2013. április 17. HERÉDI ZSOLT
Kezdődik a beiskolázás, a tanfelügyelőség idén megpróbál újabb szabályozásokat bevezetni, hogy több gyereket tartsanak a lakóhelyükhöz közeli első osztályokban, vagyis a külvárosban a belvárosi iskolák helyett. Tudom, hogy sok szülőnek ez bosszúságot okoz, én azonban vállalva a népszerűtlenség ódiumát, nagyon hasznosnak tartom ezt a lépést, s remélem, hogy ez a szabályozás sikeresebb lesz. Hamarabb is lehetett volna drasztikusabb lépéseket tenni ez irányba. Több külvárosi magyar osztállyal több magyar gyermek maradt volna a magyar oktatási rendszerben.
A belvárosi iskoláknak is hasznosabb, de általában a kolozsvári magyar lakosság fennmaradása szempontjából is az az érdekünk, hogy minél több magyar csoport legyen a külvárosi negyedekben – legalább az elemi osztályokban. Ha nincs magyar első osztály a környéken, akkor sokan – például a vegyes házasságban élők – román első osztályba fogják íratni gyermeküket. Így jóval kevesebb gyermek kerül majd a központi magyar líceumokba is.
Közhelyszámba megy, hogy kicsi korban az egészséges fejlődés, növekedés szempontjából mennyire fontos az, hogy mennyit pihen egy gyermek. Mennyire fontos az, hogy reggel akár fél órával is többet alhat, ha egy közeli iskolába jár. Ha (akár szülői ráhatással, kontrollal is, de) megfelelően ki van használva ez a lehetőség, hosszú távon néhány további közvetlen előnye is van annak, hogy a gyermek a pár száz méterre levő oktatási intézményben tanul. Ezekről az előnyökről az iskolaválasztásról szóló nyilvános vitákban tudtommal nem sok szó esett, ezért a teljesség igénye nélkül megpróbálok ezek közül néhány szempontot felvetni a továbbiakban.
Saját társaság, biztos szocializációs közeg
Annak, akit egy, a lakóhelyéhez közeli intézménybe íratnak be a szülei, és a közeli óvodából, iskolából ismeri már a környékbeli gyermekeket, korábban kialakulhat saját társasága. Együtt mennek haza, kevesebbet kell a szüleinek kinn ülni a játszótéren, míg összeszokik, összerázódik a gyermektársaság. A leckék után is tudnak közös programot szervezni, a távolság immár nem akadály, így ezen az önállósodási lépcsőfokon is jóval hamarabb túllép. Ez ugye indulásból nem hangzik nagy ügynek, de amikor már cseperedik a gyermek, és a tévé, számítógép elől nem lehet kimozdítani, mert kinn a tömbház előtt vagy a közeli játszótéren amúgy is csak unatkozna, hiszen ott összeszokott társaságok vannak, ő meg senkit sem ismer, akkor már elég sok szülőt/nagyszülőt hallok nosztalgiázni. Egy idő után se vége, se hossza a „bezzeg a mi korunkban…” kezdetű gyermekkori-dezéseknek. „Amikor mi kimentünk és játszottunk a környéken, bezzeg nekünk volt saját gyermektársaságunk, bezzeg nekünk nem a kellett a szülők megszervezzék azt, hogy társaságba járjunk, nem kellett azzal töltsék az idejüket, hogy ott üljenek velünk, mi mennyi csoportos társasjátékot ismertünk/játszottunk, stb.” Ilyenkor a szülők elfelejtik, hogy a lehetőség ott volt/van az orruk előtt, csak nem szánják rá magukat, hogy kihasználják. Ma is lehet olyan gyermekkort élni, mint ami fölött a szülők nosztalgiáznak, ennek akadálya olykor a sznobizmus, a csordaszellem, a kényelem vagy a tájékozatlanság.
Nagyon sok olyan nagyszülőt is hallottam panaszkodni, hogy ő bezzeg a legjobb központi óvodába, iskolába íratta annak idején a gyermekét, s az mégis kivándorolt Magyarországra, mert itt nem kapott megfelelő munkát. Ilyenkor sokszor felmerül bennem a gyanú, hogy talán éppen ez volt a kivándorlás számos, összetett motivációinak egyik közvetlen oka. Vagyis a burokszerű színtiszta magyar szocializációs közeg. Ez fontos szerepet játszhat abban, hogy valakinek a román nyelvtudása gyenge, társadalmi kötelékei lazábbak, társadalmi és román munkaerő-piaci integrációhoz szükséges (iskolában tantervként nem tanítható) készségei, kompetenciái gyengébbek stb.
