https://magyaridok.hu/lugas/nem-megy-a-levesbe-3466985/
2018. SZEPTEMBER 16.
MAGYAR JÓZSEF SZOKATLAN PÉNZOSZTÁSÁRÓL, A VAJKÖPÜLÉSRŐL ÉS A LIBATÖMÉS KOCKÁZATAIRÓL
Ötvös Zoltán
A szentesi Hungerit Zrt.-t áruba bocsátó Magyar József olyat tett, amely példa nélküli a hazai gazdasági életben: a vételárból (búcsúzóul) 420 millió forint jutalmat osztott szét a cég munkatársai, mintegy 1420 ember között. Az üzletember arról is beszélt, mit tanult az öcsödi vajdától, és mi vár a hét kilónál könnyebb pontyokra.
– Honnan jött az ötlet?
– Amikor aláírtuk az adásvételi szerződést, úgy gondoltam, azoknak, akik segítettek nekem, akiknek köszönhetem, hogy idáig eljutottam, hogy azzá lehettem, amivé, valamilyen formában meghálálom az elmúlt éveket, évtizedeket. Mivel egy kis pénz mindig mindenkinek jól jön, az itt töltött évekkel arányosan jutalmat adtam. A lépésemmel kiváltott országos reakció megdöbbentett. Váratlanul ért a felfokozott érdeklődés, hiszen ami a külvilágnak unikális, az számomra természetes. A jutalom ennél a vállalatnál rendszeres volt. Alapvetőnek tartottam, hogy az itt dolgozók mindennap jól érezzék magukat.
– Más téren is hasonlóan bőkezű volt?
– Túlzás nélkül állíthatom, hogy a szentesi női vízilabdacsapat – egyedüliként a hazai női vízilabda történetében – nélkülem nem nyert volna bajnokok ligáját. Huszonhat éve szponzorálom a csapatot, ahonnan több világbajnok került ki. Manapság nagyon nem tetszik, hogy a tehetősebb egyesületek elviszik az általunk nevelt játékosokat azzal az indokkal, hogy csak fővárosi csapat játékosaként lehet valaki válogatott, holott ez nem igaz. A folyamatos rablás ellenére most is van női vízilabda Szentesen, és remélem, hosszú időn keresztül lesz is. A vízilabda mellett, ha megkerestek, minden városi eseményt támogattam, illetve segítettem a helyi kórházat is.
– Miért adta el a birodalmat, amelyet évtizedek alatt tégláról téglára felépített?
– Nagyon nehéz döntés volt, hiszen a baromfiágazatban árbevételét tekintve az első, az előállított termékek mennyisége alapján az ország második legnagyobb cége voltunk. Az észérvek és az érzelmek évek óta kavarogtak bennem, de beláttam, hogy olyan fejlesztések előtt állunk, amelyek legalább húszmilliárdos ráfordítást igényelnek. Ekkora hitellel nem akartam a családot megterhelni. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, biztosan belevágok. Ugyanakkor a mai világban minden eladó. Ha a vevő kifizeti a kért árat, akkor el kell adni. Ha valami csúcson van, akkor is el kell adni. Most ez történt. A fejlődést az új vezetéssel is megnyugtatónak látom, senkinek sem kell attól tartania, hogy az új tulajdonos bezárja a céget. Ez nekem is fontos, mert nem szeretném, ha az itt lakók leköpnének az utcán. Tősgyökeres szentesiként nem viselném el, hogy azt mondják, eladtad a céget, felvetted a sok pénzt, bennünket pedig kiraktak az utcára.
– Teljesen kivonul?
– Az igazgatóság elnökeként maradok a vállalatnál. Örömmel teszem, mert láthatom a terveim megvalósulását: 2022 közepéig ugyanis befejezik az általam tervezett fejlesztéseket.
– Milyen munkával keresett először pénzt?
– A szüleim több mint negyven évet töltöttek el a helyi tejüzemben. Nyári szünetben én is itt kerestem zsebpénzt. Az igazgatóhelyettes papám olyan helyekre küldött, ahol a legkeményebb munkát követelték, de a legkevesebbet fizettek. Vajat is köpültem. Alulról kezdtem, nagyon sokan belém törölték a lábukat.
– Pályafutása a Szegedi Tejüzemben indult, majd 1970-ben mostani munkahelyére, a Szentesi Baromfi-feldolgozóhoz került. Belépése után két héttel vezetői pozíciót kapott. Mit tett abban a két hétben?
