A gyanakvás azért ér utol, mert nincs az az erdélyi magyar politikus, akinek egy ilyen jellegű kérdéssel szembesülnie kéne.
„– Azt kérdezi a Times, képviselő úr, hogy elvonult-e már rehabra?
– És mit mondott nekik, mucika?
– Azt, Wilson úr, hogy nem megy rehabra, mert ott nem adnak whiskyt.
– Na látja mucika, ezért maga az én sajtósom.”
Fenti párbeszéd nem egy erdélyi magyar képviselő irodájában hangzott el, habár az erdélyi magyar politikusok többségének van sajtósa, és az erdélyi sajtósok többségét mucikának szólítják hivatali körökben.Fenti párbeszéd a Charlie Wilson háborúja című igen tanulságos és igen vitatható amerikai filmből származik, és a helyszínnel kapcsolatban nem csak azért kell gyanakodnunk, mert a dialógusban a Times-ra és nem valamelyik kíméletlenül kérdező és kutakodó erdmagyar sajtótermékre hivatkoznak.
A gyanakvás azért ér utol, mert nincs az az erdélyi magyar politikus, akinek egy ilyen jellegű kérdéssel szembesülnie kéne. Nem azért, mert ne lennének alkoholista erdmagyar politikusok, hanem azért, mert a politikai-közéleti gyengékre, hibákra mi (sajtó) nem szoktunk rákérdezni.
Továbbá: Charlie Wilsonnal ellentétben nincs az a hazai képviselő, szenátor, pártépítő és pártbontó, aki saját hibáit ennyire kendőzetlenül és ilyen humorral felvállalná. Az el nem titkoltakról ilyen közvetlen párbeszédet folytatna.
Nálunk illik tökéletesnek lenni. Mit illik? Kötelező.
Charlie Wilson nagyon is kikezdhető hős, a róla (az amerikai kormány afganisztáni beavatkozásáról) szóló mozifilm is több mint vitatható. De a hibát hibákra halmozó történetnek furcsa mód mégis van egy számunkra megfontolandó igazsága arról, hogy az (amerikai) demokrácia mitől az, ami.
Az amerikai képviselő – ebben a filmben – egyfajta afgán szabadság- és emberjogi harcost alakít, aki azzal győzi meg az amerikai kormányt, a lobbistákat, a sajtót, mindenkit, akit meg kell győznie, hogy az, aki. A darabosságával, az esetlenségével, a gyengeségeivel, a mániáival, a rosszkedveivel, a rigolyáival, a személyes érintettségével.
A hazai diskurzus évtizedek óta ringatja magát abba az illúzióba, hogy itt is valamiféle kisebbségjogi szent háború folyik. Ne vitassuk, hogy igaz-e ez vagy sem. Az ugyanis tény, hogy háborúzók, (önmaguk által) felkent harcosok vannak, és mélyen hisznek a harcuk igazában. Miért vannak eleve sikertelenségre ítéltetve ők mind, Markó Bélától Tőkés Lászlóig a teljes erdélyi magyar politikai elit?
Mert önmaga egyéni, személyes (valamint tökéletlen) jogán senki sem tudott, és nem akart megszólalni.
Aki beszélt, csak visszhangként vett lélegzetet:
egy – fiktív – közösség hangjaként. És hiába veri vissza szavait bármily jól konstruált politikai szervezet, legyen az RMDSZ vagy EMNM.
Tőkés László (vagy éppen mucika, a sajtósa) néhány napja kiadott egy sztálini retorikát idéző kommünikét a magyarországi médiatörvénnyel és az erdélyi magyar sajtóval kapcsolatban. Volt ebben a szövegben minden, aminek egy háborús propaganda-anyagban lennie kell.
Összeesküvés-elmélet („a nemzetidegen posztkommunista, balliberális erők, az új médiatörvény ürügyén rárontottak saját országukra és nemzetükre”), néven nevezett, sőt pellengérre állított ellenségek (meglepő módon Tőkés László legrégebbi és legkövetkezetesebb kritikusai: Gyimesi Éva, Szilágyi N. Sándor), és hűségeskü (“Az Erdélyi Magyar Nemzeti Mozgalom elkötelezett támogatásáról biztosítja a magyar kormányt, és határozottan kiáll Orbán Viktor miniszterelnök mellett”).
Egyvalami nem volt benne: világos állásfoglalás azzal kapcsolatban, hogy
mi a búbánat a viszonya Tőkésnek a médiához, a médiatörvényhez.
Lehet, hogy ez nem is érdekes. Nem fontos, van-e olyan sajtótermék Erdélyben, amely mondjuk fel merné tenni a kérdést neki: „képviselő úr, ön fogyaszt-e alkoholt, és ha igen, mennyit?”. Nem fontos, hogy van-e Erdélyben, az erdélyi magyar közösségen belül (csúnya, rossz, sánta, kritizálható, de mégiscsak életképes) demokrácia.
Az ügyek, a problémák elől bujkáló politikusok sora hosszan folytatható. Hányan és hányan próbálják saját politikai arcélüket más erőkre, más politikusokra (Orbán Viktorra, Fideszre, Fidesz-ellenességre, Băsescura, Băsescu-ellenességre, megreformált RMDSZ-re, új pártra) hivatkozva megrajzolni? Fenntartani magukat a bonyolult szervezeti hierarchiák szövetében helyezkedve.
És nincs egyetlen egy erdélyi magyar politikai, közéleti szabadúszó (vö. autonóm) sem, akit nem mások felhajtóereje, hanem saját rögeszméi (elvei, meggyőződései, céljai) tartanak fent. Aki nem másokért, hanem önmagáért úszik. Mondjuk, hogy meg ne fulladjon. Nemes cél pedig.
Hozzászólás
akcióból, de legalább megtudta boldog-boldogtalan, hogy létezik Tilos.
Biztos az, hogy csak a szervezetlen, rögeszméken alapuló, máshoz csatlakozni képtelen, inkompatibilis gerillamunka az üdvözítő? Nem paradox egy kicsit, amit a cikk szorgalmaz? Ugyanúgy, ahogy a két generációval később megjelent határozott művészvélemény, hogy ne legyen véleményed, alkalmazkodj?
Mi a különbség a szolgalelkűség és az együttműködés között és mire jó a cikknek összemosni a két jelzőt?
Beküldve 2011.01.19. 18:26. 
