A harminc évvel ezelőtt elhunyt Xántus János természettudósra és kolozsvári tanárra emlékeztek február 7-én délután a kolozsvári magyar főkonzulátuson. A zsúfolásig megtelt előadóteremben Xántus Gábor dokumentumfilm-rendező vetített édesapjáról portréfilmet, majd Magdó János főkonzul moderálásával bemutatásra került az a rendhagyó riportkötet, amelyet Szabó Csaba és Ambrus Attila publicisták külön erre az alkalomra szerkesztettek egybe. A két újságíró - az RTV Kolozsvári Stúdiója szerkesztője illetve a Brassói Lapok főszerkesztője -„összefüggő riportfüzér-kísérletnek” nevezte a kötetet, amelynek kiindulópontját azok a tájriportok és európai barangolások képezik, amelyek az Országjáró bakancsokban (1980), és a Világjáró bakancsokban (1975) jelentek meg Xantus János tollából.
A két újságíró rámutatott: a Xántus-féle riportok a hetvenes-nyolcvanas években nagy hatással voltak a magyar társadalomra, hiszen a természetjárást – a barangolást, utazást, tudományos érdeklõdést – egy sajátosan erdélyi, de elérhető polcra emelte, olyan eszközként határozva meg, amellyel a szülõföldet és a környező Európát valóban meg lehet ismerni, titkait meg lehet lesni.
A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában megjelent új kötetet (Folyópartok – Újnomádok. Riportok Xántus János emlékére) Kötő József művelődéstörténész recenzálta. Rámutatott: a két szerző két külön világ és stílus, mégis meg tudnak kapaszkodni a Xántus-univerzumban. – Szabó Csaba „betekintő riportokban”, Ambrus Attila „kitekintőkben” éli tovább az Országjáró illetve Világjáró bakancsokat. - Érdekes – mondta Kötő József - , hogy bár a tájak változatlanok maradtak, sőt „ugyanazok”, mint Xántusnál (Sárkányok Kertje, Aranyos, Váralmás), teljesen más érzelmeket váltanak ki az újságíró-szerzőkből. Xántusnál általában a harmónia felé fordulnak a leírások - a Retyezátról készült egykori film egyenesen andalító -, Szabó Csabánál viszont belső nyugtalanságba, sőt szorongásba csapnak át – mondta a művelődéstörténész.
Kifordult szemmel hajol az idegen felé a félig érett kökény, gyér haját lógat ja egykedvűen a színekért esdeklő csipke. Nincs türelme, nem bízik magában – eleve megadja magát, s megragadja a felényújtott kezet, mely megnyugtató önfeladást árul csodaszer gyanánt. A megalkuvás – megtartó erő itt a havason.
Szabó Csaba szerint a lélektani-, irodalmi- és tájriportokat elválasztó senkiföldjén kell keresni a Folyópartok műfaját, hiszen “tájakat írok le – mondta -, cselekményt, történetet és információt ültetek el bennük, és az egésznek keretet is biztosítok azon kísérlet által, hogy az ember és a vízvilág közös, a távoli múltba lekötő kollektív élményeit megpróbálom írásmederbe terelni.”
Ambrus Attila is felvállalja a Xántus-rokonságot. Nála ez a rokonság távolabbi láncszemeket köt össze: nagyobb teret ölelnek fel riportjai (valójában a Csendes-Óceán partjától Ogyesszáig és Rodostóig) és üzenetei is szélesebb körökhöz szoktak-idomultak.
Az Újnomádokban az utazás valójában csak ürügy arra, hogy a szerzõben érlelődő mondanivalónak helye kerüljön: sátorban, hajón, repülõn. Ezért lehet vándorló honvágyként meghatározni azt a lelkiséget, amely a kötetbõl sugárzik – megragad, megejt. Erre a legnyíltabban a záróriport (A Kassa-Kolozsvár tengely) utal, amelyben Ambrus Attila a világjáró utak varázstükrét emígy veri le a falról, látszólag véletlenül: „Jó érzés, megnyugtató hazatérni oda, hol a bejáratoknál a kölcsönös tisztelet és elfogadás jeleként Brasov – Kron stad t– Brassó felirat áll, és szabad fényképezkedni alatta!”
A hangulatos könyvbemutatót tovább színezte Magdó János főkonzul őszinte érdeklődése a téma iránt, melynek folyománya az lett, hogy nagycsaládias beszélgetés alakult ki, azokat a régmúlt időket idézve, amikor a Xántus-kötetek megjelentek, és amikor még tömegesen jártak a kolozsváriak könyvbemutatókra.
Fehér Holló Médiaklub