Nem gondolkoztam még azon, hogy számba vegyem, milyen előnyei vannak a kolozsvári külvárosi életnek/létnek, de ha egy ilyen listát kellene készítenem, azon minden bizonnyal vezető helyen az lenne, hogy egy jobb, élménydúsabb gyermekkort tud biztosítani azokéval szemben, akik a belvárosban nőnek fel. Már ha ezt hajlandóak a szülők kihasználni, az adott lehetőségeket kiaknázni. Nem a számítógép előtt ül a csemete, hanem játszik, vannak barátai a környéken, magyarán igazi gyermekkora van.
Az említett intenzívebb társasági életnek még számos közvetlen előnye lehet. Az alkalmazkodási, beilleszkedési képesség, önállósodás, az érzelmi érettség, fejlettebb érzelmi intelligencia kialakulásában is segíthet, de egy mai kolozsvári külvárosban románul is könnyebben megtanulhat a gyermek. Mert az csak „ráadás”, hogy a gyermektársaságban románok is akadnak. Lesz, akivel gyakorolja a nyelvet, s így hamarabb, helyesebben fog beszélni gyermekünk románul. Ez pedig nem elhanyagolható szempont. Valaha én is nyűgként éltem meg, ma azonban mint lehetőséget fogom fel. Az egynyelvű, kultúrájába bezárkózott egyénnek sokkal kevesebb lehetősége van bárhol, hiszen kevésbé érti a világot, mint az, aki több kultúra birtokosa. Saját kultúráját is másképpen értelmezi, ha van összehasonlítási alapja.
A fiam az első három iskolai évét külvárosi osztályban járta. Az iskolaválasztás idején két szempontot tartottam lényegesnek: hogy a közelben legyen, és hogy jó legyen a tanítónő.
A hozzánk három percnyi járásra levő, a Györgyfalvi negyedbeli Nicolae Titulescuról elnevezett iskolában (volt 1-es számú Általános Iskola), ahol három évtizede még két párhuzamos magyar osztály is volt, abban az évben sajnos nem indult magyar osztály, mert nem gyűlt össze a szükséges tíz gyermek, csak hét. Talán a félúton levő óvoda „végzőseiből” kikerült volna az osztálylétszám, de onnan csak ketten írattuk a Györgyfalvi negyedi iskolába gyermekünket. A többi környékbeli szülő sznobizmusból a központi oktatási intézményeket célozta meg, mert azokról terjedt el, hogy jó iskolák. Sajnos az nem volt meghatározó, hogy milyen a tanítónő. Pedig az első négy elemiben a tanítónő számít a leginkább. Márpedig abban az iskolában, amelyikbe a legtöbben iratkoztak, és amelyik a legmenőbb versenyistálló hírében állott, még nem is volt tanítónő kinevezve a leendő első osztályra. Ismereteim szerint, mire eldőlt, hogy ki nyerte meg a meghirdetett tanítónői állást, már rég megvolt a teljes harminchatos létszám. A nyertes tanítónő pedig abból a Titulescuból került ki, ahol a sznobizmus miatt megszűnt egy állás, egy osztály.
Az egyetlen környékbeli magyar első osztály a Györgyfalvi negyed másik végében indult, a Constantin Brâncuşi nevét viselő iskolában, ott szintén jó volt a tanítónő. Megragadtuk az alkalmat, és oda írattuk be gyermekünket. Ugyanannyi időbe telt az odaút, mintha a központba vittük volna, ennek ellenére inkább a külvárosi iskolát választottuk. Sajnos két év után a tanítónő az egyik felekezeti iskolában beindított elemi egyik osztályát vállalta el. (Mintha nem lett volna elég magyar elemi a központban!) Abban az évben több oktató is távozott a Brâncuşi-ból, világossá vált tehát, hogy pár éven belül megszűnik a magyar tagozat. A fiam osztálya is olyan tanítónőt kapott, akivel nem voltunk megelégedve. Helytelen magyarsággal beszélt (később ideiglenesen, helyettesítőként, de ő is tanított az egyik elitként elismert belvárosi iskolában), úgyhogy mi is váltottunk, és a város központjában levő iskolák egyikébe írattuk fiunkat.
Nyelvtanulás természetes közegben
Állandó visszatérő probléma a belvárosi magyar óvodákba, iskolákba járó magyar gyermekeknél, hogy nem tudnak románul. A külvárosi iskolában annyira beszélt románul a fiam, mint bárki más az osztályban. A belvárosiban, mint általában az itteni színtiszta magyar iskolákban, rajta kívül ketten ismerték elfogadhatóan a román nyelvet, abból is az egyik azért, mert otthon az édesanyjával is románul beszél.
