt arra, hogy a mezőgazdaságon kívül állók szerezhessék mag a földtulajdont, hogy azután azt bérbe adhassák, és a bérleti díjban a gazdálkodó az örökkévalóságig fizesse a kárpótlást az új tulajdonosnak, aki sokszor azt sem tudta, hogy merre van a földje. A termelői árakban nem volt benne a bérleti díjak fedezete, így nem meglepő, hogy a gazdálkodás súlyos csalódást okozott. Mintegy tízezer külföldre szakadt hazánkfia is részesült kárpótlási jegyben, mellyel akkor legálisan szerzett földet. Az események kapcsán az óriási értékű mezőgazdasági termelő vagyon is ebek harmincadjára került. A parasztság ölbe tett kézzel nézte végig saját kisemmizését. Az Antall kormány közvetlenül a bukása előtt próbálta korrigálni a hibát, de egyrészt már elkésett vele, másrészt a külföldiek mellett a magyar gazdasági társaságoknak is megtiltotta földszerzést. Ezzel megásta az állattenyésztés sírját. A korszerű telepek ez utóbbiak birtokában voltak, akik a továbbiakban bérelt földön termelhették meg a takarmányt. A háztáji állattenyésztés eleve elsorvadt, a nagyüzemit pedig a ráfizetés miatt sorban számolták föl. Ez a folyamat most is tart, és nem véletlen, hogy hagyományos állattenyésztési termékeinkből behozatalra szorulunk. A kiváló szakembergárda hiába tiltakozott, aztán egy idő után szétszéledt, vagy más lehetőség híján kényszervállalkozóvá lett. Korábbi több évtizedes munkájáért köszönet helyett fenyegetést és zöldbárózást kapott.
A kisüzemi, családi gazdálkodás egész Európában csak az Unió adófizetőinek támogatásával tartható fenn. Belépésünk után a gazdák jövedelempótló, és fejlesztési támogatása javított a helyzeten, de szemmel látható, hogy a piacról való kiszorulásunk egyre több termék esetében szembeötlő. Az élelmiszer árakat a szupermarketek versenye valamennyire kordában tartja. Ha az árakat a hazai termelők alakíthatnák, áruhiány lenne, és szerény becslések szerint is legalább 30 százalékkel többet fizetnénk a kasszánál.
A jobboldali konzervatív politika persze sikeresen a maga javára fordította az eseményeket. Kihasználta azt, hogy a gazdák vakon hittek az ígéretekben, ment a zöldbárózás, meg olyan vádak, hogy a véráztatta magyar földet külföldiek kezére játsszák. Ez elég volt a folyamatos tüntetésekhez, melyek mögött az állandó uszítás is szerepet játszott. Érdekes módon most még nem tüntetnek érdemben a gazdák, igaz, hogy nincs is, aki uszítsa őket. Hozzáteszem, hogy nem a tüntetéseket kellene kiprovokálni, hanem tenni kell a gazdák érdekében.
Az Orbán kormány semmiféle agrárpolitikát korábban nem hirdetett meg. Hatalomra kerülése után végül színt kellett vallani. A parlamenti államtitkár által széles körben meghirdetett agrárpolitika lényege az állami földek bérbeadása lett volna családi gazdaságok számára. Kiderült azonban, hogy az elmúlt időszakban hatalmas birtokok kerültek „fű alatt” kormány közeli körök tulajdonába, illetve bérletébe. Az állami földek bérbeadása titkosítottan történik, és nem véletlenül. Semeddig sem tartott ezek után az államtitkárt meneszteni, aki viszont „hálából” kiteregetett. Nevén is nevezett néhány új „zöldbárót”, akik hamarosan az interneten találták magukat. Néhány rájuk vonatkozó jelzője megérdemli, hogy idézzük: „zsákmányszerző gazdasági érdekcsoportok, maffiacsaládok, spekuláns nagytőkés oligarchák, állami gazdaságokat a többiek elől elprivatizáló nagybirtokos zöldbárók.” A távozó államtitkár ezzel a szöveggel belopta magát a gazdák szívébe, szerényen tüntettek is mellette. Érdekes módon a karvalytőke birtokszerzésével az MSZP is tisztában volt, de tudni nem, csak sejteni lehet, hogy miért, szó nélkül hagyta az egészet, nem kovácsolt belőle politikai tőkét. Egyedül a profi Gőgös Zoltán vívja magányos harcát. Egyébként a párt vezérkarát soha nem érdekelte érdemben a mezőgazdaság és a vidék, kipipálták, megelégedtek a szónoklatokkal, és az egyre fogyó voksokkal. Az agrárérdekek képviselete mind az elnökségben, mind az Unióban súlytalan. Nem kívánok múltba révedni, de amikor annak idején Fehér Lajos azt mondta Kádár Jánosnak, hogy most minden erővel a mezőgazdaságra kell koncentrálni, akkor nem lehetett félrebeszélni, kötelező volt egy irányba húzni a szekeret. És így lehetett nemzetközileg is elismert eredményeket elérni. A parasztság létbiztonságban élt, az élelmiszer olcsó volt. Ezt a korszakot szokás csak úgy egyszerűen átkosnak nevezni, holott nem ártana mindazt átvenni, ami jó volt.
