Kilin Sándor 2013. július 03.,
A napokban kirobbant, kirobbantatott iskolabotrány kapcsán eszembe jut egy régi történet, amely az akkor még meg nem szüntetett Bolyai Tudományegyetem történelem-filológiai szakán esett meg az első pedagógia kurzuson a kolozsvári Marianumban.
A több mint száz hallgatót magába foglaló auditóriumba belépett a professzor, szép lassan odament a pódiumhoz, fellépett a katedrára, s így szólt hozzánk, elsőévesekhez: kedves tanár kollégák!
Akkora csönd lett, hogy a légy zümmögését se lehetett volna meghallani.
Hogyisne, hisz ifjonc kezdő tanoncként máris előlegezték számunkra a tanári rangot, ki is húztuk magunkat büszkén, s vártuk az első előadást.
Amely azonban késett még egy kicsit.
A prof lelépett a katedráról, elsétált lassan a kijárati ajtóig, amit aztán tágasra nyitott, s rámutatott a szárnyaira: De arra kérem önöket, gondolják jól meg, kollégáim akarnak-e lenni. A tanári pálya nem mesterség, hanem hivatás, rosszul fizetett, eddig még egyetlen társadalom sem fizette meg tanítóit, aki tehát könnyű életet akar, jó fizetésű mesterséget, netán gazdagságot, kérem, hagyja el a termet.
Mi még úgy készültünk korabeli magyar egyetemünkön a tanári pályára, hogy nem bántuk, amiért – akárcsak elődeink – mi is csak a nemzet napszámosai lehetünk.
Mert ha az állam nem is tudta, vagy akarta honorálni és méltóképp megbecsülni a munkánkat, erkölcsileg megbecsülte azt a társadalom, a tanítói, tanári rang magas volt, nem nézték le, mint manapság.
A mostani iskolabotrány kapcsán eszembe jut egy másik történet is, amely valamivel az előzőnél is régebbi. Az Aradi Magyar Vegyes Líceumban esett meg, olyan régen, hogy hadd ne mondjam el, mikor, a még életben lévő néhány volt osztálytársam és cimborám bizonyára ugyanúgy emlékszik rá, mint én.
Akkoriban még nem volt kikényszerített divat tanároknak, tanárnőknek ajándékot adni, eszébe se jutott ilyesmi senkinek, az osztály egyszer mégis úgy döntött, hogy sokat tűrő osztályfőnökünket születésnapján megajándékozzuk egy nyakkendővel.
Calvasina tanár úr nem fogadta el az ajándékot, visszaadta, ami után történelemóráin felváltva kötöttök fel magunknak, mégpedig úgy, hogy a nyakkendős szolgálatos mindig az első padba ült tüntetőleg.
Amit, persze, Csoszi (bácsi) is észrevett, óra elején elnéző mosollyal a nyakkendősre nézett, akit azzal tüntetett ki, hogy aznap nem feleltette.
Hát ennyit bukaresti tanári gatyákba és tanárnői melltartókba rejtett ajándékokról és az erkölcsi viszonyokról. No comment.
