2013. március 9., Árus Zsolt
Az utóbbi hetekben ismét gyakori téma volt a sajtóban Wass Albert. Az elsõ apropót egy születésnapi megemlékezés adta, amely januárban zajlott Gyergyószentmiklóson. Mint utólag kiderült, a rendezvényen jelen volt és felvételeket készített az államhatalom egy képviselõje, ezt követõen sorra hallgatták ki a megemlékezés szervezõit és résztvevõit, majd eljutottunk oda, hogy az ügyészség hivatalosan vádat emelt a két szervezõ ellen. A hivatkozott jogalap a 31/2002-es Sürgõsségi Kormányrendelet. Tekintettel arra, hogy az eset mekkora hullámokat vert, illetve hogy azt követõen a Wass Albert felolvasó-est résztvevõit is rendõrségre citálták, úgy gondolom, hogy érdemes ezt az egész kérdéskört alaposan körüljárni.
Mindenekelõtt azt kell látnunk, hogy a dolgok sajátos összemosása zajlik a hatóságok, de a közvélemény részérõl is. Ugyanis célszerû élesen különválasztani azt, hogy a születésnapi megemlékezésen, illetve a felolvasóesten történt-e törvénysértés, illetve azt, hogy Wass Albertet jogosan ítélte-e el 1946-ban a kolozsvári népbíróság. Vegyük tehát ezeket sorra.
Törvénysértés?
Az ügyészség vádja szerint a két szervezõ megsértette a 31/2002-es Sürgõségi Kormányrendeletet, s ezért három hónaptól három évig terjedõ börtönbüntetés jár nekik. Ahhoz, hogy el lehessen dönteni hogy ez igaz-e, két dolgot kell alaposan ismerni: a hivatkozott jogszabályt, illetve azt, hogy mi is történt azon a hideg januári délutánon a gyergyószentmiklósi mûvelõdési ház Karancsi Sándor termében.
Kezdjük a jogszabállyal: annak célja – a címe, illetve az elsõ cikkely tanúsága szerint – a fasiszta, rasszista avagy idegengyûlölõ szervezeteknek vagy rendezvényeknek; a háborús bûnösök kultuszának; a nemzeti, faji vagy vallási gyûlölet szításának; valamint a háborús- és emberiesség elleni bûncselekményeknek a tiltása. Mondhatni igen helyénvaló dolgok ezek, esetleg azon lehetnek jogi szempontból elmélázni, hogy ezt miért egy 2002-ben elfogadott sürgõsségi kormányrendeletben kell szabályozni. Vajon 2002 elõtt ezek nem voltak elítélendõ dolgok? Avagy történt valami rendkívüli esemény 2002 márciusában, amire a kormány azonnal, sürgõsségi rendelettel kellett reagáljon? A kérdéseket nyugodtan tekintsük költõinek, hisz a hazai jogrend számos hasonló példát szolgáltat. Ez Románia, s ezen nem tudunk változtatni.
A születésnapi megemlékezést két kulturális egyesület szervezte, jellege nyilvánvalóan nem volt fasiszta, rasszista vagy idegengyûlölõ, így egy lehetõség marad nyitva: a szervezõk bûne az lehet, hogy egy háborús bûnös kultuszát terjesztették. Nézzük tehát, hogy mit mond errõl a jogszabály:
“Art. 5 – Promovarea cultului persoanelor vinovate de savârsirea unei infractiuni contra pacii si omenirii sau promovarea ideologiei fasciste, rasiste ori xenofobe, prin propaganda, savârsita prin orice mijloace, în public, se pedepseste cu închisoare de la 3 luni la 3 ani si interzicerea unor drepturi.”
Felületes szemlélõ számára, aki ezt a cikkelyt így olvassa: Promovarea cultului persoanelor vinovate de savârsirea unei infractiuni contra pacii si omenirii … se pedepseste… a helyzet világos: Wass Albertet jogerõsen elítélték háborús vétségért, tehát erre a rendezvényre érvényes a jogszabály ötödik cikkelye, következésképpen törvénysértés történt.
