2014. augusztus 09.,
Néhány napja közbeszéd tárgya az új temetkezési törvény, mely szerint nem lesz kötelező az egyházi szertartás, hanem még életünkben dönthetünk arról, hogy civil (laikus?, profán?) ceremóniát igénylünk-e vagy vallásosat.
Egy autóbaleseten s néhány komolyabb egészségügyi problémán túl el is gondolkodtam azon, vajon mikor kellene nyilatkoznunk a temetésünkkel kapcsolatosan, mert erre vonatkozólag még nem olvastam a „módszertant”. Fel is vetült bennem, hogy talán, mikor a 14. születésnapunk alkalmával átvesszük a személyazonosságit a rendőrségen, esetleg ott rákérdezhetnének, s a válasz valahogy így hangzana: Tizennégy múltam éppen, vasárnap volt, azt hiszem. Apám kérdezte, milyen legyen a temetésem...
Ha ez mégis korai lenne, akkor ott a felnőtté válás kapuja: a 18. életévünk. Az ország teljes jogú állampolgárának fogad, mehetünk szavazni, vásárolhatunk alkoholt és cigarettát, tehát nyilatkozhatunk arról is, legyen-e papi búcsúztatás vagy sem a koporsónk vagy urnánk felett – mondjuk, úgy a maturandus utolsó momentumaként.
De én már mindkét korhatáron túl vagyok, ahogyan egy-két világnézeti filozófián is, így marad a zaklató kérdés: kinek és mikor kell szólnom, mi legyen, ha kilehelem a lelkem. S vajon meggondolhatom-e magam, mert ugye a jó pap is holtig tanul, hát még a paplány..., s mi lesz, ha újabb világnézeti váltásba keveredem.
Közben kutatói énem eszembe juttatja, hogy a temetési ceremónia, mint ahogyan az emberi élet fordulóihoz kötött egyéb rítusaink is, azért is vannak, hogy néhányszor esetnek érezzük magunkat (néprajzi fogalom, jelentése: rövid ideig körülöttünk forog a világ), de mellette a környezetünk is megmérettetik. Temetkezési szokásainkon a pap egyik feladata, hogy feloldja a halál tragikumát. A jó papi beszéd tudatosítja az elmúlást, feloldja a bennünk keletkezett feszültséget, rávezet a gyász fontosságára, megteremti a búcsú lehetőségét elhunyt szerettünktől. Ha ez nem történik meg, sok minden lezáratlan marad az élőkben...
Ma hat éve, hogy meghalt a nagymamám 84 évesen. Hónapokkal azelőtt érzékeltette velem, hogy ő márkészülődik (mert a nagymamák tudnak ilyet): megmutatta, hol van az a ruha, amit rá kell majd adni; elmondta, hova temessük; hol és kik legyenek jelen a virrasztásán. Az lenne a természetes, ha meg mernénk hallgatni a haldoklóinkat, s elfogadnánk az elmúlás természetességét.
A törvény alkalmazási módszertana hátha lehetővé teszi, hogy szeretteinknek, környezetünknek valljunk arról, papos vagy paptalan legyen-e a temetésünk; s hátha szeretteinknek lesz elég bátorsága elfogadni, hogykészülődünk...
Magyari Sára
