http://hvg.hu/velemeny/20110425_eorsi_laszlo_heller
2011. április 25., hétfő,
(...)
A történésznek és más társadalomtudósnak pedig illene az ilyen szövegeket megfelelő forráskritikával kezelnie. „Heller 1959-ben gyakorlatilag üdvözli az ’ellenforradalom’ leverését, ami azért is rettenetes, mert ekkor már a legtöbb bebörtönzés és kivégzés megtörtént” – véli Hankiss, aki a tudományos kutatómunkát a jelek szerint szervesen összekapcsolja a pártpolitizálással. Csakhogy e levél akkor lett volna rettenetes, ha a miatt bármelyik fogoly akár egy perccel többet töltött volna a börtönben, vagy ha a nyilvánosságot mételyezte volna. Természetesen sokkal szerencsésebb lett volna, ha Heller elébe megy a vádaskodásnak, hiszen emlékezett is a levélre. Megúszhatta volna a magyarázkodást, amely egyébként is igen támadhatóvá sikeredett. A dokumentum keletkezésének körülményeiről a Magyar Hírlap onlinetudósítása szerint azt közölte, hogy első férje, Hermann István hatására fogalmazta meg az eredetileg két és fél bekezdésnyi levelet, a többit (eszerint mintegy öt oldalt) Hermann hamisította. Ha ez így volt, akkor is tudnia kellett róla, hiszen az aláírás az övé. A Magyar Nemzetnek adott interjúja bizonyítja, hogy nem volt kényszerről szó, férjének akart segíteni. (Azt pedig ő sem állította, hogy hatósági manipuláció lenne a dokumentum.) Tehát Hermannt szükségtelen volt az ügyben szerepeltetnie. A Magyar Nemzet említett számában így védekezett: „Egy ilyen rágalomnak nem tulajdonítok különösebben nagy jelentőséget, méltóságomon alulinak tartom, hogy beszéljek valamiről, amiről nem is szabadna beszélni, hiszen az egész életem mutatja, hogy ez az egész hazugság. [...] Nem is akarom tisztázni. [...] Egyetlen dolgot tudok elmondani ezzel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy akik ismertek, azok tudják, hogy mi volt a véleményem 1956-ról.” Mindezek nem túl meggyőző érvek, és azzal, hogy a Szent Péter-analógiát említette, tovább növelheti a gyanút maga ellen.Ezt követően felrótta Hankiss Ágnesnek, miért nem hozott nyilvánosságra a számára kedvező tartalmú dokumentumokat is, de végül önkritikát gyakorolt: „Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. [...] Nem nagyot hazudtam, csak kicsit.” Valószínűleg Heller pályafutásának a mélypontja ez a levél. Ezt követően azonban mindinkább bizonyította demokratikus elkötelezettségét. Csak dióhéjban: az MSZMP KB már 1960 nyarán támadta „revizionista” és „antimarxista” nézetei miatt (s ez egyéb szankciókkal járt). 1968-ban társaival nyilatkozatban tiltakozott a csehszlovákiai beavatkozás ellen; 1973-ban, a „filozófus-per” során többedmagával kizárták a pártból, és elbocsátották állásából. Második férjével, Fehér Ferenccel „A magyar felkelés rövid története” címmel írt kötetével – ami nálunk 1981-ben, szamizdatban jelent meg – hitet tett az 1956-os forradalom mellett. Ez az életút mindenképpen tiszteletet parancsol, nemcsak a mai közéleti szereplőkhöz viszonyítva.