Igen ám, de a jog alkalmazóitól, fõleg egy feltételezett bûncselekmény esetén joggal várható el a figyelmesség, alaposság, no meg a román nyelv (nekik anyanyelvük!) alapos ismerete. Ha ugyanis valaki figyelmesen olvassa ezt a cikkelyt, akkor észreveszi, hogy a lényeg így szól: Promovarea cultului persoanelor vinovate de savârsirea unei infractiuni contra pacii si omenirii … prin propaganda, …se pedepseste ... Márpedig annak a két szónak, hogy “propaganda révén” kardinális jelentõsége van. Olyannyira, hogy a cikkely második bekezdése meg is határozza, mit kell érteni propaganda alatt:
(2) Propaganda consta în raspândirea în mod sistematic sau în apologia unor idei, conceptii ori doctrine, cu intentia de a convinge si de a atrage noi adepti.
Nincsen tehát – s talán nem véletlenül – kinek-kinek a fantáziájára bízva, hogy mit ért propaganda alatt, avagy mire fogja rá azt, hogy ez propaganda. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy román jogszabályokra nem jellemzõ módon precíz és helyes definíciót tartalmaz ez a bekezdés.
Tekintsünk most el fasizmustól, idegengyûlölettõl meg egyebektõl, s koncentráljunk a háborús bûnösök kultuszára. Az ugyan nincs meghatározva a jogszabályban, hogy mit is kell érteni ezen, de józan ésszel megáldott ember számára világos, hogy nem létezik kultusz csak úgy magában. Valakinek a kultusza azt jelenti, hogy tetteit, alkotásait, elveit dicsérjük. Következésképpen a jogszabály elõírását csak úgy lehet érteni, hogy büntetendõ, ha egy háborús bûnökért elítélt személyt dicsõítünk azon cselekedeteiért amikért elítélték, avagy a törvény által inkriminált (idegengyûlölõ, fasiszta, stb.) nézeteiért. Ha teszem azt egy divatról szóló rendezvényen egy ilyen személy választékos öltözködésérõl esik szó, az nem tekinthetõ bûncselekménynek, hisz ne feledjük: bûncselekmény csak a propaganda, vagyis ha híveket akarunk toborozni elítélendõ eszméinek, doktrínájának. S pont ugyanígy nem bûncselekmény megemlékezni Wass Albert írói életpályájáról, dicsérni irodalmi munkásságát, még akkor sem, ha õt magát Romániában mind a mai napig háborús bûnösként tartják nyilván, hisz mûveiben nyoma sincs olyan eszméknek, amelyeket bármilyen törvény inkriminálna.
Bûnüldözés?
Arról is sok szó esett mostanában, hogy vajon mi indokolja az ügyészség meg a rendõrség fellépését, cselekedeteit? Ilyen téren eme hatóságok elsõ perctõl ellentmondásosan cselekedtek, illetve kommunikáltak. Az elsõ hírek ugyanis – a megyei rendõrség szóvivõjének a szájából – úgy hangzottak, hogy nem zajlik semmiféle kivizsgálás, csak szokásos “tájékozódás”, ami minden rendezvény esetében megtörténik. Ez nyilvánvalóan nem igaz, s hamar cáfolta a gyakorlat, amikor a rendõrök kezdték kézbesíteni az idézéseket, melyeken egyértelmûen egy bûnügyi iratcsomó száma szerepet, nyilvánvalóvá téve, hogy bûnvádi eljárás van készülõben. A dolog attól lesz teljesen abszurd, hogy a hatóság egy képviselõje ott volt a rendezvényen, s filmezte is azt, következésképpen a kezükben volt minden információ, igen gyorsan eldönthették volna, hogy történt-e ott bûncselekmény, kell-e valaki ellen eljárást indítani, s ha igen, akkor miért, milyen bizonyítékok alapján. Ennek ellenére idéztek be több résztvevõt tanúként, s faggatták õket, hogy mi zajlott ott, kik voltak még jelen, stb. Ez nyilvánvaló módon felesleges, idõt és energiát pocsékló cselekedet volt, törvénytisztelõ állampolgárok zaklatása.
