Németország európai hegemóniát igényel magának, ennek pontos formája azonban még nem látható.
Mi Németország célja Európával? – a sokakat foglalkoztató kérdésre előző számunkban a német egységhez vezető történelmi út felidézésével kerestük a választ. (Berlin Európája. Hetek, 2018. szeptember 7.) Említettük, hogy Heiko Maas külügyminiszter néhány hete a német külpolitika kiemelt céljának nevezte „egy szuverén, erős Európa” felépítését, ahol „a nemzetállamok a közösség szintjére helyezik át szuverenitásukat azokban az ügyekben, amelyekben egyedül messze nincs olyan erejük, mint egy egyesült Európának”. Lapzártánkkor a berlini Bundestagban Angela Merkel kancellár arról beszélt, hogy az európai külső határok közös védelmére van szükség, ami miatt a tagállamoknak le kell mondaniuk szuverenitásuk egy részéről az illegális migráció elleni harc érdekében. Merkel a határőrizetet egy nemzetközi katonai jellegű szervezetre bízná, és nemzetek feletti hatáskörbe vonná a migránsok beengedését az Európai Unió területére.
A 20. század első felének történelme két véres és tragikus érvet is szolgáltatott azoknak, akik végérvényesen meg akarták szüntetni még a lehetőségét is annak, hogy valaha újra német hegemónia alakuljon ki Európában. A második világháború utáni években egészen radikális tervek is születtek ennek érdekében.
A nürnbergi perekben a náci birodalom felelőseit személyesen kívánták felelősségre vonni, de emellett a szövetséges hatalmak egyes vezetői szükségesnek látták Németország kollektív megbüntetését is. Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter eredetileg 1944-ben kidolgozott „büntetőbéke” koncepciója Németországot politikailag és gazdaságilag jelentéktelenné akarta tenni. A Morgenthau-tervben nemcsak az ország teljes demilitarizálása szerepelt, hanem súlyos területi szankciók (Kelet-Poroszországot át kell adni a Szovjetuniónak, Dél-Sziléziát Lengyelországnak, a Rajna–Mosel-térséget Franciaországnak), továbbá mindenre kiterjedő jóvátétel, a teljes német ipar leszerelése, valamennyi repülőgép elkobzása és az ország mezőgazdasági jellegűvé történő átalakítása. Németországot legalább 20 évre ENSZ-gyámság alá helyezték volna, a külkereskedelem és a tőkeáramlás teljes kontrollja mellett. Mindezt Morgenthau azzal indokolta, hogy csak így lehetséges „egy Németország által kirobbantandó harmadik világháború megakadályozása”. (Henry Morgenthau: Germany is our problem. Németország a mi problémánk. New York és London, 1945.)
A radikális terv azonban még a háború vége előtt kiszivárgott, és a közvélemény megdöbbenése meg is pecsételte a sorsát: a nácik antiszemita propagandájukban használták fel (Morgenthau nagyszülei Németországból kivándorolt zsidó nagyiparosok voltak, ezért neve a mai napig szitokszó a neonácik köreiben), a szövetséges vezetők pedig azért utasították el, mert attól tartottak, hogy a kollektív büntetésre épülő és megalázó terv a végsőkig tartó fanatikus ellenállásra ösztönzi Hitlert – ami végül így is lett.
A háború után a Morgenthau-terv és a totális nácitalanítás helyett 1947-től a Marshall-terv valósult meg, azzal a céllal, hogy az Egyesült Államokkal együttműködő európai országokat – köztük mindkét német államot, bár Kelet-Németországot csak jelképes mértékben – gazdasági és pénzügyi segítségben részesítsék.
