2018. SZEPTEMBER 18. George F. Hemingway
Az Európai Parlament egyik erősen Orbán-kritikus képviselőnője mint „jelentéstevő” benyújtotta a legújabb, Magyarországgal foglalkozó dokumentumot az EP-nek. A képviselők rögtön el is kezdték a dokumentum vitáját. A meglepő csak az volt, hogy miután a dokumentumot röviddel az ülés előtt kapták meg, így egy minden valószínűség szerint részükről olvasatlan dokumentum volt a vita tárgya. Két képviselő meg is jegyezte ezt az anomáliát, de ez a tény nem tartotta vissza őket a jelentéstevővel való egyetértés kifejezésétől. Aztán, miután már volt alkalmuk elolvasni, a jelentés elfogadását meg is szavazták.
Az igazi csemege nem a jelentés tartalma volt, ami a szokásos frázispufogtatás a Magyarországon megszűnő jogállamiságról, a sajtószabadság leépüléséről, a bevándorlásról, a választások tisztességtelenségéről és hasonló témákról. Merthogy a jelentéstevő baloldali hölgynek minden valószínűség szerint ugyanez lenne a véleménye saját országa kormányáról is, ha az éppen jobboldali. Szóval az egész olyan, mintha mondjuk az olasz Gyurcsány Ferenc írná a jelentést Orbán Viktor kormányáról. A végeredmény előre borítékolható.
Az igazi érdekességet azonban a hölgy megállapításainak a forrásai jelentik. A magyar közéletben nagy hagyománya van vita esetén mértékadó külföldi forrásokra hivatkozni. De mi van, ha a mértékadó külföldi média, az európai közvélemény vagy az Európai Unió különböző szervei nem mutatnak különösebb érdeklődést a magyar szuverenitást érintő kérdésekben? Erre is van válasz.
A magyar ellenzék ugyanis az európai tájékoztatás gyenge pontja. Zsurnaliszták, politikusok, külföldről irányított NGO-k inkább kritikátlanul elhiszik és felhasználják a „polgároktól”, az „egyszerű emberektől”, a magyar NGO-któl, a „civil társadalomtól” származó információkat, mint azokat, amelyek az ország kormányától származnak. Ez különösen igaz, ha a kormány jobboldali és a média szereplői egy ellentétes filozófiában hisznek. Ha a „civilek” álhíreket közölnek, azok egy érdekes tüköreffektus révén visszajönnek Magyarországra, mint valós hírek, és aztán mind a magyar, mind a nemzetközi sajtóból láncreakció segítségével terjednek a világon.
Talán nehéz az olvasónak elképzelni, de ha én holnaptól húsz ember részvételével létrehoznám a Magyar Objektív Tájékoztatási Bizottságot, akkor nagyon valószínű, hogy három hónap múlva több, az Európai Bizottság által kiadott hírt és közleményt használnának fel a nemzetközi sajtó és az Európai Unió illetékes szervei, mint amit ugyanabban az időszakban a magyar kormány kiadott.
Ha pedig véleményemet még egy jó adag pénzzel meg is tudom erősíteni, akkor szervezetem még hitelesebbé válhat. Pozíciómat erősíti, ha mint egy külföldi jogvédő szervezet magyarországi fiókja üzemelhetek, vagy legalábbis szervezetem neve valamilyen nemzetközi hovatartozást sejtet.
Európa több országában, de Magyarországon különösen, egy monumentális tévedés tanúi vagyunk. Hogy ez egy félreértés, vagy egy minden tekintetben átgondolt és előkészített félremagyarázás következménye, azt nehéz eldönteni. A téma a civilek helye és mozgástere egy demokratikus társadalomban.
Civil érdekérvényesítő csoportok már az ókor óta léteznek. Modern értelemben vett civil mozgalmak nagy számban alakultak a XX. században az Egyesült Államokban, és ahogy a demokrácia terjedt, Európa és Ázsia sok országában is. Ezek a képződmények általában egy-egy cél érdekében alakultak, és nem politikai pártok mellett vagy ellenében fejtették ki tevékenységüket. Tipikusnak mondható civil egyesületek jöttek létre a különböző állatfajták, például kutyák vagy macskák védelmére, árva gyerekek támogatására, hadiözvegyek megsegítésére, vagy éppen a nők szavazati jogának megszerzéséért.