A stratégia nem helyettesíti az azonnali cselekvést, legfeljebb elaltat
Elégedjünk meg a fenti helyzetértékeléssel, és térjünk át néhány fontosabb tényezőre, amelyek az élelmiszer gazdaságot alapvetően befolyásolják, és amelyeket nem elég hosszútávú stratégiaként kezelni, hanem kormányzati feladatként kell programba venni, és haladéktalanul meg kell oldani. Főként ez érdekli ugyanis az élelmiszer gazdaság szereplőit, elsősorban a gazdákat és vállalkozókat. Persze nem árt, ha van előre tekintés, de nekik a jelenben kell megélni.
A hosszútávú stratégia témaköre kormányról kormányra visszatér. Ez már az ötvenes évektől így volt, csak akkor még három és ötéves tervnek nevezték. Mindig csodaszerként kezelték, holott arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet az akut, azonnal megoldandó problémákról. A tervciklus végére azután alig lehetett egy példányt előkotorni a fiókok mélyéről, hogy „kiértékeljük” a teljesítést. Ez részemről önkritikának is tekinthető. Joggal érhet elmarasztalás, hogy miért nem akkor voltam okos, mikor a bársonyszékben ültem. Az adott történelmi helyzetbe azonban bele kell helyezni a történéseket, amiket el szoktak felejteni. 1997 tavaszán például olajszőkítő és borhamisító csoportokkal a háttérben először vonultak tömegesen utcára a gazdák. Nem a stratégia hiányzott nekik, hanem tiltakoztak az adatszolgáltatási kötelezettségek ellen, holott látni kellett, hogy a közeledő uniós csatlakozás rendkívül precíz nyilvántartásokat követel, amelyekre el kellett kezdeni a felkészülést. A tüntetések nyomására 1997-ben az EU-konform adminisztráció megkövetelése helyett Agrár Kerekasztallal, Nemzeti Agrárprogrammal, és az úgynevezett agrártörvénnyel csitítottuk a kedélyeket, de a problémák megoldását csak elodázni tudtuk. Ezzel nem a hosszú távú gondolkodás szükségességét tagadom, hanem azt nyomatékosítom, hogy a napi problémák megoldása ennél sokkal fontosabb. A gazdát nem az érdekli, hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva, hanem az, hogy el tudja-e adni a terményét és mennyiért, időben megkapja-e az ellenértékét, lesz-e miből megvenni a műtrágyát, vetőmagot, tud-e fizetni a benzinkútnál a gázolajért. Aki csak megjósolja, minden felelősség nélkül, hogy mi lesz a távoli jövő, de a napi problémákat elkerüli, az fél a valós gondoktól, és aligha tudja azokat orvosolni. Megjegyzendő, hogy minden beavatkozás, bármennyire is jó szándékú, nemcsak barátokat, hanem ellenségeket is szül.
