Boros Miklós | 2013.08.28.
Bekövetkezett, amitől mindenki félt, a román kormány zöld utat adott a verespataki ciántechnológiás aranykitermelésnek.
Hiába a környezetvédők aggódása a Nyugati Érchegység élővilágáért, hiába a kétezer éves épített kulturális örökség, hiába az alig 13 éve történt nagybányai ciánkatasztrófa emléke, a haszna érdekében minden fronton gátlástalanul nyomuló kanadai RMGC megkapta a kormány jóváhagyását a bányászásra. (Hátra van még ugyan a parlament rábólintása, de ne legyenek illúzióink: a kétharmados többséggel rendelkező szocialista-liberális koalíció képviselői engedelmesen, erkölcsi aggályok nélkül fogják megnyomni a megfelelő gombot a szavazásnál.)
Victor Pontát és minisztereit jó politikushoz illően az sem nagyon zavarja, hogy annak idején ellenzékben még a leghangosabb ellenzői voltak a verespataki projektnek. Kormányzati felelősség nélkül persze könnyű volt ígérgetni a zöld szavazatokra hajtva, hatalomra kerülve azonban be kell tömni az egyre nagyobb költségvetési lyukat és vissza kell fizetni a külföldi hitelek törlesztőrészleteit. És amikor üres a kassza, akkor az abba befolyó pénznek nincs (cián)szaga. Mostanáig is csak azért húzódott el az ügy, mert Bukarest egyfajta zsarolásként a lehető legmagasabbra srófolta saját részesedését a kitermelő cégben.
Minket viszont nagyon is zavar. Egyrészt azért, mert a bukaresti kormány mit sem törődik egy erdélyi falu sorsával, hidegen hagyja a hegyek, erdők vagy római tárnák lerombolása. Másrészt, mert az erdélyi arany nagyobb része a határokon túlra, kisebb hányada pedig Bukarestbe kerül. Csak éppen itt nem marad semmi se belőle, mondjuk néhány erdélyi autópálya építési költségeinek formájában.
Sem beleszólásunk, sem közvetlen hasznunk nincs a verespataki aranykitermelésből, ha viszont egyszer szakad majd a zagytározó gátja, a mi nyakunkba ömlik a cián. Többek közül ezért is volna szükség autonómiára: legalább mi, erdélyiek dönthetnénk el, hogy aranyat és/vagy ciánt akarunk magunknak az erdeink és hegyeink helyett.
