2011. május 15., Árus Zsolt
(akik hoztak is meg nem is)
Múlt hónap közepén rendkívüli ülésre gyûlt össze Hargita megye képviselõtestülete. A napirendet, illetve a megvitatandó határozat-tervezeteket ezúttal a megszokottól eltérõen nem az utolsó pillanatban kaptuk meg, ilyen szempontból is rendkívüli volt az ülés. Ekkor fordult elõ ugyanis elsõ alkalommal, hogy mindezeket az ülés megkezdése után küldték szét. (Az elnök igazán kreatív alkat, mindig kész meglepetéseket szerezni. Igaz, hogy kellemes meglepetésre jómagam egyre sem emlékszem.) Ennek ellenére a szóban ismertetettek alapján a polgári frakció minden jelen levõ tagja megszavazta azokat az elõterjesztéseket, miszerint több megyei út hosszabb-rövidebb szakaszát átadjuk a fejlesztési minisztérium ügykezelésébe, mert az fel fogja ezeket javítatni. (Nem mellékes részlet, a késõbbiekben kiderül, hogy miért.)
Az ülés elején az elnök hosszan ecsetelte, hogy ez milyen nagyszerû dolog lesz, lám, milyen fontos kormányon lenni, s hogy a tulipános funkcionáriusok hada Bukarestben éjt nappá téve küzd a székelyföldi állami beruházások megvalósulásáért. Jómagam akkor két dolgot mondtam el:
1. Hibás az egész felállás, nem azért kellene küzdeni, hogy az innen elvitt pénznek egy részét ide fektessék vissza, hanem azért, hogy a pénzt el se vigyék innen. Ez a rendszert nevezzük autonómiának.
2. Amíg ez a rendszer van érvényben, azért figyeljenek oda, hogy valóban magyar és ne RMDSZ érdekeket képviseljenek, illetve ne akadályozzák azt, hogy a polgári vezetésû településeken fejlesztések történjenek. Példaként hoztam fel a gyergyószentmiklósi víz- és csatornahálózat felújítását és fejlesztését, amirõl például olyan információkat kaptam, hogy helyi és megye RMDSZ vezetõk azért lobbiztak a megyébe látogató miniszternél, hogy még bár egy évig húzzák el valahogy a munkálatok megkezdését.
Az elnök természetesen határozottan visszautasította a “hamis vádakat” (csoda lett volna, ha beismeri), s azzal vágott vissza, hogy a város vezetõi nem is pályáznak, azért nincsenek Szentmiklóson jelentõs beruházások. Lám, lehetõség van helyi utak felújítására pályázni Bukarestben, de a támogatásra kerülõ települések listáján Gyergyószentmiklós nem szerepel, mert nem is kért ilyen támogatást.
Aztán eltelt mintegy három hét, s egy este megjelent a tévé képernyõjén a tulipános új hullám egyik oszlopos tagja, s könnyekig hatotta a nézõket azzal, hogy elmesélte: ugyan a város nem kért ilyen támogatást, de õk, akik életüket és vérüket eddig is meg ez után is csak a közösségért áldozzák, erõfeszítést nem kímélve elintézték, hogy mégis több városi utat javítsanak fel állami pénzbõl. Reményét fejezte ki ugyanakkor, hogy a városi önkormányzat ezt nem fogja megakadályozni azzal, hogy a szóban forgó utakat nem adja át a minisztérium kezelésébe a munkálatok idejére.
Miután magamhoz tértem a meghatottságból, gondolkozni kezdtem: vajon lehetséges az, hogy épp így mûködjenek a dolgok Bukarestben? Azt még el tudom képzelni, hogy a döntések meghozatalakor a politikusoknak van nagy szavuk, de egy ilyen útjavítási program esetében azért csak kell létezzen egy terv, amiben szerepel az, hogy az út milyen hosszú és széles, milyen állapotban van, milyen munkálatokat kell rajta elvégezni, s ez mennyibe kerül, hisz a döntés végsõ soron pénzrõl szól, tehát a kormányhatározatba bele kell kerüljön, hogy az állam ennyi meg ennyi pénzt ad ezen út javítására. Ha tehát odamegy az RMDSZ küldöttsége, visz egy fél bárányt az illetékes miniszternek, s azt kéri, hogy tegyék be a programba a város bizonyos útjait, akkor a válasz csak olyan formában lehet pozitív, hogy rendben, hozzátok a terveket s a munkálatok költségvetését, s intézkedünk. S akkor vajon ezek a derék jó emberek zsebbe nyúltak, s elkészítették az utak javításának a terveit? Vajon?
Talán segít megoldani a talányt ha tudjuk, hogy a város ezeket a terveket már rég elkészített, s jó idõben be is nyújtotta az illetékes minisztériumba, kérve, hogy kerüljenek be a szóban forgó útjavítási programba.
No de akkor mirõl beszél a két “lelkes fiatal politikus”? Egy lehetséges változat erre a történetre eképpen hangzik:
A minisztérium meghirdette az útjavítási programot. Erre a város vezetõi levették a polcról az idõben elkészített terveket, s benyújtották a pályázatukat Bukarestben. Hallva ezt a megye tulipános elnöke (érdemes megnézni: mindig viseli a tulipános jelvényt) rögvest beszaladt Bukarestbe, s addig verte az asztalt, míg a város pályázatát elutasították. Azzal hazajött, s a már említett ülésen megrótta a várost, hogy lám, nem fog kapni ebbõl a támogatásból, mert nem volt képes pályázni. Hallották ezt a város vezetõi is, irány tehát Bukarest, s csodák csodájára sikerül meggyõzniük a minisztériumi illetékeseket, hogy az elutasított pályázatot mégis fogadják el. Mikor ezt meghallotta a megyei elnök, dúlt-fúlt mérgében, mint Hófehérke gonosz mostohája, s meg sem állt Bukarestig, ahol ismét verni kezdte az asztalt, hogy márpedig a város pályázata nem és nem nyerhet. Valami csoda folytán azonban a bukaresti illetékesek ezúttal nem hajtottak fejet neki. Hazatért tehát lógó orral, dolgavégezetlen. Idehaza összehívta a válság-tanácsot, hogy most aztán mitévõk legyenek, mert úgy néz ki, hogy az útjavítást nem sikerül megakadályozni. Sok alacsony IQ-ju plakátragasztó van ugyan a tanácsosi testületben, de került egy, aki megtalálta a megoldást: ki kell állni, s elmondani, hogy az a csúf fenyõfás polgármester ugyan semmit sem tett, de mi helyette is küzdöttünk, s meg is lett az eredmény: útjavítás lesz a városban. A szót tett követte, s megjelent a helyi tévében a mosolygós hírnök, aki közölte a néppel a jó hírt.
Ha valaki neveket és konkrétabb adatokat akar hallani, tõlem ilyet ne várjon. Elégedjen meg azzal, hogy ebben az országban (szinte) minden lehetséges, s jó esély van arra, hogy ez a történet pontosan így esett meg.
