A vadon törvénye

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/80989
2012. október 30 ÖRDÖG. I. BÉLA

A megrongált szobortalapzat a Fellegváron – A SZERZŐ FELÉVTELE

Néhány napja egy vadgazdálkodással foglalkozó tudományos értekezleten hangzott el szakember szájából, hogy manapság törvény írja elő: a vadszámlálást a vadőröknek hivatalos környezetvédőkkel közösen kell elvégezniük. Az indok egyszerű: így lehet megakadályozni, hogy az erdészek szándékosan eltúlozzák az adatokat. Például a rájuk bízott területen a jogszabály által védett medveállomány felbecsülését, remélve, hogy ha nagyobb számot jelentenek, akkor több példány kilövésére kapnak engedélyt, ami természetesen számukra busásabb bevételt jelentene.

Nagyon esedékes lenne valamilyen ehhez hasonló összefogás a műemlékdúlások elleni harc esetében is. Ez jutott eszembe az elmúlt szombat délelőtt, amikor a Fellegváron szemügyre vettem az egykori Sissi-emlékmű romjait, ahol idén október 6-án, civil kezdeményezésre, egy napra eredeti helyére visszaállították a legendás Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné mellszobrának gipszmását. A látvány, ami ott a kíváncsiskodót fogadja, több mint lehangoló: felháborító. Az agyongrafittizett és „paranoia” felirattal „ékesített” (vajon az üzenetet a szerzők önjellemzésnek szánták?), leromlott állapotú alkotás homlokzatán ott diadalmaskodott az aznapi friss dátum: 27.10.2012. A méternyi magas, tömör és igencsak súlyos kőtömbtalapzat pedig, amely október 6-án még állt és tartotta jelképes terhét, most ledöntve várja sorsának jobbra fordulását.

A vadállatok által a lakosság gazdaságaiban okozott károk kivédésére különböző módszerek állnak rendelkezésre, váltakozó eredményességgel: kerítés, villanypásztor, juhászkutya, hang- és fényjelzések stb. A műemlékdúlók esetében azonban csak ezeknél drasztikusabb eszközök vezethetnek sikerre: a szigorúbb törvények, százszázalékos tiszteletben tartása. Amihez az lenne szükséges, hogy a környezetvédők, vagyis a mindenkori, bármilyen eredetű műalkotások értékét megbecsülő és védelmezni akaró civilek a „társadalom erdészeivel”, a rendőrséggel és a csendőrséggel közösen lépjenek fel a rongálókkal szemben. Ki-ki a maga eszközeivel, de egybehangoltan.

Természetesen nem mellékes, hogy a tulajdonképpeni célközönség, a közvélemény, miként reagál az efféle próbatételre. Állást foglal-e nyíltan a fizikai és lelki vandalizmus művelőivel szemben, vagy kettős mércét alkalmaz, és csupán a számára ilyen-olyan okokból szimpatikus emlékművek épségéért emeli fel szavát.

Azon az idézett értekezleten az egyik előadó eképpen panaszkodott: „Írhatok én akárhány könyvet a vadgazdálkodásról tudományos megközelítésben, tudományos elvárások szerint, mert nem érdekli az embereket. De ha a medvetámadásokat teszem közzé, bezzeg azonnal elkapkodják a köteteket!” Sajnos, egyre inkább így vagyunk ezzel a műemlékek esetében is. A nagy pusztítások láttán sokan felkapják fejüket, de ha le lehetne küzdeni a hétköznapi közömbösséget, aligha kerülne sor ezekre a gyakran visszafordíthatatlan rombolásokra