A Marshall-segély végül a Szovjet-unió elutasítása nyomán csak Nyugat-Európára vonatkozott, és a mai értékben mintegy 600 milliárd dollárnyi juttatás máig ható gazdasági és politikai következményekkel járt. A keleti, szovjet megszállás alatt álló országok kimaradtak belőle (pedig az eredeti terv szerint még Magyarország is kapott volna mai értékben mintegy 30 milliárd dollárt), mivel szovjet nyomásra visszautasították a segélyt; a támogatásban részesült nyugati államok azonban rendkívüli növekedésnek indultak. Nem csupán a háborús károkat számolták fel néhány év alatt, hanem 1951-ben gazdasági teljesítményük már 135 százaléka volt 1938, az utolsó békeév szintjének. Az Egyesült Államoknak ezzel sikerült útját állnia a kontinensen fenyegető további kommunista terjeszkedésnek. A lerombolt, háború utáni nélkülözéstől szenvedő kontinensen ugyanis gyorsan népszerűvé váltak a kommunista pártok és mozgalmak – paradox módon épp azokban az államokban, amelyek nem álltak szovjet katonai megszállás alatt. (Ez a jelenség is velünk él: a kommunizmust soha meg nem tapasztalt országokban a baloldali és liberális értelmiség jelentős része korszakalkotó gondolkodóként emlékezett meg idén a 200 éve született Karl Marxról – amint arról korábbi sorozatunkban beszámoltunk. Lásd Marx, a felforgató. Hetek, 2018. március 2.)
A leglátványosabb eredményt pont Nyugat-Németországban hozta az amerikai segítség, amelynek köszönhetően 1949-től elindult és évtizedeken át szinte töretlenül folytatódott a német gazdasági csoda. A Wirtschaftswunder igazi sikere az volt, hogy a gazdasági növekedés egyben az életszínvonal ugrásszerű emelkedésével is együtt járt. A bérek és fizetések 1949 és 1955 között 80 százalékkal nőttek, a gazdasági növekedéssel azonos ütemben. Az NSZK gazdaságtörténetének rekordévében, 1955-ben a hazai össztermék (GDP) 10,5 százalékkal nőtt, közben a reálbér 10 százalékkal emelkedett, az autópark 19 százalékkal bővült.
Bár a Marshall-segélyprogram 1954-ben már le is zárult (a koreai háború extraköltségeire hivatkozva), a Wirtschaftswunder tovább dübörgött. Az amerikai támogatás döntő jelentőségű volt, de a sikerekhez több más tényező is kellett, például az adósságkönnyítés: a hitelező országok 1953-ban a londoni egyezmény keretében elengedték az NSZK hitleri Németországtól örökölt és háború utáni küladósságának kétharmadát. Emellett a berlini fal 1961-es felépítéséig bőven áramlott az olcsó munkaerő az NDK-ból, majd a dél-európai vendégmunkások gyarapították a gazdaságot.
Ludwig Erhard gazdasági miniszter, majd szövetségi kancellár már 1947-ben jóléti programot fogalmazott meg: „Minden gazdasági tevékenység célja kielégíteni a fogyasztó szükségleteit és ekképp hozzájárulni a közösség jólétéhez” – írta Erhard a Die Neue Zeitungban.
Új Németország
Nyugat-Németország a gazdasági prosperitás évtizedei alatt sikerrel javította az országról alkotott nemzetközi képet. „A nyugatnémet politikusok és írók elismerték a németek felelősségét a nácik gaztetteiért, és a németek nem ültek diadalt úgy, mint az amerikaiak, hogy «megnyerték a hidegháborút» – idézi Fritz Stern amerikai történész saját, 1990-ben elmondott beszédét, amelyet a New York-i Zsidó Teológiai Szeminárium éves összejövetelén tartott. (Fritz Stern: Öt Németország és egy élet. Park Kiadó, 2009.)
Stern emlékeztet arra, hogy Ben Gurion már 1957-ben kijelentette: „A mai Németország már nem azonos a tegnapival.” Ez az elismerés az alig kilenc évvel korábban létrejött zsidó állam miniszterelnökétől nem azt jelentette, hogy feledték a tragikus közelmúltat, hanem – mint a neves zsidó történész írja: „Kötelességünk erkölcsi figyelmeztetésként felfogni a holokausztot, de hiba lenne örökkön-örökké, engesztelhetetlenül számon kérni az elkövetkezendő nemzedékeken.”
