Bustya Sándor
Hogy a kenyér különb minden egyéb tápláléknál, apró gyerekként sejtettem meg, mikor asztalhoz ülve, nagyapám fogta a hatalmasnak tűnő kenyeret és a kés hegyével keresztet rajzolt reá, mielőtt az első szeletet levágta volna. A kenyér több mint táplálék, vált egyre bizonyosabbá a sejtés, mikor óvodás-, majd iskoláskorúvá válva, arra neveltek szüleim és tanítóim, hogy ha a tízóraira csomagolt kenyeret nem fogyasztanám el teljesen, a maradékát ne dobjam el. Előfordult, hogy a padban felejtett uzsonna miatt csak fejet csóváltak, de a szemetes kosárba dobott kenyér láttán középiskolai tanáraim is megbotránkoztak. A szendvicsekből kipiszkált felvágott vagy az egy-két harapás után eldobott gyümölcs látványa nem borzolta annyira a kedélyeket, mint a szemetesbe kerülő kenyér. Nem ti dolgoztatok érte, mondogatták, majd akkor fogjátok megbecsülni, mikor ti magatok teremtitek elő! Kenyérkeresővé válva be kellett látnom, hogy van némi igazság a fenti kijelentésben. Jobban vigyázok arra, amiért megdolgoztam, és erősebben kötődöm ahhoz, amibe több munkát fektettem. Miért fontos mégis a viszonylag kevés munkával, olcsón megvásárolható kenyér?
Mert a kenyér több mint a munka gyümölcse, több mint az érte kifejtett munka ára. A kenyér fentről jövő ajándék, a mindennapi gondviselés jele. Kenyerem javát már megettem és többször tapasztaltam, hogy „ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői”, hiábavaló korán kelni, későn feküdni, fáradsággal szerzett kenyeret enni. A földművesek, gabonatermelők talán hamarabb és közvetlenebbül győződnek meg erről, mint a más foglalkozásúak. Aratáskor, betakarításkor szembesülnek azzal, hogy a váltakozó hozamú termés nem csupán, és nem kizárólag a saját munkájuk eredménye. Ezért (lenne) természetes, magától értetődő dolog naponta hálát adni a földi javakért, az asztalra kerülő kenyérért, a táplálékért.
Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) idei adatai szerint mintegy 870 millió ember éhezik a földön. Minden nyolcadik személy alultáplált, annak ellenére, hogy a világ élelmiszertermelése meghaladja a föld összes lakóinak kalóriaszükségletét. Nagyobb és fehérebb kenyeret remélve, egyre többen hagyják el ideiglenesen vagy véglegesen az otthonukat. A költő vallomása, mely szerint bármilyen barna is az a kenyér, itthon sokkal jobb ízű, mint máshol a fehér, már nem tartja vissza az útra kelőket.
Pedig nem csak kenyérrel él az ember. Mert több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál. Aki a test szükségeire gondot visel, az a lelket sem hagyja éhezni és szomjazni. „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha” – mondja Jézus. „Ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.”
Újkenyér ünnepe úgy válik teljessé, ha az Úrasztalára helyezett kenyér előtt állva nem csak a földi életünk gondviseléséért mondunk köszönetet, hanem hálát adunk a „mennyből alászállt kenyérért” is.
Megjelent a Vásárhelyi Hírlapban, 2013.08.23-án.
