Pomothy László festménye.
A ceremónia éppen a tekintetem előtt zajlik, talán öt méterre sincs tőlem a két ember, aki most kezet fog a színpadon. A díj átadója harmincas éveiben járó fiatalember, kifogástalan öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben. Mosolyogva nyújtja át az elismerést, mond néhány szép mondatot a püspök úrról. Az mosolyog, szerényen meghajol a közönség felé is, ő is köszönetet mond néhány mondatban. S én mégsem a pillanat szépségére tudok figyelni. Tekintetem előtt a papi civilben lévő püspök nadrágja lebeg. Első látásra egyértelmű, hogy régi, sokat használt ruhadarab. S a térdeinél erősen kinyúlt, látszik, hogy arrafelé jócskán megviselt.
Elgondolkodtam. Visszaemlékeztem a kilencvenes évek elejére, amikor amerikai és brit tanácsadók próbáltak minket, kezdő politikusokat is kiiskolázni arról, mennyire fontos a külső a közéleti ember számára, mennyire fontos a cipő, öltöny, ing és nyakkendő egysége. Mennyire oda kell figyelni a nadrágszíjra és az egyéb kiegészítőkre is. És láss csodát világ - pontosabban gondolkodj el felette -, hová jutott a kelet-európai közélet ezekkel a külsőségekkel. Fehér galléros korrupció körülöttünk mindenütt, elegáns ügyvédek készek arra, hogy jó pénzért lehazudják a csillagokat az egekről, felfújt újgazdagok tesznek meg mindent azért, hogy még gazdagabbak és még felfújtabbak legyenek, s politikusok és némely újságírók versenyeznek abban, hogyan tudják mézesmázas hazudozásokkal még jobban megvezetni a naiv polgárokat.
És akkor itt van ez az öregedő ember, a lélek embere, akin az első pillanatra látszik, hogy semmibe veszi a felszínes elvárásokat. Tudom róla, mert ismerem őt, hogy a térdén azért olyan kinyúlt a nadrág, mert naponta órákat tölt el imával. Ahogy illik, térden állva. Az egész emberről lerí, hogy más elvárásoknak akar megfelelni, más dimenziójú életet akar folytatni, mint a világi felszínes konvenciók. S egy pillanatig engem is elfog a büszkeség amiatt, hogy ezt észrevettük, ezt díjazzuk.
Egy nemrégiben megtartott Csemadok ünnepség is eszembe jut hirtelen. Ahol szintén rosszul öltözött, nehezen mozgó, nem kifent-kikent embereket tüntettük ki. A mi aktivistáinkat. S bizony ott is felvillant bennem, mi lenne velünk, mi lett volna a mi közösségünkkel, ha nincsenek ezek az emberek, akik a szabad idejüket, energiáikat, talán az egészségük egy részét is feláldozták a közösségért való, áldozatos munkával. S akikről azt is tudom, hogy mindezt nem valami külső elvárások vagy parancsok alapján tették, hanem saját belső értékrendjük által hajtva. Tudták, hogy a közösség is, de saját maguk is gazdagabbak lesznek ezáltal.
Tisztelet nekik. Tisztelet a kovász szerepét betöltő, sokszáz embernek, amatőr rendezőknek, színészeknek, karnagyoknak, énekeseknek, táncosoknak, koreográfusoknak, közösségszervezőknek - mindenkinek, akik nélkül a felvidéki kultúra már rég meghalt volna.