A gazdálkodás, vállalkozás elmélyült gondolkodást, és elemző munkát igényel. Nem meglepő, hogy a szocialista nagyüzemi gazdálkodás évtizedei alatt az egyéni gazdálkodásról és annak felelősségéről sajnálatosan leszoktatott, bérmunkássá vált valahai magyar paraszt elfelejtette a ceruza használatát. Sajnálatos módon ennek a levét ma is isszuk, illetve isszák, de különösen ittuk akkor, mikor eljött az igazság pillanata, az Unió tagjává válás. Amikor a magyar piac világpiaccá bővült egyik napról a másikra. A csatlakozási tárgyalásokon évekig bizonygattuk magas színvonalú felkészültségünket és versenyképességünket. Sajnos csak szavakban és nem tettekben. Az EU intézményrendszerének késedelmes beidegzése, a regisztráció hiányosságai és egyéb adminisztratív kötelességek, mint a támogatások előfeltételei, súlyos gondokat okoztak a pénzek időben történő lehívásához, különös tekintettel az EU utó finanszírozási rendszerére. A felkészületlenségre önhibáján kívül ráment egy miniszterünk. Ebből következik, hogy a hosszútávú stratégia mellett szükség van taktikára is, amely tartalmazza a konkrét tennivalókat. Ma aligha lehet megjósolni, hogy mi lesz például 2017 és 2020 között. Az viszont meg kell tervezni, hogy mit teszünk 2015-ig. Meg kell jegyeznem, hogy nem minden gazda felejtette el a ceruzát. Van, aki átugrotta, és számítógépre váltott. A jövőben nekik lehet bizodalmuk.
A már említett 1997. évi CXIV. törvény, illetve annak 2005 évi XXVIII. törvénnyel módosított változata kötelező jelleggel írja elő, hogy a kormány az agrárgazdaság előző évi helyzetéről köteles az országgyűlésnek beszámolni. Az 1997-ben, a fenti törvény által életre hívott Agrárgazdasági Tanács a kormány 2010 évi beszámolójához figyelemre méltó észrevételeket tett, és 14 javaslatot fogalmazott meg, melyet szerencsés lenne, ha az illetékeseknek figyelmébe vennének. Itt rövid és középtávú, tényleges problémákról van szó.
Csatlakozom az Agrárgazdasági Tanács állásfoglalásához. Ahhoz társulva, azt kibővítve szeretném felhívni a figyelmet az általam legfontosabbnak vélt további feladatokra. Teszem ezt azért is, mert a szakma szereplői gyakran úgy gondolják, hogy a feladatok megoldása az agrárpolitikában csupán tetszés és elhatározás kérdése. Azt teszünk, amit akarunk, az agrárpolitika konkrét megvalósítása jó, vagy rosszindulat, netán hangulat kérdése. Sokan, akik az adózásról csak hallottak, azt gondolják, hogy van pénz, csak nyomtatni kell, és eszükbe sem jut, hogy támogatás abból van, ha azt az adófizetőktől beszedik. Erről a gondolkodásmódról le kell szoktatni az embereket. Az adóelkerülésre kifundált őstermelő kategória nyugodtan minősíthető hungarikumnak. A behatárolt lehetőségeket, a szűk mozgásteret világosan el kell magyarázni a gazdálkodóknak és tudatosítani bennük, mert túl sok az elvárás, sőt követelés az államtól, pontosabban az adófizetőktől, megszokottá vált a másra mutogatás. A kormányt és az EU-t szidni pénzbe nem kerül, és sokak számára ezzel a probléma már meg is van oldva.
