Puskel Péter 2013. június 16.,
Kevesen tudtak róla, ám akik ismerték történetét, büszkék lehettek rá. Az újaradi temetőben pihent Skultéty László, a világ legidősebb huszára. Életének lényegét summázta az a frappáns, magyar nyelvű sírfelirat, amelyet az 1889-ben felállított díszes sírkőre véstek az aradiak, és amelyből kiderült, hogy 81 évig (!) szolgált huszárként ugyanabban az ezredben.
Álma csendes és békés volt 124 éven át. Egyike volt a város sajátosságainak. „Aradikum” a javából! Merem állítani, hogy nagyon sok helyen mindent elkövettek volna, hogy idegenforgalmi nevezetességé váljék, hogy a város hírét növelje. Kellő utánajárással akár a rekordok könyvébe is bekerülhetett volna.
Szóval Skultéty (Gábris) László földi maradványait egy sebtében jött delegáció, nyilván hatósági segédlettel, de a magyarság és a nyilvánosság megkerülésével exhumáltatta és repülővel Szlovákiába szállította, ahol katonai pompával fogadták, hogy szülőfalujában, a felvidéki Hegyesmajtényon újratemessék. A temesvári római katolikus püspökség áldását adta a kihantolásra, a kiadatásra, ugyanis nem városi köztemető, hanem az egyház hatáskörébe tartozik az újaradi sírkert.
A rendkívül gyorsan és „suba alatt” kivitelezett exhumálásról és elszállításról jókora fáziskéséssel szerzett tudomást a média is. Az ügy nemzetközi botránnyá dagadhat, hiszen egy ilyen cselekedetnek számos ága-boga, vetülete és árnyéka van. De elég, ha csupán a legfontosabbat említjük: a császári-királyi seregben szolgáló magyar huszárról van szó, aki aradi földben nyugodott.
De kit is tisztelhetünk ebben a Trencsén megyében született katonában?
Élete valóságos regény. És irodalmi hős is lett, hiszen Garay János az Obsitos, illetve Háry János figuráját róla mintázta. De ismét nagyon röviden a pályájáról, hiszen erről már többször írtunk a lapban: édesapja is huszár volt és mivel korán megözvegyült, fiát magával vitte az egykori Hadik ezredbe. László fia már 15 éves korában a lóra ülhetett, mundérba öltözött. 18 éves korában már a csatamezőre került és az 1700-as évek második felében, majd a későbbi napóleoni háborúk számos ütközetében nézett szembe a halállal. Többször megsebesült, többször kitüntették, de a zászlótartói rangnál önakaratából nem jutott feljebb, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy ne adja ki kezéből az ezredzászlót. 1834-ben ezrede, amelyet akkor éppen Herczeg-Gotha-Cotbusnak hívtak, Aradon állomásozott és a 96. évében lévő huszár már nem volt képes megülni a lovát.
Parancsnoka a város gondjaira bízta. Még abban az esztendőben meghalt. Bajtársai temették el, majd 1889-ben a város emelt díszes emlékművet a sírjára.
Eltűnt egy magyar emlékmű, eltűnt Arad gazdag történelmi múltjának újabb relikviája. Maradt a feldúlt, majd sebtében felületesen visszahantolt sírhely, a tartalom nélküli sírkőfelirat és a tehetetlenség szorongató érzése, hogy mindez a 21. század Európájában uniós országok között megtehető.
***
A záró epizóddal sokáig vártam, mert egy optimista kicsengésű aradi emlékkel, múltidézéssel szerettem volna zárni a közel három éve elkezdett helytörténeti sorozatot, amelyből százat osztottam meg a tisztelt olvasókkal.
Az élet, sajnos, felülírta ezt a szándékot.
