Helyszín: a csíkszeredai prefektura épülete. Hatalmas iroda, süppedõ szõnyegek, kellemes meleg, az asztalon enni meg innivaló, az asztal körül újságírók, az asztalfõn maga a Prefektus.
Elsõ rész
Prefektus: A marosvásárhelyi táblabíróságról kaptam meg az ítéletet.
Újságírók: bólogatnak, jegyzetelnek. Láthatóan nincs köztük egy sem aki tudná, hogy az ítéleteket kizárólag a peres feleknek küldi meg hivatalból az illetékes bíróság. A Prefektus szava ellenben szent, abban kételkedni tilos, minden változtatás nélkül jegyezni s közvetíteni kell. Elvégre egy újságírónak nem az a dolga, hogy kételkedjen, utánajárjon dolgoknak, avagy csak úgy tájékozódjon, képezze magát. Amúgy is kicsi a fizetés, alig lehet belõle megélni, honnan akkor annyi buzgóság. A jogász végzettségû prefektus ezzel szemben pontosan kell tudja, hogy vagy valótlanság amit állít, vagy az ítéletet neki kiadó bíró törvényt sértett. Ha volna bajusza, akkor mosolyogna alatta, elégedetten, hogy ezek a firkászok milyen szolgálatkészek.
Második rész
Prefektus: Az ítéletben az áll, hogy tilos kitûzni a székely zászlót.
Újságírók: bólogatnak, jegyzetelnek. Meglehet, hogy van köztük olyan, akinek átfut az agyán a gondolat, hogy megkéri a prefektust, mutassa már azt az ítéletet (ha már a sajtónak nem küldte azt meg a bíróság; minõ diszkrimináció!), de aztán elhessegeti magától ezt a merész gondolatot, keményen ellenáll a kisértésnek. Igaz, hogy annyi is elég volna, hogy elolvassa a bíróság honlapján az ítélet két mondatos összefoglalását, hisz már abból is nyilvánvalóan kiderül, hogy az ítélet nem arról szól. Ehhez még jogi ismeretek sem kellenek, csak románul kell középfokon érteni. De nem és nem. Így egyikük sem tudja, hogy az ítélet arról szól, hogy érvénytelen a megyezászlóra vonatkozó 2009-es határozat, tehát az arany sávos, napos-holdas kék zászló immár hivatalosan nem megyezászló. Ennyi. De attól még megmarad Székelyföld zászlajának, s azt bárki szabadon kitûzheti, mert nincs olyan jogszabály, ami azt tiltaná.
Prefektus: immár nem somolyog, inkább jóízûen nevet magában. Ezt is bevették!
Harmadik rész
Prefektus: Márpedig nekem az a kötelességem, hogy érvényt szerezzek a bíróság ítéletének, ezért levélben szólítottam fel a polgármestereket.
Újságírók: bólogatnak, jegyzetelnek. Így jár az, aki bemegy a prefektus hivatalába, de elõzetesen nem nézett utána annak, hogy mi a prefektus hatás-, illetve feladatköre. Ha tájékozódtak volna, akkor tudnák, hogy feladata nem a bírósági ítéletek betartatása, hanem a törvényesség felügyelete. Arról kell gondoskodjon, hogy a törvényt az önkormányzatok tartsák be. A bírósághoz semmi de semmi köze nincs. Ó, ha ezt bár egy újságíró tudná, s visszakérdezne! Szó mi szó, kellemetlen lenne! De így!
Prefektus: Fojtogatja a nevetés, legszívesebben hangosan hahotázna, füléig érne a szája, de fegyelmezi magát addig, míg minden újságíró elhagyja távozik, ki ki a maga szerkesztõségébe, hogy a hallottakat tényként, komolyan és méltóságteljesen továbbadja az olvasónak, hallgatónak, nézõnek.
Epilógus:
A színen már csak a prefektus van, aki végre ki leveheti álarcát. Pukkadozik a nevetéstõl, a hasát fogja, a könny is kijön a szemébõl.
