Szabadság cikk: A felemelkedés útján

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/59925

2011. június 29.

Nyár elején – az évszak sokadik napja és pünkösd ünnepe után – bizonyára sokan alaposabban elgondolkodnak nemzetünk sorskérdéseiről. Egyesek talán az elmúlt évszázad történéseiről, mások az eltékozlott vagy valós lehetőségekről, esetleg a „mi lett volna ha…” típusú változatokon töprengenek. Meglehet, hogy kissé szokatlanul hangzik, de bennem ilyenkor mindig erősebben tör fel nemcsak az élni akarás, de a pozitív gondolkodás és a reményteljes jövőkeresés ösztöne is. Még akkor is, amikor mint egyike a kolozsvári magyaroknak, számos igen kellemetlen hatással kell szembesülnöm a mindennapokban. Vagy éppen mindezek hatására érzem magam konokabbnak és céltudatosabbnak?

Valójában nem is az előbbi kérdés megválaszolása lenne a fontos, hanem az, amit a mindennapokban mindannyian megtapasztalhatunk. Melyek volnának ezek? Hát először is, egy olyan közigazgatási berendezkedést tapasztalunk, amely javarészt intoleráns és agresszív többségi magatartásban nyilvánul meg. Egy olyan berendezkedés, ami úgymond „szalonképesnek” és örökkévalónak próbálja feltüntetni magát. Ha anyanyelven szeretnénk értekezni ezzel a közigazgatással, akkor bizony nem azzal válaszol készségesen, hogy: tessék csak bátran, hiszen nekünk az a feladatunk, hogy egyenlően szolgáljuk minden állampolgár jogát! Hanem mindjárt azzal kezdi, hogy nekünk mit miért nem lehetséges. Aztán következnek a félrebeszélő és ravasz érvelések: hamis százalékok, kitalált költségek, vélt többletjogok, európai szintet magasan túlhaladó mintamegoldások, na meg aztán az érzékenység (csak a saját, a másoké nem). Szóval ez egy olyan közigazgatás, ami – diplomatikusan fogalmazva – a másságot ahol csak lehet mellőzi, gátolja és ellehetetleníti. S a legtöbb esetben mindezt még arrogáns fellépés is követi, teljes elutasítással és megfélemlítési szándékkal.
Ugyanazt a helyzetet és hasonló folyamatokat lehet megtapasztalni az igazságszolgáltatásban is, ahol sokszor még akkor is a másságot képviselők ellen döntenek, amikor a napnál világosabb iratokkal lehet igazolni a saját jogot. Már tragikomikusak például azok a helyzetek, amikor a történelmi egyházaink előzőleg „eltulajdonított”, sok évszázados saját ingatlanjainak és javainak a visszaszolgáltatását próbálják ellehetetleníteni. Mert ugyebár igazság is csak egy van: éppen az, ami számukra megfelel (ahogyan a történelemnek is csak egy és sérthetetlen változata létezik, legalábbis szerintük). A rendvédelmieknél is úgy látszik, hogy

rendszeresen kettős mércével méricskélnek,

mert az egészen más, ha saját szélsőségeseik randalíroznak messze a törvények keretein kívül (ha egyáltalán van törvény rájuk nézve, mert sok esetben láttuk, ők uszíthatnak büntetlenül). Ha pedig közösségünk valahol iskolát szeretne alapítani (lásd Dicsőszentmárton esetét az elmúlt hetekben), akkor az állami szervek képviselői a legtöbb esetben mindjárt a legképtelenebb mondvacsinált érvekkel állnak elő: ezt nem lehet, mert nincs hely, nincs pénz, nem lehet szétválasztani. Ugyanúgy zajlik a szintén kabaréba illő jelent, ha utcanév változtatást szeretnénk, ha őseinknek tisztelegve szobrot szeretnénk emelni (Kolozsváron most éppen gyalázzák, hiszen másoknak „szemet szúr” az, ha nekünk valami jó, avagy tudjuk a lefordított közmondást a szomszéd kecskéjével), ha iskolanév változtatást kérünk, vagy ha valamilyen új intézményt akarnánk létrehozni közösségünk szolgálatára. Hogy most a Bolyai Egyetem kérdését és az ezzel kapcsolatos állami szervek hozzáállását ne is említsem. Megérné még azt is megemlíteni, hogy az államigazgatás szerveiben a másságot képviselők aránya sok esetben igencsak elenyésző (lásd például Kolozsvári Polgármesteri Hivatal, pénzügyőrség, rendvédelem, vagy más állami szervezetek és hivatalok alkalmazottainak nemzetiségi összetételét), és ez is egy tudatos politika eredménye még húsz év után is. A szaktudás és arányosság képviselete helyett előtérben van a „megbízható” többségi rokon, sógor, vej, anyós és gyerekek alkalmazása, fanarióta hagyományokhoz illően.
Kicsit általánosítva az előbbieket, a mindennapok tapasztalatai szerint úgy tűnik, az állam közigazgatási szervei részéről a legtöbb esetben nincs készség, sőt sok esetben nem is akarják biztosítani a megfelelő etnikumközi kapcsolatok kiépítését és fenntartását. Sőt, a leggyakrabban igen ellenségesen és elutasítóan viszonyulnak a közösségünket megillető jogos követelmények iránt. Félretájékoztatással, a kérdések megoldásának az elkerülésével és elodázásával, valamint sok esetben közösségünk tagjainak a megfélemlítésével próbálják ezeket ellehetetleníteni. Szóval egyáltalán nem lehet azt érezni, hogy minket szolgálnának (lásd alkotmányos jogok), hanem éppenséggel merev és elutasító a hozzáállásuk. Érzésem szerint valahogyan mindig szemben állnak, de semmi esetre sem mellettünk. Mindezeket tetőzi, hogy a többségi politikai szervezetek javarésze (a kivétel fehér holló) egyáltalán nem hajlandó figyelembe venni nemzeti közösségünk jogos igényeit és követelményeit, a leggyakrabban ellenségesen viselkedve, sőt igen gyakran a magyarellenesség doktrínájára építve próbálnak saját maguknak választói előnyöket kovácsolni.

