Az alábbi cikkben leírtakat olvasva az az érzése támadhat az embernek, hogy valahol a cikkírónak kiment a biztositékja vagy elfelejtette hogy milyem nyelven és milyen nyelvű olvasónak szánja cikkét. Szakmailag is kétes szándék mellett azt kell leszögezni, hogy félreértette a rendelet szövegét és igencsak félre is magyarázza mindazt ami ezzel kapcsolatosan el kellene mondani, kérdés csak annyi, hogy saját magától fogalmazta meg a cikkét vagy mások diktálása után irta le...
A tanitók közül soknak van olyan szaktudása, ami a cikkíró szerint eleve nincs?!?
A cikkíró nem akarja észrevenni, hogy hazai szinten mennyire aljasul elterjedtek a direkt és indirekt támadások azok iránt akik nem tudnának románul beszélni, holott nem erről van szó...
A cikkíró azt sem veszi észre, hogy üres szólamokat penget amikor arra hivatkozik, hogy azéert nincs jó románnyelvet ismerő mert eleve az iskolai tanitással lenne baj...
Igenis, az inkompetencia mellett a romántanárok sokszor "tévedésbe esnek" mint ahogy a magyar gyerekek is azt érzik, hogy az államnyelv ismerete nem lenne kötelező, hanem csak e tanároknak a problémája és ők azok akik az államnak a "reprezentánsai", akikkel szembe az ellenszenvük jogos lenne...
A szülőket hibáztatni lehet ugyan, de ezzel nem oldodhat meg egy olyan probléma amit szinte naponta hallhat a gyerek a családon kivül is, a TV-t nézve, vagy a rádiót hallgatva sőt meglehet, hogy némelyik "jóbarát" vagy ellenség szájából is...
Miután elmagyarázta nekünk egy másik cikkében, hogy miért nehéz egy magyar tanulónak a román szöveget a számára készitett tankönyvből megtanulni, most arra vetemedik, hogy nekünk magyarázza meg miért vagyuk haragosak, ha a tanitónéninket kiejtik a románnyelv tanitásából... Nos ezt semmiképpen sem lehetne elvárni tőlünk, hogy jó szemmel nézzünik olyanra aki nem a valóság mezején akar maradni...
De, hogy ne legyünk igazságtalanok, idecsatoljuk a cikkíró által idézett Botházi Mária által megfogalmazottakat amit a Főtér.ro-ban jelentetett meg:
Szerző: Botházi Mária 2017. május 9.
Örök a kérdés és sok a válasz arra, hogy mi lehet az oka a mi nehézkes románnyelv-tanulásunknak. Most csak egyetlen árnyalatot próbálnék megragadni: a szokványos válaszokon kívül milyen oka lehet még?
Különösen a tömbmagyarságban élő gyermekek esetében szokás folytonosan annak okait kutatni, hogy miért ilyen gyalázatosak a román nyelvi eredményeik. Ilyenkor mindenki hibás, a tankönyvek (amelyek most végre egyre inkább adaptálódnak a kisebbségiséghez, de örökké rosszak voltak), a tanárok (akik túl magasra, túl alacsonyra, túl közepesre teszik a lécet, akik nagyszájúak, hallgatagok, szigorúak, engedékenyek, magasak és alacsonyak), a családok (akik elutasítóak a román kultúrával szemben, akik nem figyelnek oda, akik túl sokat akarnak, akik túl keveset akarnak), és persze maguk a gyermekek (akik az istennek sem szólalnak meg, a gyalázatosai, még mindig helytelenül használják a visszaható igéket és rossz mondatrenddel fogalmaznak írásban is).
Ebben sok igazság van, tényleg. De emellett volna itt még valami, amiről szinte nem esik szó:
gyermekeink gyakran azért nem beszélnek románul, mert jól kell beszélniük románul.