– Jókor voltam jó helyen. A Szegedi Élelmiszeripari Főiskolán tej-hús-baromfi szakon végeztem. A Szegedi Tejüzembe kerültem, hamarosan megnősültem. Orvos végzettségű feleségemnek sansza sem volt szegedi állásra, Szentesen ellenben tárt karokkal fogadták. Hazajöttünk, ő a kórházba, én a baromfi-feldolgozóba. A tejüzemmel is kacérkodtam, de ismerőseim figyelmeztettek, amint a papám nyugdíjba megy, bezárják, majd lebontják azt. Így is történt.
A szüleim ötven méterre laktak a munkahelyüktől, a szemük előtt bontották le szakmai életüket. A papám belebetegedett. Akkor megfogadtam, ha ilyen történne velem, nem állok le, hanem keresek magamnak valamilyen homokozót, ahol tovább játszhatok. Vissza a kérdéséhez. A baromfi-feldolgozó vezetője azt mondta, fél évig nézelődjek, majd azután megbeszéljük, hogy mit csinálok. Azzal senki sem számolt, hogy az egyik üzemvezető daganatos betegséggel kórházba kerül, és vissza se jön. A főnök felhívott, ha már Szegeden is üzemvezető voltam, akkor itt is bizonyíthatok a libás részleg élén. Kivert a veríték, mert a megyeszékhelyen harminc emberem volt, itt 160. A két üzemvezetőnek elmondtam, én leszek a főnök, de semmihez sem értek. Betanítottak. Minden folyamatot begyakoroltam, mert meggyőződésem, akkor ér valamit a szavam, ha a munka a kisujjamban van. A szakmán túl azt is megtanultam, hogyan kell bánni az emberekkel. A 160 munkatársam közül 130 öcsödi roma volt, akikkel jött a vajda is. Mondhattam bármit eleinte, csak neki fogadtak szót. Időbe telt, mire rájöttem – mert a vajda elmagyarázta –, hogy akkor hallgatnak rám, ha személyesen ismerem a családjukat, problémáikat. Van, aki csak akkor fogadott szót, ha letegeztem, a másikat a nénikéjének az emlegetésével fogtam munkára. Néhány hónap múlva nem kellett a vajda.
– A vállalat 1990-es privatizációjakor annak tulajdonosa lett. Miből gondolta, hogy ez jó befektetés?
– Se a vezérigazgató, se a hat helyettese nem akart részese lenni a privatizációnak. Én fantáziát láttam a dologban, a korábbi években több kezdeményezésem sikeresnek bizonyult. Fejlesztési főmérnökként pénzem persze nem volt, de merszem annál több. Olasz és német ismerőseim pénzzel szálltak be, de azzal a feltétellel, ha 21 százalékban én is tulajdonos leszek. Elő kellett teremtenem 10,5 milliót. Számos helyen kuncsorogtam, sehol sem akartak pénzt adni. Végül az egyik fővárosi pénzintézet fiatal hitelezője hajlandónak mutatkozott. Amikor újból találkoztunk, azt mondta, nem a bank, hanem ő személyesen ad pénzt, ha 18 millióról írok alá papírt – biztosítékként a társasházi lakásom és a Trabantom szolgált. Az előbbit kívülről, az autót belülről is megnézhette. A szerződést aláírtuk. Tizenöt hónap alatt visszafizettem a hitelt, a maradékot pedig a tulajdonosok között szétosztottuk. A nekem jutó néhány százezer forintot nagy büszkén letettem a családi asztalra. Amikor a feleségem megtudta, hogy milyen egyezség részese voltam, beállt a mosolyszünet. Mi lesz, ha elüt az autó, a két gyerekkel az utcára kerülnek… Utólag beláttam, igaza volt. Soha többé nem kötöttem hasonló üzletet, pedig az üzleti életben kedvelem a kockázatot.
– Mi lett az öcsödi romákkal?
– Egy részük elment, de többen tíz-tizenöt évet lehúztak a cégnél. Folyamatosan dolgoztak és dolgoznak nálam romák.