A történésznek és más társadalomtudósnak pedig illene az ilyen szövegeket megfelelő forráskritikával kezelnie. „Heller 1959-ben gyakorlatilag üdvözli az ’ellenforradalom’ leverését, ami azért is rettenetes, mert ekkor már a legtöbb bebörtönzés és kivégzés megtörtént” – véli Hankiss, aki a tudományos kutatómunkát a jelek szerint szervesen összekapcsolja a pártpolitizálással. Csakhogy e levél akkor lett volna rettenetes, ha a miatt bármelyik fogoly akár egy perccel többet töltött volna a börtönben, vagy ha a nyilvánosságot mételyezte volna. Természetesen sokkal szerencsésebb lett volna, ha Heller elébe megy a vádaskodásnak, hiszen emlékezett is a levélre. Megúszhatta volna a magyarázkodást, amely egyébként is igen támadhatóvá sikeredett. A dokumentum keletkezésének körülményeiről a Magyar Hírlap onlinetudósítása szerint azt közölte, hogy első férje, Hermann István hatására fogalmazta meg az eredetileg két és fél bekezdésnyi levelet, a többit (eszerint mintegy öt oldalt) Hermann hamisította. Ha ez így volt, akkor is tudnia kellett róla, hiszen az aláírás az övé. A Magyar Nemzetnek adott interjúja bizonyítja, hogy nem volt kényszerről szó, férjének akart segíteni. (Azt pedig ő sem állította, hogy hatósági manipuláció lenne a dokumentum.) Tehát Hermannt szükségtelen volt az ügyben szerepeltetnie. A Magyar Nemzet említett számában így védekezett: „Egy ilyen rágalomnak nem tulajdonítok különösebben nagy jelentőséget, méltóságomon alulinak tartom, hogy beszéljek valamiről, amiről nem is szabadna beszélni, hiszen az egész életem mutatja, hogy ez az egész hazugság. [...] Nem is akarom tisztázni. [...] Egyetlen dolgot tudok elmondani ezzel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy akik ismertek, azok tudják, hogy mi volt a véleményem 1956-ról.” Mindezek nem túl meggyőző érvek, és azzal, hogy a Szent Péter-analógiát említette, tovább növelheti a gyanút maga ellen.Ezt követően felrótta Hankiss Ágnesnek, miért nem hozott nyilvánosságra a számára kedvező tartalmú dokumentumokat is, de végül önkritikát gyakorolt: „Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. [...] Nem nagyot hazudtam, csak kicsit.” Valószínűleg Heller pályafutásának a mélypontja ez a levél. Ezt követően azonban mindinkább bizonyította demokratikus elkötelezettségét. Csak dióhéjban: az MSZMP KB már 1960 nyarán támadta „revizionista” és „antimarxista” nézetei miatt (s ez egyéb szankciókkal járt). 1968-ban társaival nyilatkozatban tiltakozott a csehszlovákiai beavatkozás ellen; 1973-ban, a „filozófus-per” során többedmagával kizárták a pártból, és elbocsátották állásából. Második férjével, Fehér Ferenccel „A magyar felkelés rövid története” címmel írt kötetével – ami nálunk 1981-ben, szamizdatban jelent meg – hitet tett az 1956-os forradalom mellett. Ez az életút mindenképpen tiszteletet parancsol, nemcsak a mai közéleti szereplőkhöz viszonyítva.
(...)
Megjegyzés
Megjegyzés
A fenti cikkrészlettel érzékelhetővé vált, hogy egyesek nem tartják tiszteletben még a Húsvét szent ünnepét sem és "védik a mundért" ha kell, ha nem... A cikkíró egy sor olyan megjegyzés is beleír a cikkébe, amivel kicsinyíteni akarja annak a tetteit, aki oly nagy hévvel akarta a kormányon levő Fidesz-ről "lehúzni a lepedőt", majd mind a rossz kisgyerek arra is vetekedik hogy lekicsinyítse a hibáját: vagyis hogy hazudott! Jó kommunista csak kicsit hazudik elven... A cikkíró felrója a Hankis Ágnes történésznek, hogy csúsztatott miközben ő is ugyanazt csinálta hiszen a filozófus Heller nem csak az 1960-as években, de még napjainkban is kicsiket ugyan, de hazudozik, mert nagyon kell neki a "csúcson maradás", ez dukál neki s most kissé rosszul érzi magát, hogy kiesett a hatalom kegyeiből, és még a zsebbpénz-forrás is elfogyott.
Első, majd második férje mellett ugyan de igyekezett mindig "helyezkedni" - lásd megírta az első férje mentésére levelét, majd a szamizdat kötetét - és eddig nem is igen bukott le.
A cikkírótól az is megkérdezhető, hogy mit ért a cikkíró "a Heller demokratikus elkötelezettségén"? Mert szerintünk az, igencsak egy fajta - a kommunista időkben közkedvelt - "biztonsági szelep"szerep volt - hagyták a "saját emberüket", hogy ellenzékieskedjen?
Első, majd második férje mellett ugyan de igyekezett mindig "helyezkedni" - lásd megírta az első férje mentésére levelét, majd a szamizdat kötetét - és eddig nem is igen bukott le.
A cikkírótól az is megkérdezhető, hogy mit ért a cikkíró "a Heller demokratikus elkötelezettségén"? Mert szerintünk az, igencsak egy fajta - a kommunista időkben közkedvelt - "biztonsági szelep"szerep volt - hagyták a "saját emberüket", hogy ellenzékieskedjen?
Szóval a cikkírója még jobban belenyomta a slamasztikába azt, akit lényegében megvédeni akart.... (Erdélyi Polgár)