Ezt várja el tőlük a külvilág mindenáron, és így fojtja beléjük a szót. Pedig a gyermekeink sokat tudnak románul. A székelyföldiek is. Tankönyvtől, tanártól, családtól és társadalomtól függetlenül.
Óvodától érettségiig tanulják heti több órában: nagyon sok rájuk ragad, ott van a passzív tudás velük, csak valahogyan nem sikerül aktivizálni. Ezen a passzív szinten maradnak sokan életfogytig, és kerülnek minden olyan helyzetet, ahol ezen a nehéz, izzadságszagú, rettenetes, kínnal-keservvel magolt nyelven meg kell szólalni. Micsoda pazarlás ez, mennyi energia, mennyi pénz, mennyi akarás, mennyi kínlódás, mennyi odafigyelés vész kárba ezzel, hogy évekig-évtizedekig tanulunk és tanítanak nekünk valamit, amit aztán nem fogunk, mert nem merünk használni.
Életem egy része azzal telt és telik, hogy három idegen nyelvet tanulok meg és felejtek el. Pontosabban míg az egyikkel foglalkozom és kezdem jobban használni, a másikból egy csomó minden lassan (na jó, inkább gyorsan) a feledés ködébe vész. Sajátos szórakozás, de mit tegyen az ember, ha nem született mondjuk angolnak, aki bárhová megy, veretesen megszólalva boldogul. Sokan vannak így ezzel azok közül, akik nem tolmácsok, hivatásos fordítók vagy született nyelvtehetségek.
A franciát tizenkét év iskolai tanulás után Franciaországban tanultam meg (sajnos most épp eléggé elfelejtettem – na jó, értem a tévét, de biztosan rossz igeidőkkel építenék fel szóban egy múlt idejű feltételes mellékmondatot): eleinte ritka gyöngén beszéltem élesben, pedig idegennyelv-osztályban élfranciásnak számítottam. Ám Victor Hugo fordulatait és az iskolában tanult kiejtést nem feltétlenül értik a ma élő franciák. De nem bánják, nagyon igyekeznek. Minden kimondott szót értékelnek. Ott szabad rosszul beszélni az állam nyelvén. És ha szabad rosszul beszélni, az ember beszél. És ha az ember elkezd beszélni rosszul egy nyelvet, egyre jobban fogja azt beszélni.
És talán itt van a lényeg: hogy sokat segítene rajtunk, ha szabadna rosszul beszélnünk az állam nyelvét. Az állam nyelvét is. Ne legyen az gond, hogy milyen sorrendben alkotnak mondatot a szavak. Hogy visszahatnak-e az igék. Hogy elkeverednek-e a névmások. Kit érdekelnek a névmások, ha meg tudom értetni magam! Talán ezért beszélnek jobban a románnál „idegenebb” nyelveket a gyermekeink: mert azon van a lényeg, hogy mit mondanak, nem azon, hogy hogyan.
Egy magyar gyermek, ha helytelenül kér egy pohár vizet angolul, mindenki megdicséri és biztatja, mert mondta, hogy water és please. Ha ugyanolyan helytelenül kér egy pohár vizet románul, leteremtik, kijavítják, levonják a jegyét, olykor nevetség tárgyává teszik, mert rosszul ragozott és nőnemben mondta a poharat. Pedig tudta azt, hogy akarni, víz, pohár és kérem, innen már csak egy lépés lenne a tökéletes mondat. De gyermekünk nem fog eljutni egyhamar a tökéletes mondatig románul, mert azt tapasztalja, hogy amit mond, az rossz, beszéde kudarc. Ezért inkább angolul cseveg, mert úgy már érték sikerélmények. (És ne higgyük azt, hogy egyből helyesen, választékos angolsággal. Dehogy.)
