2016. JÚLIUS 20., Valló László
Szegfű nélkül kert hetven évvel ezelőtt nem létezett hazánkban. De miután dédanyáink kedvelt virágát, különösen annak vörös változatát az egypártrendszer fölfedezte és jelképpé tette, kilépett a kertből és tömegvirág lett belőle.
Kerti szegfű Fotó: Shutterstock
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években gombamód nőttek ki a földből a szegfűhajtató fóliaházak, hogy nőnapra, április 4-re, május 1-jére eláraszthassák az ünnepségeket. Nem csoda, hogy sokan megunták és száműzték a kertjükből. Napjainkban a szegfű ismét közkedvelt, hiszen egyszerűen nem lehet az illatos, kecses szirmú, gyönyörű virágok nélkül meglenni. Ráadásul már nemcsak pirosban, fehérben tündökölnek, hanem léteznek sárga, lazacsárga, sőt zöld változataik is, hogy a telt virágú és a cirmos formák sokaságáról ne is beszéljünk.
Értékét növeli, hogy kitűnő vágott virág is.
Legelterjedtebb faja a kerti szegfű (Dianthus caryophyllus). Új változatai közül a kis növésűek a sziklakerti összeállításba illenek, a csüngők ámpolnanövénynek kitűnőek. A kerti szegfű napos helyet, jó vízáteresztő, semleges (vagy enyhén lúgos) talajt kíván. Földjét tartsuk folyamatosan kissé nyirkosan, de vigyázzunk, nehogy túlöntözzük. Üvegházi magvetéssel, kora nyáron a nem virágzó szárak dugványozásával szaporítjuk.