Volt eset, amikor a fiam vegyes belvárosi iskolába járó, központban lakó gyermekkel ment ki a tömbház előtti parkba, és az illető annyira meglepődött, hogy román volt a társalgási nyelv, hogy nem tudott mihez kezdeni magával, zavarában a szemetet kezdte gyűjteni, vagy hátat fordítva a porban játszott egyedül, el-elszaladt, a fiam nem ismert rá.
Gyermekemnek, akár más külvárosi iskolába járó gyereknek, román barátai voltak akkor, amikor sokan mások, vele egykorúak, akik a belváros színtiszta magyar óvodáiban, iskoláiban nevelkedtek, megmukkanni sem tudtak egy román társaságban. Olyan esetről is tudok, hogy egy hatéves gyermek megkérdezte az anyjától, milyen nyelven beszélt az üzletben, amikor a kenyeret kérte, angolul vagy románul? Manapság egy külvárosi óvodába járó gyermek korának megfelelően kommunikál románul. Legalábbis a fiamnál ez volt a helyzet, mivel az óvodában, a vegyes csoportban a kicsiknek körülbelül a negyede származott vegyes házasságból. (Akik aztán általában sajnos román első osztályokban kezdték tanulmányaikat). Mondanom sem kell, mennyire más a helyzet most, mint az „én időmben”, a hetvenes években, amikor fehér hollónak számított a vegyes házasságból származó gyerek.
Erősíti vagy rombolja az etnikai identitást?
Hallottam párszor magyar értelmiségi körökben azt a vádat, hogy a vegyes iskolákból kikerülő gyermekek torz magyarságtudattal fognak rendelkezni, ezért végig magyar óvodában, iskolákban kellene nevelkedniük. Tény, hogy legtöbbször nem ugyanazok a nyelvi jogok illetik meg a nyilvános tér használatában a magyar tagozatot, mint a románt (iskolai rendezvényeken például). Nem áll szándékomban tagadni a színtiszta magyar iskolák jelentőségét, sőt, szerintem mindenkinek ki kell próbálni iskolai évei alatt egy ilyen intézményt is. De ugyanolyan fontosnak tartom, hogy kipróbáljon, főleg induláskor – és különösen abban az esetben, ha a külvárosban lakik – egy lakóhelyéhez közeli vegyes intézményt is. Ami a gyermek magyarságtudatát illeti, szerintem nem lesz az gyengébb, sőt megfelelő szülői és pedagógusi háttérrel akár erősebb is lehet. Hétköznapiasan fogalmazva: reálisabb képet kaphat a gyermek a románságról, az együttélés lehetőségeiről, mikéntjéről.
Kérdőíveztem egyszer diákkoromban, és az a tapasztalatom, hogy a vegyes iskolába járó diákok távolságtartóbbaknak bizonyultak a román–magyar kérdést illetően, míg a belvárosi magyar iskolákba járók, akiknek nem, vagy alig voltak közvetlen kapcsolatai román diákokkal, sokkal idealistábbaknak tűntek az iskolában tanultak, illetve otthon hallott tanítások alapján a románságról, az együttélésről. Azoknak a diákoknak a kimértsége alapján, akik nem csak a politikai korrektség szellemében íródott tankönyvek szerint, hanem a napi érintkezések, konfliktusok, barátságok során alakították ki a koruknak megfelelő képet az együttélésről, nem úgy tűnt, hogy köztük több lenne a majdani asszimilálódó.
A fiamnak, amíg román iskolába járt, volt része olyan élményben is, hogy belekötöttek, mert magyarul beszélt, de volt alkalma jó barátokra is lelni. (Ilyen vegyes közegekben a fizikai agresszióig is elfajuló konfliktusoknál az ürügyek, kötekedések palettája kibővül az etnikaival is.) Megtanulhatta, hogy ne „a románok”-ként általánosítson, hanem disztingváljon, hiszen olyan helyzetbe is került, hogy az egyik játszótéren adott pillanatban a román társaságban volt több jó barátja, és inkább a románokkal játszott.
A csak színtiszta magyar gettó védőburkában felnövőknél gyakoribb lehet majd a kivándorlási hajlam, de sokszor paradox módon akár az asszimilációs hajlam is annál, aki jobb nyelvérzékkel rendelkezik, és be tudja hozni a nyelvi lemaradását.
Azzal, hogy közösségünk önkéntesen felszámolja a külvárosi magyar tagozatokat, maga alatt vágja a fát. Ha a külvárosban lakóknak sikerül felismerni, hogy nem csak hátrányokkal, hanem komoly előnyökkel is jár ez a helyzet – amint azt írásom első részében is jeleztem –, akkor kár lenne sznobizmusból, elitizmusból lemondani, nem kihasználni ezeket.