Magam is tömbmagyarként azt hittem, a románsággal együtt élő magyaroknak smafu megtanulni románul. Hogy az valahogy csak lesz. Most már nem élek tömbmagyar környezetben, és látom, hogy bizony itt is megkínlódnak a románnal. Csak éppen gyermekkorban teszik ezt, gyakran elfogadó környezetben. Az ablakom alatt sokszor fociznak román és magyar gyermekek együtt. Románul folyik a foci, a magyar gyermekek kézzel-lábbal mondják, sokszor igen helytelenül, amit mondaniuk kell. És a román gyermekek nem javítgatják, nem nevetik ki őket. A megértésen van a lényeg. Hogy fault volt, és nálunk a labda.
Ezek a gyerekek, minthogy beszélnek úgy, ahogy tudnak, felnőtt korukra nagyon jól fognak kommunikálni. A székelyföldi gyerekek (és felnőttek) bármikor is kezdjenek el megszólalni románul, rosszul fognak beszélni, amikor elkezdik. Mert nem az számít, hogy mekkorára nőtt a gyerek, netán felnőtt lett-e időközben belőle, hanem hogy mikor kezdi el kifejezni önmagát. Tankönyvtől, tanártól, érettségitől, családtól és társadalomtól függetlenül. Mert így működik az ember. Ha ezt sikerülne elfogadni, és hagyni (azoknak a magyaroknak is, akik helyzetüknél fogva mindig is jól beszélték az államnyelvet, és azt hiszik, ez akarat és ész kérdése csupán – nem az, komfortzónán belül ítélkezni viszont könnyű), nagy lépés lehetne előre.
Alapfokon minden erdélyi magyar tud románul, sőt legtöbben sokkal jobban,
akkor is, ha kerülik a megszólalást, mert félnek, hogy hibázni fognak, hogy nem találják majd a szavakat. Persze hogy fognak, és persze hogy nem találják! Ember nincs a földkerekségen, aki magolta egy nyelv nyelvtanát és a szókincsét, majd kitátotta a száját és tökéletesen kezdett társalogni. Rosszul beszélni nem szabadna szégyen legyen. Igaz, nagyon kellemetlen, gyakran vicces (másoknak), de muszáj átesni rajta. Mert egy nyelvet csak így lehet megtanulni, az anyanyelvet is egyébként. Akkor is így lehet csak, ha mindenfelől a tökéletes megszólalást kérik, hatalmi, lekezelő, lebecsülő helyzetből. De jó lenne, ha tudnánk nem törődni vele!
Aki más nyelvű, az nem anyanyelvű, bármennyire is igyekezzék alkalmazkodni. Vagy bátrabban fogalmazva: aki magyar, az nem román, ez már csak ilyen. S ezt elsősorban nekünk kell felvállalni, nem alábecsülve magunkat, és nem lebecsülve egymás tudását és helyzetét. Talán nem az a lényeg, hogy mennyire autentikus megszólalással kérjük azt a labdát, hanem az, hogy megkapjuk. Ha megkaptuk a labdát, az siker. A nyelvtudást a sikerélmény és az elfogadó környezet fejleszti igazán."
Bencze Ildikó 2018-09-18
Hatalmas port kavart a romániai magyarság körében az a nemrég megjelent sürgősségi kormányrendelet, ami arra szólítja fel a kisebbségi nyelven működő romániai tanintézményeket, hogy gondoskodjanak arról, hogy ezentúl a tanító helyett az elemiben is szaktanár tanítsa a román nyelvet. Nem célom kitérni a rendelet gyenge pontjaira, többek között arra a meggondolatlanságra, hogy tanévkezdés előtt tizennyolc nappal értesítik minderről az iskolákat, vagy hogy túlnyomórészt olyan régiókat érint a döntés, ahol eleve hiány van román nyelv és irodalom szakos tanárban. Azt a kényes kérdést sem fogom feszegetni, hogy mennyire szakmai maga az érvrendszer, ami e rendelet mögött húzódik meg: ilyen esetben nyilván vannak pro és kontra érvek, mind a tanítók, mind a szaktanárok mellett/ellen. (Itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy a híresztelésekkel ellentétben a rendelet nem azt írja elő, hogy a tanárnak kötelezően román anyanyelvűnek kell lennie, hiszen ilyesmit követelni már csak jogi szempontból sem lehetne. És ugyancsak a híresztelésekkel ellentétben a magyar anyanyelvű romántanár egyáltalán nem olyan ritka, mint a fehér holló, Székelyföldön legalábbis akadnak elég sokan.) Azt viszont fontosnak érzem rögzíteni, hogy mekkora döbbenettel néztem végig azt a hadjáratot, ami ez alatt a röpke pár nap alatt végbement egyrészt a szóban forgó „szaktanárok”, másrészt az emberségünk létezésének reményébe vetett halovány hit ellen.