Mégis, mindezeket figyelembe véve írtam az elején, hogy bennem ilyenkor mindig erősebben tör fel nemcsak az élni akarás, de a pozitív gondolkodás és a reményteljes jövőkeresés ösztöne is. Mert ilyenkor – igen nehéz közösségi helyzetben – az emberi mivolt mindig a felemelkedés lehetőségeinek elgondolására késztet-kényszerít. Nincs ebben semmi különös, nem kell erre semmilyen kiváló képesség. Csak egyszerűen akarni kell élni; méltóan és erkölccsel, ahogyan az emberhez illik. Ebből engedni nem lehet.

A pozitív gondolkodás jegyében szerényen javasolom tehát, hogy mindannyian nemzeti közösségünk felemelkedési útját egyengessük konokul. A felemelkedés alatt pedig a mielőbbi

számbeli gyarapodást és gazdasági megerősödést

is értem. Ebben a legnemesebb feladatban mindenki hasznos, és mindenki a legfontosabb, ki-ki a saját erejével, tudásával és szorgalmával. Lehetne például azzal kezdeni, hogy újragondoljuk közösségünk nemzeti érdekképviseletét (az ostoba és haszonleső ténykedések helyett), valamint új nemzetközi keretek között jelentetjük meg az erdélyi magyarság valós helyzetét és igényeit. Hiszen tudjuk, a már több évtized óta jól ismert többségi kirakat-politizálás számunkra semmilyen jót nem jelent. A jelenlegi közigazgatási berendezkedésben pedig egyáltalán nem látszanak az építő jellegű etnikumközi párbeszéd kialakításának a feltételei, valamint nincsen megfelelően figyelembe véve Erdély több évszázados etnikumközi együttélési modellje sem. Azt is jól tudjuk, hogy egy olyan közigazgatás, amelynek fejlődési láncszeméből valójában évszázadokra nyúló hagyományok hiányoznak, az képtelen közép-európai hagyományoknak megfelelően gondolkodni, valamint biztosítani állampolgárai jólétét és megfelelő együttélési-szervezeti modelljét.
A tartalmasabb és tartásosabb, céltudatosabb közösségi érdekek megjelenítésével egy időben intelligens és leleményes saját gazdasági terveket lehet felépíteni, majd ezeket következetesen megvalósítani. Az erdélyi magyarságnak saját otthonában olyan tényezőnek kell válnia (gazdaságilag, pénzügyileg és demográfiailag egyaránt), amely ereje tudatában el tudja dönteni jövőbeni sorsának alakulását. Mert tévednek azok, akik folyton azon töprengenek, hogy Erdély sorsát az elmúlt században határozták meg valahol. A valóságban ez a sors a XXI. században lesz meghatározva azáltal, hogyan építjük és gyarapítjuk mindannyian.
A felemelkedés jegyében pedig hinni kell abban, hogy a magyarországi kedvező fejlemények itt-ott már látható apró jelei az erdélyi magyarság nemzeti és gazdasági megerősödésére is serkentő hatással tudnak lenni. Azt sem kell elfeledni, hogy a mai világ történései felgyorsultak és hamar alakulnak, sokszor éppen előreláthatatlanul és meglepően. Semmi sem átalakíthatatlan, semmi sem örök és megváltoztathatatlan, mint ahogyan egyesek szeretnék elhitetni velünk. Még a saját erdélyi sorsunk sem. A legfontosabb mindenekelőtt pedig az, hogy ha majd a sors egyszer újra kedvezőbb lesz számunkra, akkor erre megfelelően érettek legyünk. Mert azt szokták mondani, hogy nem az a rossz, ha mindent megtettünk, ami tőlünk telhetett és mégsem sikerült, hanem az, ha nem tettünk meg mindent, hogy sikerüljön. Ezért tehát a békés felemelkedés útját kel kitaposni mielőbb. Ehhez pedig nem kell más, mint kiválóan szorgalmas és kitartó munka, jó szervezettség és akaraterő, céltudatosság, mérhetetlen kitartás és jó értelemben vett konokság. Mindezek pedig nemzeti közösségünkben bizonyosan meglehetnek, hiszen ezért sikerült túlélnie eddig is annyi viharos évszázadot-ezredet. dr.Szász Csaba