Jól tudjuk, sokszor az életben nem csak az iskolában tanult tantárgyak szükségesek a boldoguláshoz, hanem az egyéb szocializációs folyamatok során elsajátított készségek, képességek, kompetenciák is. Ez érvényes a szakmai boldogulásra is, de a magánéletre annál inkább.
A belvárosi elit versenyistállón múlik a boldogulás?
A monostori iskolában, ahol én jártam az első öt osztályt, abban az időben – a hetvenes években – három párhuzamos magyar osztály létezett, és az az intézmény csak egyike volt azoknak a Monostor negyedi oktatási intézményeknek, ahol magyar osztályba lehetett járni. És nem valami gyér osztályokról volt szó: állandó jelleggel harminchatnál több volt a létszám. Ma már egyetlen magyar osztály sincs ott. Az egész Monostoron csak egyetlen iskolában van magyar tagozat egy-egy osztállyal. A Györgyfalvi negyedben szintén, de van olyan környék, ahol egy sem.
Hatodikos koromban kerültem egy belvárosi iskolába, ami akkor a város legjobb iskolájának számított. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy voltak olyan társaim, akiknek az osztályon kívül mondhatni semmilyen más társasági életük, „bandájuk” nem volt. A tanulás és egyéb, szülők vagy tanárok által megszervezett négy fal közti vagy iskolai tevékenységek töltötték ki az életüket. Ez némi frusztráltságot is okozott egyesekben, sokszor letagadták, ha tanultak, nem volt ritka a megjátszott lazaság. Voltunk páran külvárosi csibészek, akik máshonnan érkeztünk, s akiknek otthon, a negyedekbeli játszótereken több barátunk volt, így az iskola után is intenzív társasági életet éltünk. Kirándultunk a környéken, bélyeget, könyveket, halakat cseréltünk, de volt úgy is, hogy csak kinn lógtunk az utcán. A belvárosi gyerekeket zöldfülű szobagyerekeknek néztük, akiknek nem volt társaságuk, „magánéletük”. Mi sokkal tapasztaltabbnak tartottuk magunkat, az ebből fakadó önbizalmunkon pedig vajmi keveset rontott az, hogy nem közülünk kerültek ki az első tanulók. Kilencedikbe viszont bejutottam a két legjobb osztályba, ahova a többi „külvárosi csibészből” már kevesebbnek sikerült.
Két év alatt, amíg oda jártam, végig volt egy visszatérő vád, ami az osztályfőnökünk irányába megfogalmazódott: nem viszi az osztályt kirándulni! Valóban nem voltak osztálykirándulások. Mivel az osztály többségének az iskolán kívül nem volt magánélete, tényleg nagyon szerettek volna közös programot. De hát rossz volt az oszi, nem vitte az osztályt. Tizenegyedikbe egy másik magyar iskolába felvételiztem, amelynek az akkori felvételieredmények alapján nem volt annyira jó a hírneve, de az is köztudott volt, hogy ott jobb a közösségi élet. Az első hetekben felmerült, hogy jó lenne egyet kirándulni. Új osztálytársaim egyből leosztották egymás közt a feladatokat: ki megy az ONT-hez megkérdezni az árakat (a kommunizmus idején így hívták a turisztikai ügynökséget), ki megy a CFR-hez, ki a buszállomásra, stb. Majd két-három nap múlva jelentették az oszi néninek, milyen lehetőségek vannak, mikor, hova szeretne menni az osztály, tartson velünk. Mondanom sem kell, hogy később azok, akik kevésbé voltak különösebben jó tanulók matek és fizikából, de meg tudták szervezni önmagukat, némi ügyintézéssel már akkor el tudták érni azt, amit akartak, semmivel sem voltak sikertelenebbek az életben, mint a város elit iskolájának elit osztályába járó diákjai. Akik viszont úgy járták ki a tizenkét osztályt, hogy soha fel sem merült bennük, hogy egy kirándulás megszervezését saját maguk is nyélbe üthetnék. A két osztályközösségből nem ismerem mindegyiknek az életpályáját, de nagy vonalakban úgy tűnik, hogy az egyikből talán több orvos vagy mérnök végzettségű került ki, a másikból több vállalkozó vagy művész.
