Az önmegvalósítás csapdái

http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/az-onmegvalositas-csapdai
Pozsonyi Ádám - 2012. október 27.

Van egy uszító oldal (a sok közül) a neten. Alkalmanként rácsodálkozom, amikor nagyon nincs más dolgom, álmos vagyok, a fejem is kókad lefelé, s kell valami, ami erősebb, mint egy langyos kávé. Na, ez a Nők lázadása névre hallgató, elmekórtani esetgyűjtemény. Itt azok a szerencsétlenek gyülekeznek, akik komolyan hiszik, hogy ha egy férfi az utcán megnéz egy csinos nőt, az szexista megkülönböztetés, és ha az új családi házam (nem mintha lenne ilyen) tervezése közben nem kérem ki a szomszéd kétéves gyermekének véleményét, az kirekesztő és antidemokratikus.

Igen, korunkban vannak ilyen lények, akiket a haladó szellemű jelszavak már az elmebaj határáig toltak. Akik már a létezés örök törvényeit tagadják. Akik mindennek hisznek, csak a saját szemüknek nem. Akik minden társadalmi jelenség magyarázatánál a bonyolultabb és nyakatekertebb választ fogadják el – tehát ha valaki bűnöző, hitvány gazember, akkor annak oka a megkülönböztetés, az elnyomás, a rossz gyerekkor, az apja, a tanára, a katolikus egyház, de semmiképp nem az, hogy az illető egyszerűen olyan és kész. Náluk – mármint az emancipált elmebetegeknél – láttam belinkelve egy jó kis cikket. A címe a következő volt: „A család mint perverzió”. (Lassan egyesek számára az a szó, hogy apa és család, tiltott önkényuralmi jelkép lesz). Idézek párat a kezelésre szoruló tünetekből. Csak pusztán érdekességként, hogy lássuk, hol tart világunk. Hogy mivé züllesztette valaha élhető Európánkat az internet, a koedukált oktatás és a „mindenkinek diplomát” mozgalom.

„A jelenlegi magyar politikai kurzus üzenete, hogy a nőknek »vissza« kell térnie a gyermekneveléshez. (…)Újra és újra fölvillan a magyar politikában a család-gyerek-nő egyáltalán nem szent háromsága, vannak még sokan, akik emlékeznek a Fidesz-kormány »három gyerek, négy kerék« bonmot-jára. Állítólag az volt az lett volna első kísérlet arra, hogy a nőket, gyerekeket mint alkatrészeket prezentálja a magyar közélet.”

„A képviselők többsége szerint ebben az országban csak a szavazóképes korú, fehér bőrű, magyar, keresztény férfiak a teljes jogú állampolgárok.”

No, hát ennyi elég is. Nem folytatom. Nem maga cikk a lényeges, hanem a jelenség ijesztő, annál is inkább, mert egyre terjedő jelenségről van szó.

Parászka Boróka. Erre a névre hallgat az illető, aki ezeket a sorokat leírta. Megnéztem más írásait is a szóban forgó portálon. Egyikben az erdélyi magyarok féltése fáj neki, mert szerinte román nacionalizmus nincs, ellentétben velünk, magyarokkal. Szóval a szokásos liberális gyakorlat, miszerint karoljunk fel mindent, ami a nemzetnek, a közösségnek árt, és támadjunk, gúnyoljuk, tapossuk azokat, amik az erősödését szolgálják.

Boróka a női önmegvalósítást félti. Annak védelmében sikoltozik. Persze ha szülne egy gyereket, mindjárt józanabbul látná a világot. Meg úgy általában az önmegvalósítást, mint olyat emeli piedesztálra, s tekinti az élet legfőbb értelmének. Ügyes, mert leginkább az „önmegvalósítás” hívó szóval lehet a legtöbb mai embert meghülyíteni. Mert azt valóban nehéz – és felettébb kényes – elmagyarázni valakinek, aki megszokta, hogy kinyithatja a száját, és véleménye lehet, hogy ezt inkább nem kéne. Hogy ő alkalmatlan rá. Pedig a napnál világosabb, hogy mióta semmi korlát nincs, mindenki mondhat bármit – a korszellemnek megfelelő tabukat leszámítva – alig vannak értékek. Mindenki lehet művész – úgy is néz ki a képzőművészet. Mindenkinek lehet véleménye, mindenki bemutatkozhat és elsírhatja búját-baját a világnak, alpári csürhe verekszik, káromkodik és teregeti a szennyesét ilyen-olyan televíziós show-műsorokban.

Az ilyeneknek miként lehetne elmagyarázni, hogy tényleg ne önmegvalósítson, mert értéket egyedül a szüléssel hozhat létre? (Feltéve, ha becsülettel fölneveli a gyermekét. Ellenkező esetben csak a különféle show-műsorokban ordibáló és verekedő réteg újabb generációját hozza létre.)

Ez a fantázianevű szerző, „Parászka Boróka” – mert nevét természetesen nem vállalja – vagy beteg, vagy gazember. Bár a kettő nem zárja ki egymást. Ha nem születnek megfelelő számú gyermekek, akiknek a szülei persze adófizető polgárok, nem lesz, aki eltartsa az elöregedő társadalmat, így minden erőfeszítés méltányolandó, amely a szülési kedvet felpezsdítené. Aki nem látja ezt át, gúnyolódik, s csupán az önmegvalósításra buzdít, az vagy ostoba vagy gazember.

Az átlagember számára a család az egyetlen lehetőség, hogy transzcendálja amúgy nem sokat érő életét (ha a családalapítás áldozati értékét átérzik, és a családalapítás nem csak egyszerű szaporodási motívum). Az olyan életcélok, mint például a „karrier”, a vagyon, az öncélú élvhajhászás – ugyanazon az igen alacsony szinten egzisztálnak. A modern nő nem veszi észre, hogy a feltétel nélkül „odaadó” szeretői, és anyai szerepek átélésével legyőzheti önnön kisszerű egoizmusát. És a férfi családapaként ugyanúgy komoly felelősséget vállal családjáért, amit a feministák nem szoktak hangoztatni. Korunk nőjogi harcosai nem veszik észre, hogy elképzeléseik irreálisak. Addig tart feminizmusuk, amíg az életképesebb patriarchális családmodellel bíró népcsoportok magasabb termékenységi mutatóikkal nem rendezik át a Nyugat etnikai és kulturális arculatát. Mert ha így megy tovább, előbb utóbb átrendezik. És az a szerencsétlen nő, aki – mivel uszítják – jelenleg tiltakozik az amúgy is kiherélt fehér férfi „uralma” ellen, majd szépen belekerül egy olyan univerzumba, ahol a férfi mögött halad három lépéssel, s ha félrelép, simán kivégzik. És a kedves kis Boróka eszmei leszármazot­tainak az ehhez hasonló családellenes baromságokat majd száz év múlva, a Roma-Magyarab Kalifátus területén nem lesz merszük leírni.

Ide talán nem jutunk el. Remélem, előbb teszünk rendet, mintsem hogy bekövetkezzen ez a rémálom. De a rendcsinálás első lépcsőfoka a Lipót ismételt megnyitása lenne.