Ugyanakkor az is igen kínos lehet a buzgó szentmiklósi ügyészek számára, hogy láthatóan mit sem tudnak arról, hogy évekkel ezelõtt már volt egy próbálkozás arra nézve, hogy ártatlan embereket meghurcoljanak azért, mert Wass Albert felolvasást szerveztek. Az ügy akkor a Legfelsõbb Ügyészségig jutott, amely a megállapította, hogy az a bûncselekmény, amiért Wass Albertet elítélték nem esik a 31/2002-es Sürgõsség Kormányrendelet hatálya alá, következésképpen a felolvasás szervezõi nem sértették meg ama rendeletet. Akkor megállapítást nyert az, hogy a 31/2002-es Sürgõsség Kormányrendeletben hivatkozott ” infractiuni contra pacii si omenirii” nem egy szabadon értelmezhetõ szófordulat, hanem a Büntetõ Törvénykönyv XI. fejezetének a címe, s e címet követõen szép sorban, hat cikkelyben le van írva, hogy mely bûncselekmények tartoznak oda (háborús propaganda; népirtás; embertelen bánásmód; javak elpusztítása vagy eltulajdonítása; kulturális javak elpusztítása vagy eltulajdonítása; illetve ezen bûncselekmények megkísérlése, elõsegítése vagy eltitkolása).
A vonatkozó ügyészségi dokumentum:
Ugyan azóta a Büntetõ-törvénykönyv struktúrája változott, de ez nem változtat a lényegen: a 31/2002-es Sürgõsségi Kormányrendelet arra a hat bûncselekményre vonatkozik, s azok közül egyiknek sincs köze a Wass Albert állítólagos bûnéhez. Következésképpen még ha ad absurdum az író el is követte volna azt amivel vádolták, illetve ezért dicsõítené õt valaki nyilvánosan, akkor sem lehetne az illetõt megbüntetni eme kormányrendelet alapján.
A kontraszt kedvéért hadd említsek fel egy évekkel ezelõtti történetet, amikor az Új Jobboldal nevû szervezet tagjai érkeztek rajtaütésszerûen városunkba, hogy megemlékezzenek a horthysták által legyilkolt románokról. Már az is kérdés, hogy miképpen mûködhet az országban egy olyan szervezet, amelyik szellemi mentorának nevezi Corneliu Codreanut, a Mihály Arkangyal Légió alapítóját, hisz ilyen körülmények között nyilvánvalóan egy légionárius mozgalommal van dogunk, amire minden további nélkül érvényes a fennebb említett jogszabály harmadik cikkelye: Constituirea unei organizatii cu caracter fascist, rasist sau xenofob se pedepseste cu închisoare de la 3 la 15 ani si interzicerea unor drepturi. Hallott valaki arról, hogy betiltották volna ezt a szervezetet, avagy hogy zaklatták volna a vezetõit, tagjait? Nekem ilyenrõl nincs tudomásom, holott az elmúlt években testközelbõl találkoztak a rendõrséggel meg a csendõrséggel Erdély több városában, ellenben meglepõ módon ezek nem a letartóztatásukkal, hanem védelmükkel voltak elfoglalva, hogy nehogy még kárt tegyenek bennük ezek az elvetemült magyarok.
A már említett szentmiklósi látogatásukról így írnak a honlapukon:
Militanti ai Noii Drepte din Brasov, Bucuresti si Neamt s-au deplasat sâmbãtã 19 septembrie a.c. la Gheorgheni, în judetul Harghita, pentru a organiza un mars comemorativ în memoria celor 58 de români decapitati de cãtre hortysti pe 18 septembrie 1940 în centrul orasului, pentru singura vinã de a se fi nãscut români. Azt mondanom sem kell, hogy 1940-ben senkit nem fejeztek le Gyergyószentmiklóson, ez “megemlékezés” tehát közönséges provokáció, egyetlen célja a nemzetek közötti gyûlölet szítása. Idézzük csak fel a 31/2002-es Sürgõsségi Kormányrendelet elsõ cikkelyét, ahol le van írva a jogszabály célja: Pentru prevenirea si combaterea incitarii la ura nationala… Nos, ezek a “hõs hazafiak” pont ezt tették, ennek ellenére a gyergyószentmiklósi ügyészség nem indított ellenük eljárást, a rendõrök pedig nem tartóztatták õket se fel se le, tétlen nézték a randalírozásukat.
A következtetés magától adódik: Románia távol áll attól, hogy jogállam legyen. A hatóságok egyik kedvelt eszköze a kettõs mérce, aminek egyik végével takargatják a román nemzetiségû bûnözõket, míg a másik végével igyekeznek minél nagyobbakat ütni ártatlan magyarokra, hadd tanulják meg, hogy kik az urak ebben az országban.