A nagy felháborodás közepette a leghangosabb érv a rendelet ellen tudniillik az volt, hogy a bölcsészkart végzett román nyelv és irodalom szakos tanárok nem rendelkeznek azzal a pszichopedagógiai, módszertani tudással, ami a 6–12 éves gyerekek tanításához szükséges. Ezzel szemben a tanítók igenis kellőképpen fel vannak készítve mindebből, eddig is el tudták látni ezt a feladatot, ezután is el fogják tudni látni, és ha a gyereknek nyolcadikban nem sikerül a képességvizsgája, az semmiképp sem a tanító inkompetenciáját bizonyítja.
Természetesen egyet is értek mindezzel, amit viszont nagyon nem helyeslek, az az, amikor saját kompetenciánkat azzal próbáljuk alátámasztani, hogy megpróbáljuk bebizonyítani: a másik fél mennyire inkompetens. Ez történt ugyanis akkor, amikor az elmúlt hét alatt a közösségi médiát olyan bejegyzések árasztották el (na, nem sok, de az a kevés jó sok megosztással), ahol a szülő fotókkal illusztrálva panaszkodik a gyereke frissen feladott román házi feladatáról, amiben a „szaktanár” azt kéri a másodikostól, hogy a féloldalas román szövegnek írja le a tartalmát, és a következő órára tanulja meg kívülről. Majd „ugye, megmondtuk!” kárörvendő felkiáltással dőlnek hátra, hogy íme, be van bizonyítva: a szaktanár valóban nem képes elemiseket tanítani. Szerintem azonban semmi sincs ezzel bizonyítva – azaz van, csak nem ez, hanem sajnos ennél egy sokkal szomorúbb dolog: hogy már megint nem vagyunk képesek egy problémát kellő bölcsességgel, egymás iránti együttérzéssel, egymással együttműködve megoldani. Ehelyett a könnyebb – ám rombolóbb – utat választjuk:
EGYMÁS ELTIPRÁSÁT, AZ UJJAL MUTOGATÁST EGYMÁSRA.
A fenti példa kapcsán bennem legalább három kérdés tevődött föl: egyrészt, hogy vajon mit árul el annak az iskolának a vezetőségéről az, hogy olyan tanárt bíznak meg az elemisek oktatásával, aki ennyire nincs tisztában az adott helyzettel; másrészt, hogy vajon milyen lehet a tanárok közti együttműködés ott, ahol még egy annyi tanáccsal sem látják el az illető szaktanárt, hogy másodikos magyar tanulókkal milyen tankönyvet használjon; harmadrészt, hogy vajon milyen lehet annak a szülőnek a viszonyulása az iskolához, aki a felmerülő problémát első lépésben nem az illetékesekkel próbálja megoldani, hanem azon frissiben kiteregeti a szennyest a világ elé. Régóta sejteni vélem, hogy iskoláink jó (értsd: gyermekbarát) működésének egyik legnagyobb akadálya a szülők és pedagógusok, valamint a pedagógusok egymás közti együttműködésének nagyfokú hiánya, amit sajnos a mostani helyzet is alátámaszt: ahelyett, hogy megpróbálnánk a szaktanárokkal együttműködve kitalálni valami jó megoldást, abba fektetjük minden energiánkat, hogy a közutálat tárgyává tegyük azokat a pedagógusokat, akik hálátlan feladatukból adódóan általában amúgy is az iskola mumusai szoktak lenni.
