Ezt is megéltük! Megéltük, hogy ma már Daniel Cohn-Benditet és néhány hiperliberális alakot leszámítva a határon túl senkit nem érdekel a kivénhedt magyar hazaárulók hörgése. A múlt heti, strasbourgi Orbán-beszéd nemzetközi visszhangja és a friss hazai közvélemény-kutatások is azt igazolták, hogy nem jött be a Nagy Lejárató Akció. Európának éppúgy tele a hócipője az uszító ingyenélőkkel, mint a magyarok nagy többségének. Örülnünk kell, pezsgőt bontani, hátradőlni a díványon, és a megigazulás kárörömmel vegyített kéjhullámaiban fürödve nézni a gyűlölethadak kivérzését. A legjobb dolog, ami ebben az országban az elmúlt húsz évben történt, hogy ez a kétszáz decibellel ordító, totálisan illegitim társaság, az állandóan rettegő, látszólag borzasztóan píszí, valójában a hitleri-sztálini propagandagépezeteket megszégyenítő erővel és összjátékkal konspiráló egylet végre látványosan és visszavonhatatlanul megsemmisült. Most úgy viselkednek, mint az ötéves Sanyika, aki dührohamot kap, ha nem sikerül felhívnia magára a többi kölyök figyelmét. Elgurult a gyógyszerük, ország-világ láthatja foguk sárgáját és szánalmas tombolásukat. Annyi igényesség sem maradt bennük, hogy az objektivitás vagy az igazmondás leghalványabb látszatára ügyeljenek.
Itt van például a Figyelőnetről Ranschburg Jenő. Az ott olvasható méltatás szerint az ország „talán legnevesebb pszichológusa”, aki azt tapasztalja, hogy „a szemét ül a parlamentben”, és 2014-ben Orbán Viktor miatt elmarad a választás. „Amíg ő az ország vezetője, úgy hiszem, nem lesznek az eddigi értelemben vett szabad és demokratikus választások. Hogy milyen politikai trükköt fog ehhez alkalmazni, nem tudom” – fejtegeti a legnevesebb.
Kapaszkodjanak meg, hiszen megtudhatjuk azt is, hogy mi, magyarok mindannyian pelenkás csecsemők vagyunk, és egyenesen élvezzük a gyerekszerepet, amibe a Vezér belekényszerít bennünket. „A kialakulóban lévő hatalmi szerkezet kifejezetten a poroszos szülő–gyerek kapcsolattal rokonítható, ráadásul azzal a fajtájával, amelyben minimálisra zsugorítják a gyerek alkudozási pozícióját. Mint a Kádár-rendszerben: légy engedelmes, imádd apádat. És te engedelmes vagy, és imádod apádat” – hát ilyenné lettünk Ranschburg szerint.
Első blikkre az ember ápolóért kiáltana. Vagy rendőrért, ha már itt van ez a rémesen elhibázott médiaalkotmány, amelybe csonkítatlanul beemelték a liberálisok által évek óta hőn áhított gyűlölettörvényt: „A médiatartalom nem lehet alkalmas személyek, nemzetek, közösségek, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére, nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére”. Ha a kormány komolyan gondolta volna, hogy a feladatai közé tartozik a nonstop cenzorkodás, csupán e szerény figyelőnetes termésért is röpködhetnének a milliók. Mert lehet-e ennél durvábban megsérteni a magyar nemzetet vagy a kormánypárti magyarok közösségét?
Ám nagyon jól teszik a Fidesz környékén, hogy elnyomták lelkükben a habsburgos (ranschburgos) hévet. Semmi szükség itt rendőrre. Legfeljebb ápolóra, de arra is csak akkor, ha a páciens kifejezetten kéri. Felőlem akár az árokparton is maradhatnak, rákvörös fejjel tajtékozva, gyűlölettől öklendezve, és senki által meg nem értve.
Mondom, a legszebb az egészben, hogy már senkit nem érdekelnek. A tisztelt választópolgár immár magasról tesz a hisztériájukra. Elmúlt a veszély, ezek a véleményterroristák már nem tartják sakkban Magyarországot. Nehéz elhinni, de megtört a varázs, a nyúl nem viszi többé a vadászpuskát.
Viselkedjünk mi is ennek megfelelően. Az antikommunista oldal végre leteheti a fegyvert. Már nem az ország túlélése a tét, mint volt mondjuk 2006 kilátástalan, nyomorúságos őszén, amikor a hibbant Néró és gazemberekből verbuvált hátországa, meg a nómenklatúra rohadtabb szárnya még ereje teljében fáradozhatott azon, hogy letérítse Magyarországot az európai útról, és a szovjet utódállamok vagy Dél-Amerika szánalmas látszatdemokráciáinak klubjába lökje. A szabadságért, az országért minden eszköz és mindenféle hangnem megengedett volt, mint ahogyan Petőfin sem szokás számon kérni az Akasszátok föl a királyokat!, vagy Pongrátz Gergelynek felróni a fegyverhasználatot.
Éppen az elmúlt napok bizonyították, hogy a veszély elmúlt. Jöjjön hát a normális közéleti-politikai viták ideje. Talán ezt kívánja a többség, fideszestől az elempésig, a szombathelyi polgári kör hangadójától a vásárhelyi ügyvédig. A veszett farkasok meg csak magukra csodálkoznak majd. Ha mégis lesznek, akik nem bírják abbahagyni, legalább lesz kin röhögnünk. Jó politikai kabaréra minden korban szükség van. Huth Gergely