Wass Albert vétke
Végezetül azért arról is ejtsünk szót, hogy vajon vétkes-e Wass Albert a terhéül rótt vádpontokban, illetve hogy vajon jogos-e az ellene meghozott ítélet.
Az elsõ kérdésre a válasz egyszerre nehéz és könnyû. Nehéz azért, mert közvetlen bizonyítékokra nem alapozhatunk, információim szerint ilyeneket a per folyamán sem mutatott be senki, minden a tanúk elmondására alapul. Ilyen körülmények között határozott véleményt formálni csak nagy óvatossággal lehet. Ugyanakkor könnyû is, mert a közvetett bizonyítékok eléggé meggyõzõek.
Elõször is ott vannak az írásai, amelyek hûen tükrözik jellemét, életfelfogását. Azok alapján bizton elmondható, hogy távol állt tõle az antiszemitizmus, a faji alapú román-gyûlölet. Írásai alapján egyszerûen nem az az ember, aki arra vetemedik, hogy emberölésre beszéli rá a katonákat.
Aztán ott vannak az amerikai hatóságok. Már a letelepedési kérelme elbírálása során is alaposan megvizsgálták a múltját, korábbi cselekedeteit, mert az Egyesült Államok nem engedhette meg magának, hogy menedéket, állampolgárságot biztosítson kétes múltú személyeknek, netán háborús bûnösöknek. Az a tény, hogy eme kivizsgálás eredményeképpen megkapta az állampolgárságot, számomra sokkal többet jelent és sokkal hitelesebb, mint egy innen-onnan összeverbuvált “népbíróság” ítélete.
Ráadásul amikor írásai miatt (melyekben megírta az igazat és a valót Erdélyrõl, annak múltjáról és sanyarú jelenérõl) egyre kényelmetlenebb lett Románia számára, a kommunista hatóságok – az 1946-os ítéletre hivatkozva – kérték a kiadatását az Egyesült Államoktól. Eredménytelenül. Ennek az oka is könnyen kikövetkeztethetõ: nem voltak képesek kellõ bizonyítékokkal alátámasztani a kérés jogosságát.
Ezeken túlmenõen van még egy dolog, amirõl érdemes szót ejteni, ez pedig a kolozsvári ítélet és annak jogalapja. A népbíróság (melynek tagjai nem bírók, jogászok voltak, hanem politikai pártok képviselõi – ilyet se sokat látott a világ) egyes számú határozata (kelt 1946 március 13-án) vétkesnek mondta ki Wass Albertet a 312/1945-ös törvény 2. cikkelye e. betûjének megsértéséért, s ezért halálra ítélte. De vajon mit mond az említett jogszabály?
Art. 2. – Sunt vinovati de dezastrul tarii prin savarsirea de crime de razboi cei care:
…
e) Au ordonat sau savarsit represiuni colective sau individuale in scop de persecutie politica sau din motive rasiale asupra populatiei civile;
A konkrét vád az volt, hogy egy magyar katonatisztet felbíztatott, hogy megölessen több civil személyt. Hogy a román hadseregben mi volt akkoriban a divat azt nem tudom, de azt õszintén kétlem, sõt, már a feltételezést is a magyar hadseregre nézve igen sértõnek tartom, hogy megeshetett az, hogy egy civil (még akkor is ha magyar és gróf) parancsokat osztogatott a hadserek egyik tisztjének. A konkrét események pontos ismerete nélkül is elmondható tehát, hogy ez a vád igen gyenge lábakon áll!
S hogy mi volt az író valódi bûne: hát az, hogy nyíltan és kertelés nélkül írta és mondta az igazat a román hatóságok által Erdélyben elkövetett (avagy elnézett) atrocitásokról, visszaélésekrõl. Ez az, ami kellemetlen volt, s máig is kellemetlen Románia számára, s amiért lankadatlanul üldözi õt is, meg a tisztelõit is.
Mi azonban ne féljünk, mert az igazság a mi oldalunkon van, s elõbb utóbb gyõzedelmeskedik!
(Rövidített változatban megjelent az Erdélyi Naplóban)
