Beszélgetés Novák Csaba Zoltánnal, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőjével
2013. március 22. ZAY ÉVA
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság, és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
– Elégedetlenségének adott hangot „egy Hargita megyei polgár” és a tanügyminisztérium szakvéleményét kérte a székelység történetét bemutató tankönyv iskolai használatát illetően, mert az, megítélése szerint románellenes, „a magyar revizionizmus szellemében eltorzítja a történelmi eseményeket, és szöges ellentétben áll a hivatalos román történetírással”. Felrója, hogy a könyv nem ismeri el a „kis magyar világ idején elkövetett magyar atrocitásokat, hitelesíti az állítólagos ősi székely” szervezettséget, dicsőíti Nyirő Józsefet. Hogyan kommentálja a tankönyv társszerzőjeként ezeket a vádakat?
– A tankönyv erdélyi, székelyföldi magyar történészek és történelemtanárok együttműködésével, tudományos igényességgel készült, és a Székelyföld történetének egy interpretációja, mint bármilyen más történelmi munka. Így nem hiszem, hogy egy „Hargita megyei polgárnak” lenne tiszte tudományos vagy bármilyen szakvéleményt mondani, kérni a munkáról. Én a dolgok lényegét a következőben látom. Az elmúlt időszakban a Székelyföldön beindult egy nemzetesítés, egy önazonosság-keresés, identitáserősítés, amit a román állam és a helyi románság esetenként ellenvetéssel, nemtetszéssel fogad. Ezzel magyarázható az ún. zászlóvita is. A tankönyv valóban része ennek a folyamatnak és ennek tudhatók be a fent megfogalmazott vádpontok. Tehát a tankönyvügy már rég kikerült (de talán benne sem volt) mindabból, amit egy történelmi munkáról való szakmai vitaként foghatunk fel. A tankönyv, mint olyan egy értelmezése a Székelyföld történetének, amivel természetesen lehet vitatkozni, de a szakmai szabályoknak megfelelően. A szeparatizmus, a szándékos félretájékoztatás vádját teljes mértékben megalapozatlannak tartom.
Tudomásom szerint, hivatalos, román nyelvű fordítása nem is létezik a tankönyvnek, szerintem ennek is betudhatók az esetleges félreértelmezések. Véleményem szerint a lehető leghamarabb el kellene készülnie egy szakszerű fordításnak és a kéziratot meg kellene, lehetne vitatni a román szakma képviselőivel, a történetírás módszertana alapján, indulatmentesen. Ugyanakkor az erdélyi magyar történetírás feladata kellene legyen az is, hogy minél többet publikáljon román nyelven is, és tudományos eredményeit megismertesse a román szakmai világgal. Ezzel nagyon sok civil vádaskodásnak ki lehetne húzni a méregfogát. A jelenkorkutatás területén pl. már több munka (könyv, tanulmány) megjelent román nyelven, a román történészek egy jelentős része ismeri, használja (esetenként vitatja is) ezeket.
– A tankönyv tartalmáról Marius Diaconescu román történész cikket közölt a Historia román történelmi szakfolyóiratban, amelyet az Adevărul napilap is átvett. Diaconescu főként azt kifogásolta, hogy a kiadvány úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Hamis történelmi ténynek nevezte, hogy a román hadsereg az I. világháború idején erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait. Hogyan vélekedik ezekről a megállapításokról?
– A tankönyv, a magyar történetírásra alapozva nem ismeri el a dákó-román kontinuitást, ebből kifolyólag (is) a románok székelyföldi megjelenését is másként magyarázza. Szó van jobbágyok betelepítéséről a Székelyföldre, de az, hogy explicite a románok a székelyek szolgái lennének, sarkított megfogalmazás, vádpont. Ami a román hadsereg székelyföldi bevonulását illeti, hát ezt mutatják a korabeli források. Gondolom, nem kell különösképpen magyarázni senkinek sem, hogy miként viselkedik egy háborúban az ellenség területére lépő hadsereg, legyen szó a román vagy akár a magyar hadseregről.
– Meglátása szerint az ön által írt rész milyen mértékben tér el a hivatalos román történelemszemlélettől, mennyire válik hangsúlyosabbá a románok negatív/pozitív szerepe?
– Én a Székelyföld történetének 1945–1990 közötti időszakáról szóló fejezetet írtam a tankönyvbe. A román–magyar együttélés szempontjából ez azért fontos, mivel a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan a Székelyföld a román állam keretén belül létezett. A korszakra vonatkozó kutatások csak a kilencvenes évek második felében kezdődtek el, ebbe a fejezetbe viszonylag új kutatási eredmények kerültek be: a Magyar Autonóm Tartomány, a megyésítés, a Ceauşescu-diktatúra vagy a rendszerváltás. A tankönyv szűkre szabott terjedelmi követelményei miatt elsősorban arra törekedtem, hogy a Székelyföld és a mindenkori román állam viszonyát, annak alakulását mutassam be. A hétköznapi együttélés problematikájára nem került túl nagy hangsúly. A cél az volt, hogy ezeket az eredményeket (függetlenül, hogy a román vagy a magyar történetírás termékei) a diákok, érdeklődők számára közérthető nyelvezetben összefoglaljam. Közel tíz éve vagyok a Román Akadémia munkatársa, a doktori címet is Bukarestben szereztem meg, az Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetében ugyanebből a témából (A Román Kommunista Párt magyarságpolitikája). Azokat a kutatási eredményeket (saját és más kollégák eredményei) foglaltam bele a fejezetbe, amit amúgy egyes román tudományos közegekben már bemutattam. Ezekről, mint a történetírásban általában, esetenként volt szakmai vita. Akadtak jelenségek, amiket mások másképpen értelmeztek, de szeparatizmus, tudatos félreértelmezés stb. vádja sosem hangzott el irányomban. A tankönyvet bírálók tudtommal azt róják fel ennek a fejezetnek, hogy azt állítja, a Magyar Autonóm Tartomány idejében nem létezett tényleges autonómia. Nos, a jelenlegi kutatások ezt támasztják alá. Nem létezett politikai és gazdasági értelemben vett autonómia, a MAT a nyelvhasználatban és a kultúrában tért el a többi romániai tartománytól. Ezen állításainkat amúgy több helyen megfogalmaztuk román nyelvű publikációkban is.