Élelmiszer gazdaságunk előrehaladása elsősorban a fejekben dől el
Még mielőtt végleg elfeledtetnék, be kell mutatni a nagyüzemi gazdálkodás eredményeit, a világ szinvonalú termelési rendszereket, melyek az ország legeldugottabb területein általánosak voltak, és nem utolsó sorban azt a szociális hálót, amelyet azóta sem tudtak pótolni. Tájékoztatni kell a lakosságot, különösen a fiatal korosztályt, hogy a nagyüzemi gazdálkodás tette lehetővé a nyugdíj bevezetését a termelőszövetkezeti parasztság számára. Ha ez nem történt volna meg, vajon miből élne a falvak idős generációja? Be kell mutatni a sajátos magyar modellt, amelynek jelentős országok a csodájára jártak, amely a háztáji gazdaságokat integrálta, és gazdaggá tette azokat, akik szerettek dolgozni. Ekkor szűnt meg az alvég és felvég kasztrendszere. Ekkor épültek újjá a falvak, tűntek el a cselédlakások, épültek át garázsokká a korábbi pajták és istállók a házak mögött, és ekkor tudták egyetemekre küldeni a gyerekeiket a parasztok. A szakmunkások képzése természetes volt. A Lajta-Hansági Állami Gazdaságban például három helyen folyt gépszerelő szakmunkásképzés előadótermekkel, kollégiumokkal, és a legkorszerűbb technikák helyszínen történő gyakorlati elsajátításával, végül munkahelyek biztosításával. Ez jellemző volt a korszakra. Hol vagyunk ma ettől? Ma azt panaszolják és tanítják, hogy a parasztokat beverték a szövetkezetbe, lovukkal, boronájukkal együtt. Arról nem szól a fáma, hogy az unokáik már olyan traktorokat és kombájnok vezettek a tsz-ben, melyek fülkéje semmiben sem különbözik egy luxusautóétól, televízióval, GPS-el, mobiltelefonnal, rádióval felszerelve. Jó lenne ezt ma is megközelíteni. Nem titok, hogy ebben pártutasítások is szerepet játszottak. Ma a pártutasítások teljesen más irányúak. A fiatal korosztály a múltról szinte semmit nem hall, nem tud, így könnyen megtéveszthető.
Az élelmiszer stratégiai termék, melyet vidéken kell megtermelni
Ebben a témakörben nem mellőzhető a mezőgazdaság, feldolgozóipar, és a kereskedelem, mint termékpálya összefüggéseinek vizsgálata. Nem elég kiragadni valamelyiket közülük, mert egyik következik a másikból. A termelés célja viszont a végtermék értékesítése, még pedig minél nagyobb hozzáadott érték realizálása mellett. Az árhoz bevételként kapcsolódik a támogatás számos formája, amely Európában bevett gyakorlat. Ezeknek kell biztosítani a bővített újratermelés, de legalább a fenntarthatóság forrásait.
Tudatosítani kell, hogy a mezőgazdasági termelés szolgálja ki az élelmiszeripart, az élelmiszeripar pedig a kereskedelem, illetve a fogyasztók igényeit, és nem fordítva. A kormányzatnak olyan környezetet kell teremteni, hogy mindegyik szektor találja meg a számítását. Ehhez átgondolt nemzeti támogatás és adópolitika kell. Az élelmiszer gazdaság, élelmiszerellátás és a foglakoztatás érdekében a támogatásokat kiemelten a vidékre kell koncentrálni, különös tekintettel a hátrányos helyzetű térségekre. Mindennek előfeltétele a gazdák által létrehozott és működtetett szövetkezeti háttér. Ahogy ezt a politikában Károlyi Sándor gróf, majd a gyakorlatban Újhelyi Imre magyaróvári akadémiai tanár több mint száz éve sikeresen megalkották.
A régi rómaiak szerint szabad emberhez egy foglalkozás méltó, az pedig a mezőgazdálkodás. Itt említjük meg, hogy a tömegélelmezés már akkor sem volt ismeretlen fogalom. A római légiók ellátását csak szervezetten lehetett megoldani, és ezt a célt szolgálta az akkor még zöldebb Szicíliában hatalmas nagybirtokokon rabszolgákkal termeltetett gabona, amelyet gályákkal szállítottak rendeltetési helyére. Tömegélelmezés tömegtermeléssel. Ez sejteti az egyre gyarapodó népesség ellátását a távoli jövőben. Most sem kell idegenkedni tőle. Száz évvel ezelőtt a vidék lakossága nálunk is többnyire a saját maga által termelt élelmiszereket fogyasztotta. Azóta sokat változott a kép. A XX. századra alapvetően átalakult a mezőgazdaság szerepe. A városok fizetőképességüknek függvényében szívták fel a piacokra vitt naturáliákat. Ahogy a polgárosodás előrehaladt, az ipar és kereskedelem fejlődött, nagyobb tömegű élelmiszert igényelt, és azt egyre inkább feldolgozott formában. Ez a tartósítással indult, majd a konyhakész termékekben csúcsosodik ki. Feldolgozó iparágak serege jött létre, amelyek óriási koncentráción mentek keresztül. Napjainkban is ez a fő irányzat, része a globalizációnak, melyben a befektetések, a termelés, feldolgozás és értékesítés túlnőnek a nemzeti kereteken, nemzetek fölöttivé válnak. Aki ma előállít egy terméket, részévé válik a világpiacnak, nem tekinthet el annak hatásaitól. Ezeket a folyamatokat meg kell értetni, és alkalmazkodni kell hozzájuk.
