Borbély Zsolt Attila2013.03.01.
A magyarországi sajtó kedveli Erdély vonatkozásában a gondolkodás kényelmetlenségétől megóvó sablonszövegeket. Dunát lehetne rekeszteni az olyan fordulatokkal, hogy „Szász Jenő a Fidesz trójai falova Erdélyben”, vagy „a Fidesz erdélyi nyúlványa az EMNP”, „a Fidesz Erdélybe exportálja a magyarországi politikai ellentéteket”, „a Fidesz megosztja az erdélyi magyarságot”, s a sor hosszan folytatható. Meg merem kockáztatni, hogy sok esetben a szakmaiatlan, felületes, szófordulatkonzerveket forgalmazó anyaországi tárgyismeret hiányában el is hiszi, amit ír. De mit mondjunk akkor, amikor Erdélyben találkozunk hasonló toposzokkal, mi több, amikor élvonalbeli RMDSZ politikusok, Kelemen Hunor vagy Kovács Péter hozakodnak elő velük.
Utóbbi szerint a fideszes önkormányzatok szolidarizálása a székely zászló ügyében ugyanúgy kampányfogás, mint az MSZP álságos bocsánatkérése a 2004-es népszavazás tárgyában. Mond azonban egyebet is az RMDSZ fõtitkára, tételesen azt, hogy „hosszú évek óta történik próbálkozás a magyar pártok klónjainak Erdélybe ültetésére”, sõt az MPP és az EMNP vonatkozásában „alapító atyáknak” nevezi a fideszes politikusokat.
Ha valaki, akkor Kovács Péter tudhatná, hogy nem a Fidesz indukálta az erdélyi politikai ellentéteket, hanem a közösség sajátos történelmi-politikai léthelyzete. Elvi éllel le lehet szögezni, hogy egy elnyomott (értsd: nemzeti szuverenitásának gyakorlásában korlátozott, közösségi érdekérvényesítési igyekezetében hatalmi eszközökkel akadályozott), de önálló politikai akarattal rendelkezõ etnikai közösség esetében a fõ politikai törésvonal nem eszmei-ideológiai téren ragadható meg elsõsorban, hanem az elnyomó hatalomhoz való viszonyulás kérdésében. Ahogy az Osztrák–Magyar Monarchiában artikulálódó magyar pártrendszer a közjogi kérdés, tételesen az 1867-es kiegyezés konstrukciójához való viszonyulás mentén jegecesedett ki, úgy 1990 után az akkor még egységes RMDSZ-en belül is a román hatalomhoz való viszony határozta meg a fõ politikai ellentéteket. A politikai érdek és vérmérséklet szerint „radikális-mérsékelt”, „kuruc-labanc”, „tájbasimuló-helyzetteremtõ”, „kollaboráns-autonomista” ellentétpárokkal leírt törésvonal mindig fontosabb volt a „liberális-konzervatív” vagy „jobboldali-baloldali” ellentéteknél.
Ezek az alapvetõ ellentétek már akkor is léteztek, amikor Király Károly és Domokos Géza 1990 legelején Iliescu elõtt vitatkozott azon, hogy kell-e autonómia az erdélyi magyarságnak, erõteljesen megnyilvánultak, robbanással fenyegetve az 1990-es elsõ nagyváradi kongresszuson, majd 1991-ben Marosvásárhelyen vagy 1993-ban Brassóban. Más szóval azok az ellentétek, amelyek végül pártalapításban csúcsosodtak ki annak köszönhetõen, hogy az RMDSZ mesterkedése nyomán 2004-ben a román hatalom megakadályozta a Magyar Polgári Szövetség rajthoz állását az önkormányzati választásokon –, már közvetlenül a rendszerváltás után léteztek, amikor a Fidesz még maroknyi lelkes fiatal mozgalma volt, akik maguk is meglepõdtek, hogy huszonegynéhány fõvel bekerültek a magyar törvényhozásba.
Mintha egyfajta sajátos szelektív amnézia hatása alatt lenne az RMDSZ-es sajtó és vezetés, amikor a Fidesz körül keresi az erdélyi politikai ellentétek genézisét. Az egykori Reform Tömörülés egyik alelnökeként, akinek lehetõsége volt részt venni több magas szintû Fidesz–RT- egyeztetésen, hadd áruljak el még valamit: a fideszes vezetõk, Orbán Viktor és Németh Zsolt nemcsak, hogy nem biztatta az autonomistákat az RMDSZ-bõl való kilépésre és saját szervezetek alapítására, hanem kifejezetten óvtak ettõl. Csakhogy 2003-ban Szatmárnémetiben olyan határozatokat fogadott el az RMDSZ-kongresszus, amelyek szükségtelenné, felesleges erõpazarlássá tették az RMDSZ-en belüli autonomista utóvédharcokat. A nemzeti önkormányzatot mintázó, alapvonalaiban 1993-ban megrajzolt alapszabályzatot pártjellegûvé „áramvonalasították”, az általános belsõ választásokat kiváltották részleges, a helyi elitek önátmentését lehetõvé tevõ elektoros játékokkal operáló tisztújítással. A Ceauºescu-rendszerrel való nyílt szembenállást megjelenítõ Tõkés László tiszteletbeli elnöki tisztségének megszüntetése révén szimbolikus síkon leszámoltak amagyar nemzeti ellenállás eszmei örökségével.
A nemzeti tábor lépéskényszerben volt, így került sor az SZNT, az EMNT, az MPP, majd késõbb az EMNP megalapítására. Utóbbit sem a Fidesz kezdeményezte, hanem az tette szükségessé, hogy Szász Jenõ az MPP-n belül keményebb diktatúrát épített ki, mint amilyen az RMDSZ-ben valaha is volt. A Fidesznek pedig becsületére váljék, hogy kiálltak az eszmei szövetségesek mellett annak dacára, hogy borítékolni lehetett a masszív erõfölényben levõ RMDSZ választási gyõzelmét.