Az Egyesült Államokban, ahol az egész világra kiterjedő civil mozgalmak is indultak, jelentős eredmények születtek a civil polgárjogi tevékenység segítségével. Természetesen voltak kevésbé gusztusos civil szerveződések is, elég talán a Ku-Klux-Klant említeni, de az esetek nagy százalékában a civilek egy-egy jó kezdeményezés támogatására alakultak, és egy cél megvalósításáért harcoltak.
Ahogy már említettem, a civilek sokféle összefogásra képesek, de azért bizonyos tulajdonságokban megegyeznek. Nem folytatnak pártpolitikát, nem támogatnak vagy támadnak egy-egy pártot vagy kormányt. Általában nem politikai, hanem gazdasági, erkölcsi, vagy tagjaik szórakoztatását segítő célokat kívánnak megvalósítani.
A célok persze nagyon különbözők, az Orvosok Határok Nélkültől az Országos Sportlövész Egyleten keresztül a Rákellenes Ligáig mindegyiket bátran a civilek közé sorolhatjuk. Magyarország 1989-es újraalapítása óta rendkívül sok civil szervezet alakult az országban, és sok külföldi szervezet magyarországi képviselete is megjelent. Ez nyilvánvalóan egy nagyszerű dolog, a demokráciát, a polgári cselekvést erősítő történés. Ugyanakkor a magyar civil csoportok szaporodásával a jelenség gyomvirága is terjedni kezdett.
Még fiatal kaliforniai ügyvéd koromban ismertem meg az Amnesty International áldásos tevékenységét. Kínában, Afganisztánban, Törökországban vagy valamelyik dél-amerikai diktatúrában ártatlanul bebörtönzött, megkínzott emberek kiszabadításáért kampányolt. E célért mozgósította a civil társadalmat, és mindent megtett annak érdekében, hogy ezekben a diktatórikus országokban is érvényt szerezzen a nemzetközi jogi minimumnak.
Támogattuk is a szervezetet pénzzel, erkölcsi tőkével, hogy együttesen enyhíteni tudjuk ártatlan emberek szenvedését. Függetlenek, demokraták, republikánusok természetesen egyetértettek abban, hogy a szólásszabadság, a mozgásszabadság, a személyi szabadság olyan emberi jogok, amelyeket a világ minden részén támogatni kell.
Ahogy terjedt az újkori demokrácia a világ országaiban, ahogy a kelet-európai rab nemzetek felszabadultak, az Amnesty International és más hasonló külföldi eredetű és magyar civil szerveződések Magyarországon is megjelentek. De mi történt velük, hogy Magyarországon mint politikai, kormányellenes szervezet jelentek meg? Mi történt, hogy egyetlen céljuk az Orbán-kormány leváltása lett?
A jelenlegi magyar civil szerveződések nagy részben nem egy-egy cél érdekében, hanem a jelenlegi kormány ellen szerveződtek. Azért nem volt ez mindig így. Azokban az években, amikor az ügyeletes kormányok az ország gazdaságát rapid módon a csőd felé röpítették, igazából alig hallottunk ezekről a civil szervezetekről.
Igazán aktívak a 2010-ben megválasztott Orbán-kormány alatt lettek, amikor világossá vált, hogy a magukat tévedhetetlennek hívő, és sok esetben külföldről pénzelt civil szerveződések tanácsára nem számít a magyar kormány. Nemcsak azért, mert ezen civil szervezetek balliberális elkötelezettsége távol állt a kormány filozófiájától, hanem azért is, mert a korunk nagy kérdése, a migráció kezelésének módja árkot ásott a konzervatív kormány és a bevándorlást preferáló civil szervezetek között.
Ha megnézzük a Sargentini-jelentés vádjait, a jelentés minden pontjában visszaköszönnek azok a témák, amelyekkel kapcsolatban a különböző civil szervezetek nemtetszésüket fejezték ki mind Magyarországon, mind külföldön. Ma Magyarországon azok a civil szervezetek, amelyeknek a vádjaira a Sargentini-jelentés épül, véletlenül sem hasonlítanak az Amnesty Internationaltól a Helsinki Bizottságig, hasonló civil szervezeteknek az Egyesült Államokban, Japánban vagy Németországban folytatott tevékenységére.
Amikor a magyar polgár meg kívánja köszönni valakinek azt a rágalomhadjáratot, amelyet az európaiság leple alatt Magyarország ellen folytatnak, akkor elsősorban nem az Európai Uniónak, talán nem is a félreinformált holland jelentéstevőnek, hanem a magyar civileknek kell megköszönnie.
A szerző ügyvéd, amerikai–magyar üzletember