A Darányi Terv bemutatásakor elhangzott, hogy Magyarország agrárország. Amennyiben ez alatt azt értjük, hogy nemzetgazdasági és társadalmi jelentősége sokszorosa a különféle területeken elfoglalt néhány százalékos részarányának, akkor fogjuk rá. A verbális kinyilatkoztatást azonban legalább ilyen mértékű odafigyelésnek, és intézkedéseknek kellene követnie. Az azért ne felejtsük el, hogy bármilyen zseniális miniszter volt Darányi, a paraszti tömegek felemelését, életszínvonalának javítását nem tudta megoldani. Másfél millió ember a jövőt nem itthon, hanem Amerikában képzelte el. Ha nem is a legmeghatározóbb, de a legfontosabb és a legsikeresebb ágazat valóban lehet, és volt is a magyar élelmiszergazdaság. Példa erre az 1965-85 közötti időszak. Kapronczai István írja: „A világháborútól a rendszerváltásig a mezőgazdaság fejlesztésében a keleti blokk országai közül hazánk jutott a legmesszebbre, amit az eredmények az európai szinttel való egybevetése bizonyított.”
Az élelmiszer gazdaságnak fontos, és nem mellőzhető sajátosságai vannak. Ilyen a koncentráció, mint a versenyképesség egyik alapja. A szétszórt, sokszor felaprózott termelő egységek aligha tudnak a kihívásoknak megfelelni. Másik ilyen követelmény a szövetkezés, és egyéb integrációs formák. A közös fellépés, a termelési láncok összehangolása nélkül semmiféle természet adta előnyt nem lehet kiaknázni. Végül a termelés specializálása is itt említendő meg. Nem sokfélét kell termelni, hanem kevesebb félét, de azt a leghatékonyabban. „Rá kell állni” a legperspektivikusabb termékekre, és terjeszkedni kell a piacon. Mondhatjuk azt is, hogy ki kell szorítani a konkurenciát. Nem véletlen, hogy a multik a piaci részesedés minél nagyobb arányát akarják megszerezni. Nem csak hogy akarják, de kényszerülnek is erre talpon maradásuk érdekében. Nem árt komolyan venni a legnagyobb piacbefolyásoló országok gazdálkodóinak szemléletét, akik évszázadok óta saját zsebből gazdálkodtak, saját pénzüket tették kockára, és rákényszerültek a fenti tényezőkhöz való alkalmazkodásra. Ahhoz, hogy az őshonos fajtákat megőrizzük, nem kell az alkotmány. Ugyanakkor nemzeti érdek, hogy távol kell tartanunk őket a versenyszférától. Támogatásukkal az adófizetők is nyilván egyetértenek.
Az élelmiszer termelés húzóereje a fogyasztás. Ezen a területen az elmúlt száz évben óriási változások következtek be. A népesség koncentrálódott, hatalmas, több milliós városok és övezetek jöttek létre, amelyek kereslete a hagyományos módszerekkel nem elégíthető ki. A tömeges élelmiszer ellátás koncentrált, integrált termelést és kereskedelmet igényel. Bármennyire is elfogadjuk, hogy az agrártermelés természet-közeli tevékenység, kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a tömeges élelmiszer ellátás csak iparszerű módszerekkel történhet, ahol a kézi munkaerőt a gépi technika váltja fel. A manufakturális eszközökkel előállított termékek helyi jelentőséggel bírhatnak, ha van hagyomány, tőke és hozzáállás. A legfontosabb, hogy alkalmazkodni tudjon a vásárlók igényeihez. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar elsősorban az árat nézi, utána a minőséget, és kevésbé érdekli, hogy magyar, vagy külföldi a termék.
