Nánási Tamás, Magyar Nemzet 2012. március 26., hétfő 00:01
Vajon ki húzza az időt, ki nem akar tárgyalni a másikkal? Lesz-e egyáltalán megállapodásunk az Európai Unióval és a Nemzetközi Valutaalappal (IMF)? Ismét terítékre kerültek a múlt héten ezek a kérdések, miután ellentmondásos hírek érkeztek Washingtonból.
Először úgy tűnt, a magyar főtárgyaló újabb látogatása az IMF főhadiszállásán áttörést hozott, és hamarosan olyan küldöttek érkeznek a valutaalaptól, akik kézzelfogható terveket és elképzeléseket hoznak magukkal. Azután mégsem: az IMF budapesti kirendeltsége sürgősen cáfolta az erről szóló értesüléseket. Vagyis minden maradt a régiben. Továbbra sem tudjuk, pontosan mit is kérnek cserébe azért partnereink, hogy érdemben szóba álljanak velünk.
A befektetők, elemzők körében lehet hallani egy történetről, miszerint amikor Fellegi Tamás először találkozott a magyar kormány nevében az IMF első emberével, Christine Lagarde-ot nem a gazdaságunk mutatói vagy a hiány várható alakulása érdekelte, ami egy kölcsön megítélése szempontjából elsődleges információ lenne. A párizsi nagypolitika bugyrait megjárt főigazgató asszonyt sokkal inkább a francia befektetések magyarországi sorsa izgatta. Például az, hogy veszélyezteti-e bármi is a Suez nevű cégcsoport hazai vízszolgáltatásban meglévő érdekeltségeit. A kérdés abból a szempontból aktuális volt, hogy éppen akkoriban formálódott a fővárosi önkormányzatnál a Budapestet ellátó víziközmű-cég kisebbségi tulajdonának visszavételével kapcsolatos döntés. Abban, hogy a szerződés pécsi mintájú felmondása helyett végül olyan egyezség született, amely szerint közel 15 milliárd forintot kap a Suez és a német RWE a rendkívül előnyös üzleti lehetőségekkel párosított 25 százalékos részesedésért, szerepe lehetett a nemzetközi elvárásoknak. Maga a főpolgármester is célzott erre, amikor egyik alkalommal megemlítette: nem akarja csorbítani a magyar kormány mozgásterét.
De nem csak ebben az ügyben demonstrálja az Orbán-kabinet színfalakon belül és kívül is, hogy az ország jelenlegi helyzetében szükségesnek tartja – ha nem is bármi áron – az IMF védőhálóját és a brüsszeli békét. Az unió által indított kötelességszegési eljárásokban a lényegi kifogások teljesítésére tettünk ígéretet. A túlzottdeficit-eljárással kapcsolatban készül az újabb 150 milliárd forintos kiadáscsökkentő csomag. Felgyorsult a Széll Kálmán-terv végrehajtása, ami politikai, társadalmi ütközések egész sorát hívta életre a felsőoktatás átalakításától az egészségügy reformjáig. Mindezek borítékolhatóan szerepelhetnek egy IMF-kívánságlistában, mint ahogy a közösségi közlekedés problémái is, ahol ezekben a pillanatokban születnek alapvető jelentőségű döntések. De nem csak ott „dolgozik előre” a kormány, ahol megjósolható az IMF–EU-követelések megjelenése. A velencei bizottság jogi következményekkel nem járó ajánlásait is szokatlanul komolyan vesszük. Felvetéseikre pillanatok alatt megszületett az igazságszolgáltatási rendszer további finomítására vonatkozó javaslat.
Ehhez képest arra sem vagyunk érdemesek, hogy az IMF írásban közölje velünk elvárásait, vagy hogy Brüsszelben elárulják: meddig terjed még a követelések sora, és ezekből mi számít feltételnek a tárgyalások megkezdéséhez, és mi nem. Sőt, ismét megszaporodtak azok az elemzésekbe rejtett üzenetek, hogy a magyar kormány átvette a törökök korábbi időhúzó taktikáját, és valójában nem is akar megállapodást. Csakhogy van a két eset között egy lényegi különbség: a törökökkel leültek tárgyalni, velünk még nem. Magyarország most még csak térden áll. Talán ha földre kerül, akkor lesz Brüsszelben és Washingtonban megfelelő partner.
