Kovács Eszter | 2013.08.18.
A tőle megszokott jó hangulatú, tartalmas és rendkívül szórakoztató közönségtalálkozót tartott szombaton este a székelyudvarhelyi G. Caféban Kányádi Sándor: anekdotázott, felolvasott és szavalt, tarisznyára való bölcsességgel látta el a hallgatóságot, és mesélt, mesélt.
Az idén 84 éves költőt Murányi Sándor Olivér író faggatta a boldog házasság receptúrájáról, ugyanis a Kányádi házaspár idén ünnepli 55-ik házassági évfordulóját. „A mi házasságunknak két biztos alapja volt, az egyik, hogy biztonságosan kellett élnem. Továbbá, a feleségem mindig azt mondta, hogy engem úgy tiszteltek, hogy neki senki sem mert udvarolni” – magyarázta nevetve. Az est házigazdájaként fungáló Murányi folytatásként komolyra fordította a szót: a könyvek, az olvasás, egyszersmind az irodalom jövőjéről faggatózott. „A könyvek jövőjét nem látom sem rózsásnak, de szomorúnak sem. El tudok képzelni egy analfabéta magaskultúrát is: egy hangosat és látványosat, hisz ilyen még volt. Amerikában már vannak államok, ahol nem is tanítják a kézírást. Abban is bízom, hogy a nyelv nem marad meg az SMS-nyelvnél, hisz a több évezredes történelem folyamán a nyelv különböző folyamatokon ment át. Nem tudom, hogy az írásnak hogyan alakul a jövője, de kultúra akkor is biztosan lesz, amikor/ha írás nem. Szent meggyőződésem viszont, hogy a vers visszahelyeződik homéroszi jogaiba, vagyis mondani és énekelni fogják azt” – magyarázta Sanyi bácsi.
Kányádi Sándor legutóbb 2011 januárjában tartott közönségtalálkozót Székelyudvarhelyen, az iskolavároshoz kötő kapcsolata azonban nem engedi huzamosabb ideig távol maradni a Küküllő-menti várostól. Hogy udvarhelyi iskolai élményei közül melyik volt a legemlékezetesebb? „Majdnem egy évnek kellett eltelni, míg rájöttem, hogy itt nem köszön mindenki mindenkinek. Végigsétáltam a Kossuth utcán, és mindenkinek illedelmesen köszöntem úgy, ahogyan ezt falun tanították” – mesélte a hallgatóság legnagyobb derültségére. Hozzáfűzte: az önirónia és az önmagunkon is mosolyogni tudás a felnőttség egyik jele, ő maga is szívesen és gyakran használja. „Akiben nincsen meg az a tehetség, hogy saját butaságán, szamárságán nevessen, az sem mint egyén, sem mint etnikum, sem mint nemzetiség, sem mint nemzet nem felnőtt” – tette hozzá.
Költészetében leggyakrabban előforduló állatok a kutya és a ló, milyen kapcsolat fűzi e négylábúakhoz? – kérdezte Murányi Sándor Olivér.
„Ez a két állat az emberiséget egész történelmén végigkíséri, még akkor is, ha néha lemegy az értékük, és a riasztó váltja le a kutyát, melyből így csak öleb lesz. Születésem napján egy kutya kilencet kölykezett, ebből egyet tartott meg édesapám. Ez idő tájt Dobóban egy kanca egy kancacsikót ellett, az anyaállat ellés közben elpusztult. A csikót egy darabig táplálták cumiból, aztán meghallották, hogy Kányádi Miklósnak van egy csikós kancája, így a dobói kiscsikó hozzá került. Ez a két állat meghatározó élményt jelentett gyermek- és fiatalkoromban: Purdé, a kutya tízéves korában, a ló pedig 18 éves korában pusztult el” – válaszolt.
A történeteket egymásba szőve Sanyi bácsi mintegy másfél órát mesélt lankadatlanul: a Tudor Arghezihez fűző barátságáról, a homoródfürdői Mária-forrással kapcsolatos terveiről, illetve a Dévára tervezett Elek apó kútjáról, az iskolai évekről, illetve a Márton Áron püspök celebrálta különös házasságkötéséről.
„Mi a magyar nemzet célja?” – szegezte végül a közönségnek a kérdést.
„Az, hogy szaporodjunk, sokasodjunk, nem cél, hisz ezt az állatok is így teszik. A magyar Isten kiválasztott népe, a magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. De ugyanígy a zsidók is Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidók számára, és ez ugyanígy érvényes minden más nyelvre és nemzetre. Egy nemzet célja tehát, hogy az Isten által kiválasztott nyelvet az emberiség történelmének legvégsőbb határain tovább vigye, gyarapítsa, éljen vele és benne mindannyiunk örömére, Isten dicsőségére” – summázta az estét vastaps közepette Kányádi Sándor.
