2010. december 30., csütörtök:
Az utóbbi hetek történéseit a hazai székelységre nézve tudomásul vehettük írott és audiovizuális híradások révén.
Többek között kitűnik, hogy a magyar jogrendszerben már az 1886-os évtől kezdődően volt törvényhatározat a határon túli magyarok, csángók számára az egyszerűsített honosítási eljárásról. Nos, ha már volt rá törvény bő százhúsz éve, hogyan létezik az, hogy a magyar állam nem vette elő legalább 1989 után, a 90-es évek elején?
Akkor üdvösebb lett volna, ha az a sok szeretet, ami eladdig köztünk volt, nem cserélődik fel szitkozódással, gyűlölködéssel a nemzet részei között. Sőt, még ráadást is kaptunk 2004 decemberében, ezt nem lehet oly könnyen kitörölni lelkünkből.
Emlékszem, tavaly június 2-án az elesett szabadsághősök ojtozi emlékművénél róttuk le kegyeletünket a megyei művelődési igazgatóság jóvoltából. Ott és azon a napon magas rangú magyarországi vendégek is koszorúztak, mindenütt végigkísértek állomásainkon. Elénekeltük közösen a székely himnuszt, közülünk egy nő megemlítette, hogy énekeljük el a magyar himnuszt is, és csodák csodája: senkinek többé nem jött ki énekhang a lelkéből.
Némán álltunk mi, székelyek és magyar vendégeink egymással szemben, lenyeltük újra — mint már annyiszor — a közénk szorult keserűséget. Az összetartozás érzését és a szeretetet nem lehet pótolni semmiféle állampolgársággal, ugyanis az nem papíron lakozik.
A november 19-ei Háromszékben olvasom a honosítási eljárásról közölt kis kalauzt. Te jó Isten, mennyi-mennyi feltételnek meg kell felelnünk ahhoz, hogy elődeink révén visszahonosítsanak magyar állampolgárokká!
Vajon a Trianon óta elszakadt nemzetrészektől, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, felvidéki, őrségi testvéreinktől kért-e az új haza ennyi mindent?
Aztán a kérelmek elbírálásának folyamatai következnek, többek között a közbiztonsági és nemzetbiztonsági véleményezés, miszerint nem lakoznak bennünk kártevő indulatok a magyar állam iránt — gondolom én.
Utolsó procedúraként következik az eskütétel, avagy fogadalom. Azonban sehol sem leltem fel az aprólékos tájékoztatásban, hogy a leegyszerűsített állampolgárságon kívül mit kapunk mi, újdonsült állampolgárok a magyar államtól.
Remélhetjük-e, hogy nem csak arra leszünk jók, hogy megnöveljük a magyar állampolgárok számarányát?
Tudomást vehettünk arról is, hogy az SZNT számos tagja felment Budapestre az Országházba. Óhajaikat — miszerint minden rendelkezésére álló eszközzel támogassa a székely nép autonómiatörekvéseit — előadták a magyar kormánynak.
Jómagam igen kíváncsi vagyok az elkövetkező idők történéseire, merthogy korábban e tekintetben nem tett eleget a magyar állam a határon túli nemzetrészek jogainak érvényesítéséért, kiterjesztéséért, lásd Románia EU-s csatlakozási feltételeinél.
Na persze, a politikai sakktáblán más szabályok szerint játszanak. Szerény meglátásom szerint hol az egyik, hol a másik személy vezeti meg ellenfelét a világpolitikában.
Vajon a közeljövőben mily módon tesz eleget az anyaország hivatalból az SZNT felkérésének?
Igen elgondolkodtató, hogy 2009-ben Tusványoson, amikor régi-új államelnökünk odalátogatásakor magasba lendültek az Autonómia feliratozású táblácskák, a színpadra szólított vendég hölgy nem tudta elmondani, hogy mit ért autonómia alatt, sem az állam nyelvén, sem angolul!
Jó lenne, ha ilyen alkalmakkor olyan személyeket állítanának a karaván élére, akik nem csak kihívóan viselkednek, hanem meg is tudnak felelni a kihívásoknak — illetve eltanácsolnák azt, aki nem állja a sarat. Ez a hölgy akkor lejáratta a székelységet, merthogy lám, ez a népcsoport még azt sem tudja, mit kér. Igen ám, csakhogy államelnökünk társaságában ott volt több magas rangú úr is — és azok sem vették a bátorságot, hogy a nyilvánosság előtt is elmagyarázzák, mit értenek az autonómia fogalma alatt.
Már eddig is meg kellett volna találni a módját az autonómia megmagyarázásának, elsősorban itthon.
Vannak közöttünk, akik azon albán közmondás szerint élnek, hogy nem tanácsos kezet adni a másik félnek, merthogy az mind az öt ujjunkat ellopja. Lásd 2009. augusztus 1-je, Nyergestető.
Pedig most, a XXI. században, két világháború után igenis ajánlatos kezet nyújtani a velünk együtt élő, más ajkú polgártársainknak is.
Hiszen bármi is történjék a közeli vagy távoli jövőben, továbbra is egymás mellett kell élnünk, vállvetve dolgozva ugyanazért a szelet kenyérért.
Ezeket senki kívülálló nem tudja diktálni nekünk, magunknak kell eldöntenünk, hogy képesek leszünk-e rá. Veres Ibolya, Uzon
Megjegyzés
A cikkíró megvilágításai helyes irányba viszik az olvasót, hiszen a felvetett problémák újabbakat szülnek és ezek közül mindegyik megérne egy egész oldalas cikket.
A cikkírónak igaza van, abban, hogy ha már olyan régtől létezett a honosítás fogalma-lehetősége miért várt a magyar-honi vezetés mostanáig. Kiegészítésként azt is el lehet mondani, hogy a honosítás mint európai "gyakorlat" még az ötvenes években megjelent kommunista törvényekben is meg volt fogalmazva, de sok helyen nem tudták és találkozhattunk olyan jelenséggel is, hogy az anyaországi hivatalnok nem akarta tudni, még akkor sem, ha meg lett mondva a törvény és az abba levő cikkely száma is.
Az új magyar vezetés, és a parlament megpróbálta a dec.5-ben ejtett csorba kiküszöbölését. de azzal, hogy kormány csak egy kevés taglétszámú egyesület vezetőségét kérte fel az "útbaigazitás"-ra vagy a konzuli hivatalok "kisegítésére" már ezen szervek tévedésének tudható be.
Ezért érthető, hogy a felkérés nem volt éppen súrlódásmentes, hiszen, annak a kevés taglétszámú civil szervezetnek, sem egész Erdélyre kiterjedő infrastruktúrája sem a feladat elvégzésére kiképzett személyzete sem volt. Ennek a feladatnak az elvégzésére úgy anyagi mint technikai feltételek kialakítására pénzalap(sok forint kellett). A takarékoskodó kormánynak viszont ez nem tűnt helytelennek, pedig az anyaországban is az adófizetők által befizetett alapokból lett elkülönítve a szükséges pénz. (Erdélyi Polgár)
