2020. május 17.,
Szeben az erdélyi szászok fővárosa volt hosszú évszázadokon át. A városban manapság már alig élnek szászok, de a XXI. század első napjaiban, négy évre, egy szász nemzetiségű polgár lett a város polgármestere, majd hirtelen az ország elnöke. Mondhatni ritka sikeres karrier. Mikor megválasztották, sokan felfigyeltek: mi ez, a románok egy „idegen” nemzetiségű, ún. kisebbségi állampolgárt választottak elnöknek? Az eseményről írtak eleget, és különben is, európai szemmel nézve, a dolog ma már nem érdekes, csak úgy megjegyzem, a konzervatív angolok fővárosában négy éve muszlim vallású politikus a polgármester, és ezen már senki nem csodálkozik.
Az erdélyi magyarok kedvezően és bizakodóan fogadták a hírt, hiszen 2014-ben a magyarlakta erdélyi településeken a szász elnökjelölt nagy többséget kapott. Akkoriban, még az elnökválasztási kampányban, azt ígérte, hogy egy kimondottan nyugati szemléletet képvisel, átlép a balkáni viszonyokon, elsősorban a korrupció megszűntetésével. Második megválasztása 2019-ben, „simán” ment, nem volt erős ellenfele. A magyarok, ezúttal, ötéves csalódásukat kifejezve, alig mentek el szavazni.
A román elnök legutóbbi nyilatkozatával talán azt bizonyítja, hogy nem szereti a magyarokat. Ennek az érzelmi része nem érdekes, szerintem kibírjuk az ő szeretete nélkül is. Az már más kérdés, hogy mint államelnök, az ország „első embere” meg kellene gondolnia, hogy mit mond, mert erre egy egész ország, sőt egész Európa felfigyel. Fontos lenne az is, hogy ’ismerjük’ a történelmet. Talán egy fizikatanár nem tudora a történelemi tényeknek, de egy ma Romániában élő, véletlenül itt maradt szász származású értelmiséginek tudnia kellene, hogy ősei a magyar királyoknak köszönhetik, hogy itt maradhattak ezen a földön.
Az erdélyi szászság, mint Erdély egész történelme, nagyon hosszú és bonyolult. A legelső szász telepesek a XII. század közepén, 1150 tájékán érkeztek Magyarországra, II. Géza uralkodásának idején. Nem a szász, hanem a Rajna középső vidékéről, részben Luxemburgból jöttek. Ha a rendszerváltás utáni éveket tekintjük a szászok Erdélyből való végleges eltűnésének időpontjaként, akkor ez a kisebbségi népcsoport nyolc és fél századot élt Erdélyben, leghosszabb időszakként a magyar királyság és az erdélyi fejedelemség jóindulatát élvezve. Mindig szabadok voltak, szinte egyenjogúak a magyar nemességgel, és a szomszédos székelyekkel. Még 1224-ben, közvetlenül az Aranybulla kiadása után, II. Endre magyar király adománylevelében, az Andreanumban, lefektette és megerősítette a szászok már addig megszerzett kiváltságait, és bizonyos adófizetés, katonai szolgálat fejében, teljes autonómiát biztosított számukra. A szászok ezeket a kiváltságokat nagyon jól kihasználták, a magukkal hozott életformát, német szokásaikat, kultúrájukat az új hazában különösebb nehézségek és a házigazda ellenvetése nélkül megtarthatták. Megjegyezném, hogy Erdélyben, eltekintve az akkori idők politikai, társadalmi és vallási problémáitól, melyek egész Európára jellemzőek voltak, sohasem alakult ki egy olyan gyűlölködő atmoszféra, ami pl. Kelet-Európában a szlávság és a germán németség viszonyára jellemző volt. Magyarok, székelyek, szászok és románok évszázadokon keresztül jóban, rosszban, veszekedve, aztán kibékülve, de valahogy mégis együtt megmaradtak, itt, a Kárpát-medencében.
A szászság viszont nem adózott mindig elegendő hálával az évszázadokon keresztül magyaroktól kapott kiváltságokért. Nem részletezem a történelmi tényeket, csak a legutolsót említem. 1919. január 8-án kollektív testületként megszavazták a feltétel nélküli csatlakozást az akkor (még jogtalanul) kikiáltott Nagy-Romániához. A románok viszont gyorsan megköszönték a „bizalmat”, és pár évtized múltán útilaput kötöttek a talpukra. Az erdélyi szászok száma már a bécsi döntés után megfogyatkozott, mert a Magyarországra kerülő Beszterce-vidékiek, kb. harmincezren, a visszavonuló német csapatokkal 1944-ben elhagyták Erdélyt. Ceaușescu aztán befejezte a tisztogatási munkát, az 1970-ben még 180-190 ezres szász népesség szinte teljesen eltűnt az országból! És nem jönnek vissza.
A székelyek viszont maradnak, és azt szeretnék, hogy hasonló jogaik legyenek, mint annak idején a szászoknak a magyar királyok alatt. Nem nagy kérés, talán át kellene gondolni, főleg egy szász államelnöknek.
Végezetül egy aprócska vélemény: A történelem kereke forog, néha lassan. Ma úgy látni, nagyon felgyorsult. Politikusok, elnökök jönnek-mennek, de a népek maradnak, ám nem mindegy, hogy mennyien vagyunk és milyen erősek. Nem a kijelentések számítanak, és ha komolytalanok, inkább nevetni kell, nem mérgelődni. Az erdélyi magyarság sorsa a magyar anyáktól függ, akiket maximálisan támogatni kell, az Ő kezükben Jövőnk kulcsa. A többi nem számít.
Ezen gondolkoztam mostanában, itt Bajorországban.
Ezúttal: Otto Hehs (Hollai)