Mert ne gondolja senki, hogy a „szaktanár” annyira odavan ezért a sürgősségi rendeletért. De nem azért nem repes az örömtől, mert fogalma sincs, hogy adott esetben mit kezdjen harminc kisiskolás diákkal, hanem inkább az amúgy is zsúfolt órarendje miatt. A „szaktanár” ugyanis szokva van az ilyen helyzetekhez, hiszen – és most nagy titkot árulok el – ötödik osztálytól kezdve ugyanúgy nincs semmi módszertani fogódzója arra nézve, hogy nyolcadik osztályig hogyan érje el olyan gyerekekkel a román anyanyelvi szintet, akik számára (főleg Székelyföldön) a román valójában idegen nyelv. Ráadásul sokáig mindezt úgy kellett teljesíteniük, hogy ugyanazokból a tankönyvekből kellett tanítaniuk, mint amikből a román anyanyelvű diákok is tanulnak. Szerencsére mostanra már vannak alternatív tankönyvek magyar anyanyelvű diákok számára is (egyelőre a 6. osztályig), amelyek a románt „nem-anyanyelvként” kezelik, de ezzel egyelőre nem oldódott meg a probléma, csak elmélyült. Most ugyanis az a felállás, hogy a „nem-anyanyelv” (limbă nematernă) szintről nyolcadikig el kellene jutni az „anyanyelv” (limbă maternă) szintre úgy, hogy egyrészt a gyereknek az valójában „idegen nyelv” (limbă străină), másrészt meg úgy, hogy egy-két praktikus segédanyagon kívül sehol nincs – még csak kilátásban sem – erre kidolgozott megfelelő módszertan, kurzus, folyamatos képzés.
Másképpen fogalmazva: a szaktanárnak az általános iskola négy éve alatt át kell változnia nyelvtanárból román nyelv és irodalom szakos tanárrá úgy, hogy közben soha nem is kapott nyelvtanári képzést. Mindezzel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a romántanárnak ötödiktől ugyanúgy külön erőfeszítésébe kerül a gyerekekre szabni a tananyagot; hogy ez kinek mennyire sikerül, az jelen helyzetben nem a módszertanon múlik, hanem elsősorban a pedagóguson: az ő hozzáállásán, érdeklődésén, idején, kreativitásán. És ha egy mindenre eltökélt „szaktanár” elmegy a nyolcévesekhez tanítani, akkor ott is kellő erőfeszítést fog teni azért, hogy jól csinálja azt, amit rábíztak. Aki pedig nem hangolódik rá a gyerekekre második osztályban, az ötödikben sem fog.
Nem beszélve arról, hogy ha már az lett a divat, és abban látjuk a probléma bölcs megoldását, hogy a közösségi médiában nyilvánosan meghurcoljuk a pedagógusokat, akkor javaslom, tegyünk fel minden tantárgyból és minden évfolyamról fotókkal illusztrált házi feladatokat, hátha megugrik az oktatás színvonala. Biztos bőven akadnának, mert azért
AZT NEM HISZEM, HOGY EBBEN AZ ORSZÁGBAN CSAK A ROMÁNTANÁROKKAL LENNE BAJ.
De remélem, nem kell bebizonyítanom, hogy a jobb jövő reményében messzemenően nem ez lenne a bölcs megoldás. Sajnos, elsőre nem vesszük észre, de azzal, hogy a szaktanárok hozzá nem értését bizonygatjuk és hangosan kongatjuk a vészharangot, nemcsak nekik ártunk, hanem a gyermekeinknek is. Hiszen ne gondoljuk, hogy a gyerekek nem figyelnek. Nem süketek ők, hallanak mindent, ami körülöttük zajlik, és ezzel a nagy jajkiáltással csak azt érjük el, hogy már azelőtt ellenséget fognak látni a román nyelvben és az azt tanító tanárban, még mielőtt egyáltalán elkezdődne az iskola.