A nyelvi gettó fogságában
Jó ideig kötelező volt a katonaság, sokan román egyetemre jártak, tehát a korábbi generációk előbb-utóbb valahogy rákényszerültek arra, hogy megtanuljanak románul. De a román tankönyvek ma sem román nyelvi kompetenciát fejlesztenek, tehát sokan úgy kerülnek ki a magyar intézmények nyelvi gettójából a munkaerőpiacra, hogy nem tudnak románul beszélni. Ha a magyar nyelvi környezetben/gettóban nem találnak munkát, akkor annak, aki a végzett értelmiségi szakmához ragaszkodik marad a – többnyire az egyre hanyatlóbb gazdaságú Magyarország irányába történő – kivándorlás.
A kilencvenes évek második felében tizenegy tagú egyetemi csoportba jártam. Voltak érdekes előadások a román tagozaton is, néha beültem egy-két kurzusra, de akadt olyan, amit hivatalosan is felvettem, egyúttal gyakoroltam a románt. Hívtam pár csoporttársamat is, de nem mert egyik sem jönni, mert, mint mondták, nem tudtak úgy románul. Még arra az előadásra sem jött el senki, amit egy francia antropológus tartott, érdekes román kiejtéssel. Egyetem után a tizenegyből ketten visszamentek tömbmagyar vidékre, egy, aki vegyes etnikai vidékről származott, itt maradt Kolozsváron, a többiek mind külföldön keresték a boldogulás lehetőségét (egy Amerikában, a többi természetesen Magyarországon).
Az elmúlt időszakban volt alkalmam megfigyelni Nyugaton vendégmunkásokat, migránsokat, s tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a zárt kultúrából származók között (magyarországi magyarok, vagy bizonyos fokig székelyföldiek között is) gyakoribbak a végletek, a szélsőséges viszonyulások más nemzetek, kultúrák irányába. A két véglet közül az egyik az integrálódni képtelen, rasszista, frusztrált, nacionalista gyűlölködő, illetve a másik a mindenért rajongó, ami „más”, saját kultúráját nyűgnek tekintő, asszimilálódni igyekvő. Hogy ki melyik kategóriába tartozott, az elsősorban a nyelvtudástól is függött (nagy ritkán akár egyik végletből a másikba is áteshet valaki). Megfigyeléseim szerint a több kultúrában is otthonosan mozgó határon túli magyarok jobb integrációs készségekkel, kompetenciákkal rendelkeznek, mint a magyarországiak, ugyanakkor kevésbé akarnak asszimilálódni, végleg kitelepedni. A magyarságtudatuk is másabb. Nyugaton, egy teljesen más környezetben élesebben látni ezeket a jelenségeket, de hasonló tendenciákat itthon is meg lehet figyelni sok esetben.
(A dolog persze fordítva is igaz: általában a Regátban, azok közt a románok közt, akik soha nem láttak magyart, nagyobb azoknak az aránya, akik egyáltalán nem fogadják el a magyarokat. Nekem azonban a katonaságban a két legnyitottabb társam is szintén regáti volt. A lényeg ugyanaz: a zárt kultúrában élők reakciói hasonlóak.)
Tapasztalatom szerint abban, hogy az erdélyi vagy a felvidéki magyarok jobban alkalmazkodnak, boldogulnak Nyugaton (és többen jönnek haza az összegyűjtött tőkével, illetve tapasztalattal), nagy szerepet játszik az, hogy nem egy olyan zárt kultúrában nőttek fel, mint a magyarországiak. A másik kultúrával való érintkezés során sok mindent átvettek annak mentalitásából, szokásaiból. Csak egy különbséget említek: a magyarországiak kevésbé mobilisak, nagyon sokan csak kényszerből mozdulnak ki, de akkor többnyire végleg szeretnék elhagyni az országot. Míg az összes környező, más kultúrákkal is érintkező népeknél a vendégmunka egy lehetőség, a magyarországiak kudarcként fogják fel. Mert nem átmenetként értelmezik, amiből profitálhatnak, hanem végleges helyzetnek, ami saját otthoni kudarcuk frusztráló eredménye, és ami aztán különböző identitás-újraértelmező narratívákra kényszerít sokakat.
Amennyiben gyermekeinket egy kolozsvári zárványban akarjuk tartani, nevelni, akkor inkább azokhoz a magyarországiakhoz fognak hasonlítani, akik nem mernek kimozdulni saját zárt világukból, s amikor mégis megteszik, nehezebben boldogulnak más környezetben, mint a körülöttük élő népek. Amennyiben más kultúrákkal szemben nyitottnak, magabiztosabbnak és mobilisnak szeretnénk nevelni csemetéinket, arra szerintem ott az első nagy lehetőség a külvárosban lakók számára: a környékbeli óvoda, illetve elemi, ami után majd a játszótér is közös lesz.