Fotó: Teknős Miklós
ÖNKÉNTES FIZETÉSCSÖKKENTÉS
– Két válságot élt meg az elmúlt évtizedekben. Az első krízis 2008-ban érte el a céget, amikor a globális válság mellett a Négy Mancs állatvédő szervezet is támadta önöket a libatömés miatt. Akkor arról suttogtak, hogy a konkurencia áll a kampány mögött, de bizonyítani nem tudták. Az ellenben biztos, hogy ezzel jelentős exportpiacokat és vele 3,2 milliárd forintot vesztett a cég. Tömik még a libákat?
– A libatömés több ezer éves hagyomány. Az állatokat nem kínozzák ezzel. Mi ellenben megszenvedtük ezt az akciót, hiszen kiszorultunk a német piacról. Bepereltem a szervezetet, a per jelenleg is folyik. Az új tulajdonost arra biztattam, folytassa a pert, mert jó eséllyel megnyeri.
– A második krízis a madárinfluenzával jött, vele a nyolcmilliárdos forgalomcsökkenés, de azt is zökkenőmentesen vészelte át. A menedzsment fizetését is csökkentette azért, hogy a munkahelyek megmaradjanak. Tudták ezt a munkatársai?
– A vezető esetében a személyes példamutatás a legfontosabb. Ha megkövetelem, hogy a kezdés előtt tíz perccel bent legyenek a munkatársaim, akkor én minimum fél órával korábban érkezem. Amikor a létünk forgott veszélyben, először a saját fizetésemet csökkentettem húsz százalékkal. Egyébként nem nézhettem volna a munkatársaim szemébe, amikor hasonló csökkentéssel sújtottam őket. Túléltük.
– Szentes díszpolgára, az Ernst & Young „Az év üzletembere” versenyen a Példakép kategóriát nyerte el 2008-ban, a Szegedi Tudományegyetem Mérnöki Kara szintén díszpolgári címet adományozott Önnek. Mire a legbüszkébb?
– A két díszpolgári elismerésre.
– Noha külföldre is hívták, mégis maradt. Mi tartotta a szentesi Kurca-csatorna partján?
– Amikor először hívtak, az idős szüleinket nem akartuk itt hagyni. A nyolcvanas évek végén nyugatnémet állást ajánlottak: havi tízezer márkás fizetéssel, lakással, autóval, de akkor már Szentesen is nyüzsgött az élet.
ÓRIÁSHARCSA AZ EBRÓBÓL
– Bár fia és lánya is aktív az üzleti életben, 2015-ig nem kaptak szerepet az évi mintegy hetvenezer tonna baromfit feldolgozó Hungeritben. Nem voltak elég jók?
– Az orvos végzettségű lányom rövid ideig dolgozott a cégnél, logisztikával foglalkozott, majd visszament korábbi munkahelyére, mert rájött, hogy az ő igazi hivatása az orvoslás. Jelenleg a szentesi kórház sürgősségi osztályát vezeti. A fiam irányításával tavaly rekordbevételt ért el a cég, ami azt bizonyítja, érti a szakmát. Az eladás után sem maradtunk munka nélkül, mert megtartottuk a sajtgyárunkat, a hűtőházat, és felesben a tulajdonunk egy keverőüzem. Ha nem elég ennyi feladat, kitalálunk valami újat. Nem akarok leállni.
– Közel tízmilliárdos vagyonával a száz leggazdagabb ember között tartják számon. Mihez kezd a vagyonával?
– Megpróbáljuk normálisan kamatoztatni a pénzt. Bővítjük a megmaradt vállalkozásokat, vagy – ahogy az imént említette – új irányokat keresünk.
– Mi az, ami igazán kikapcsolja a munka után?
– Nagy szenvedélyem a horgászat, amellyel a legkisebb, hatéves unokámat is megfertőztem. Fogtam már 63 kilós harcsát – ezt a spanyolországi Ebro folyóból húztam ki – és 24 kilós pontyot is. Sokáig a Tiszára és a Kurcára jártam pecázni, de dühített, hogy hiába ültem órákat, napokat a bot mellett, alig fogtam valamit. Évekkel ezelőtt vettem egy 1,1 hektáros halastavat, amelyet betelepítettem. Innen fogtam ki a 24 kilós pontyot. Elvem, hogy a hét kilónál nehezebb pontyot visszadobom. Ha a hétkilós határnál akár csak öt dekával könnyebb akad horogra, az is megy a levesbe.
– Ahogy látom, önnel ez nem fordulhat elő…
– Hetvennégy éves vagyok – tele ötlettel.
