2013.07.05.
Azzal a történelmi lépéssel, hogy Horvátország az Európai Unió teljes jogú, belépési sorrendben a 28. tagállamává vált, a délszláv köztársaság és a szomszédai közötti kapcsolatokban is új fejezet kezdődhet el.
Ezekben a kapcsolatokban pedig – mint szinte bárhol Európában – az évszázadok viharai a sorsközösség szolidaritásától kezdve a fegyveres konfrontációig terjedő skála szinte mindegyik fokozatára produkáltak pozitív vagy kevésbé pozitív példát. Történelmünk egymásra találásait nemcsak olyan közös hősökkel szemléltethetjük, mint Zrínyi Miklós – ezen a néven ketten is vitézkedtek –, hanem ellentmondásokkal is, mint például az alábbiakban bemutatott 1868-as horvát–magyar kiegyezés felidézésével.
A két ország 800 éves közös történelmének legnagyobb részét perszonálunióban töltötte el, feudális értelemben mindketten a magyar korona fennhatósága alatt voltak. A dolgok a 19. század elején, a nemzeti ébredések korában kezdtek el bonyolódni, amikor a magyar reformkornak nevezett mozgalomhoz hasonlóak a délkeleti végeken is éledezni kezdtek. Horvát vonatkozásban ezt illírizmusnak nevezték, amely nemcsak a horvátoknak, de más délszláv népeknek is egyetlen közös hazában való egyesülését tűzte ki célul. 1848–49-ben aztán, ahogy Jellasicsot emlegették Pesten, Kossuth Lajost is nagyjából ugyanazon jelzőkkel tisztelték Zágrábban.
Azt sem mondhatjuk el, hogy az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést a horvátok határtalan örömmel fogadták volna. Már a határkérdés, pontosabban a határkérdések – így, többes számban – komoly ellentéteket szültek. A horvátok szerint az északi határőrvidék felosztásával a magyarok megrövidítették őket, akárcsak Fiume (ma Rijekának mondják) kikötőjének közvetlen magyar közigazgatás alá helyezésével. Az Adriai-tenger Dalmáciának nevezett parti sávját – amelyre már akkor igényt tartottak, Trianon után pedig meg is kapták – viszont Ausztriától kérték számon, ekkoriban még sikertelenül.
De amúgy is forró nyár lévén, lássuk előbb az érem naposabb oldalát. Elég volt nekik vagy sem, az 1868-as horvát–magyar kiegyezés mai szemmel nézve is igencsak széles körű AUTONÓMIÁT biztosított. Ahogy a Wikipédia írja: „a két ország közjogi viszonyát szabályozó magyar–horvát kiegyezés (1868. évi XXX. törvény Magyarországon, 1868. évi I. törvény Horvátországban) kimondotta, hogy a két ország kifelé »egy és ugyanazon állami közösséget képez«. A Magyar Királyságon belül Horvátország »külön territóriummal bíró politikai nemzet«, amely »belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír«.
A történelmi Magyarország »Achilles-sarka«, Horvát–Szlavónország vármegyéi, a kiegyezés után Horvátország és Szlavónia, valamint a volt horvát és szlovén katonai határőrvidék egyesítésével létrehozott Horvát–Szlavónország politikailag egységes terület lett a magyar korona részeként, Isztria és Dalmácia azonban a Monarchia osztrák részéhez tartozott... A társország élén a mindenkori magyar király által kinevezett bán állt. Belügy, igazságügy, vallásügy és közoktatásügy terén önkormányzati jogot kapott, viszont Magyarországgal közös ügy maradt az udvartartás költsége, az újoncmegajánlás, a véderő és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek.
A horvátot hivatalos nyelvként használhatták a belső közigazgatásban, és önálló horvát kormány alakult Zágrábban a mindenkori horvát bán vezetésével. Ezeken felül a magyar Országgyűlésbe a horvát országgyűlés (Szábor) kezdetben 29, majd a katonai határőrvidék föloszlatása után összesen 42 képviselőt delegálhatott (40-et az alsóházba, hármat a felsőházba), valamint a két ország kapcsolataiért felelős horvát–szlavón–dalmát tárca nélküli minisztert."
Persze, mint minden kompromisszum, a horvát–magyar kiegyezés sem tudta mindkét felet egyidejűleg és százszázalékosan kielégíteni, a „valamit valamiért" egyszerű bölcsességén alapult. A bölcsesség pedig manapság sem teng túl a politikusi koponyákban, annál kevésbé tengett túl másfél száz évvel ezelőtt. A századvégtől a magyar–horvát kötélhúzás egyre erősödött, majd Trianon után szerb–horvát rivalitásba csapott át. Amelynek a Jugoszlávián belüli hegemónia volt a kimondatlan tétje. A legszomorúbb következményeit pedig éppen a közelmúltban, a kíméletlen délszláv polgárháborúban tapasztalhattuk. A sebek még másfél évtized múltán is mélyek és fájdalmasak, de a begyógyításukat Horvátország uniós csatlakozása, a szerb–koszovói viszony rendezése, Belgrád és Brüsszel kölcsönös közeledése remélhetőleg fel fogja gyorsítani. Krajnik-Nagy Károly