Ne várjuk a csodát az iskolától. Ne várjuk, hogy a gyerekünk majd minimális erőfeszítéssel, csupán az iskolapadban ülve tökéletesen megtanul románul vagy angolul. A nyelvtanulásban sincsenek jól bevált varázsmódszerek: kitartás kell hozzá és motiváció. Nem árt persze a jó tanár, jó tankönyv, de egy biztos: idegen nyelvet igencsak nehéz úgy elsajátítani, hogy már startból utáljuk a tanárt, főleg ha arra gondolunk, hogy a gyerek még milyen nagy mértékben azonosítja a tanárokat az általuk tanított tantárggyal.
Amíg nem vagyunk képesek szülőként, tanítóként, szaktanárként, iskolaigazgatóként együttműködni a gyerek érdekében, amíg nem vagyunk képesek arra, hogy egy kényszerhelyzetből közösen hozzuk ki a legjobbat, addig nem fog változni nemcsak a romántanítás, de az egész romániai oktatás sem. És ez nem Bukaresten múlik, de nem is ezen a rendeleten.
Végezetül közreadjuk a kolozsvári tudományegyetem közleményét is:
BBTE: a román nyelv szak elvégzése nem biztosít kellő felkészültséget a nem román anyanyelvűek oktatásához
2018. szeptember 17.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem is fenntartásait fejezte ki a román nyelv oktatását szabályozó kormányrendelettel kapcsolatban. Mint írják az intézmény üdvözli a tanügyminisztérium azon kezdeményezését, amely a román nyelvnek a kisebbségi elemi osztályokban történő oktatásának szabályozására vonatkozik, de fenntartásait fejezi ki az alábbi megszövegezéssel kapcsolatban: „a kisebbségek nyelvén történő elemi oktatásban a tantervben előírt román nyelv és irodalomórát felsőfokú tanulmányokkal rendelkező szaktanárok tartják.” (a 2018. augusztus 23-án kiadott Kormányrendelet I. cikk, 17. pontja), mert ezt a megfogalmazást ellentmondást nem tűrőnek tartják. "Jelenleg az alapképzési szakok névjegyzékéből hiányzik a román mint nem anyanyelv szak, és a román nyelv és irodalom szak elvégzése nem biztosítja azt a szakmai és pszicho-pedagógiai felkészültséget, amely szükséges lenne a román nyelv oktatásához a nem román anyanyelvűek esetében" - olvasható a BBTE állásfoglalásában.
Azt írják, hogy bár létezik a BBTE Bölcsészettudományi Karán egy 2008-ban akkreditált választható tárgy, amelynek neve Román mint idegen nyelv/ nem anyanyelv, de ennél többre lenne szükség. Abban az esetben, ha ez a tantárgy magiszteri képzéssé alakulna át, akkor lehetne biztosítani azoknak a tanároknak a megfelelő szakmai felkészítését, akik a román nyelvet nem anyanyelvként tanítják majd az elemi osztályokban.
Állításuk szerint a Babeș–Bolyai Tudományegyetem megfelelően el tudná látni ezt a szakképzést.
"Ezért, jelen esetben úgy véljük, hogy célszerű lenne kivételt tenni a kormányhatározat által jóváhagyott rendkívül megszorító előírások esetében, pontosabban meg kellene teremteni a felkészülési lehetőségeket a tanítók és az elemi oktatásban részt vevő tanárok számára, a román mint nem anyanyelv tanításának hosszantartó tapasztalatával, és azok számára is, akiket ilyen jellegű képzésben részesültek a vissza nem térítendő támogatású projektek keretében" - írják. (hírszerk.)
