2013 ápr.13
Még emlékszem egy kollégára, aki kikérte magának, hogy ő mobiltelefont használjon. Ma már több is van neki. Nincs ebben semmi különös: lassan, fokozatosan állunk át az új eszközök használatára.
A most felnövő tizenéveseket sok esetben Facebook-generációként emlegetjük. Néha engem is elszörnyesztenek beszámolóikkal: fél életüket „a gép” előtt töltik. S a gép mindent és mindenkit (!) helyettesít. Apát és anyát. Tesót és nagyit. (Ami egy lázadó, magába zárkózó tini esetében valahol érthető is.) De nem csak ezt, hanem lassan mindent. A kommunikációt, szórakozást, tanulást, olvasást, beszélgetést, a szabadidős tevékenységeket, a családi programokat, és még ki tudja mi mindent.
Őket, a digitális bennszülötteket (az a generáció, amely már beleszületett a digitális világba) meg én szörnyesztem el. Telefonommal, amelyet már nem is gyártanak. Cseppet sem okos, azaz „csak” telefonálni lehet vele. A médiafogyasztás tudatosságát hangsúlyozó intelmeimmel, miszerint ne hagyjuk átverni magunkat, csak azért, mert valamit sokmillióan néznek, mert trendi és rózsaszín.
Az idősebb korosztály, a digitális világon kívül születettek generációja is lelkesen próbál felzárkózni. Hiszen attól tart, ha lemarad, kimarad. Talán joggal. Vagy ahogy Mózes mondja az Úristen@menny.hu című sokmondanivalós filmalkotásban: „Asszimilálódni kell, érted? Asszimilálódni kell!”
A közéleti személyiségek helyzetét feszíti és nehezíti, hogy a világ gyakorlatilag megnyilvánulási felületként, szabadon használhat és idézhető közleményként kezeli, követ bármit, ami megjelenik Facebook-oldalaikon. Azt is, amit egyszerűen csak továbbítanak, vagy amihez csupán tetszésüket nyilvánítják. A celebek persze – ésszel vagy fejvesztve - rájátszanak minderre.
A politikusok és pártok zöme szintén tudatosan használja, építi magát az internetes közösségi média által, hiszen egy egyre növekvő réteget tudnak elérni általa. Persze azért akadnak, akiknél időnként elgurul a gyógyszer, vagy egyszerűen csak félreteszik a politikusi visszafogottságot egy-egy nehéz nap végén, és otthon, melegítőben és papucsban, langyos sörrel a kézügyben már a magánember szólal meg. Egészen más hangon és stílusban, mint a parlamentben. (Lásd Deutsch Tamás és Szanyi Tibor megnyilvánulásait.)
A közéleti szereplők, legyenek politikusok, celebek, újságírók vagy akár egyházak képviselői, annak tudatában érdemes használják a közösségi oldalakat, megosztásaik, közléseik, megjegyzéseik vagy éppen tetszésnyilvánításaik során, hogy itt is (!) egy nagy nyilvánosságú kommunikációs térben tartózkodnak, magyarán: minden Facebook-on leírt szavuk olyan, mintha tévé közvetítené, vagy valamely újságban jelenne meg.
Értem persze azokat is, akik még nem médiumot látnak, vagy nem azt akarnak látni ezekben a közösségi oldalakban, hanem valami ügyes kis internetes kütyűt, egy virtuális szobát, amelynek nyitott ablakain keresztül követni lehet a barátok és ismerősök, vagy akár ismeretlenek mindennapos bejegyzéseit, véleményét és élethelyzeteit. Ahová, mint egy fényképalbumban elhelyezhetjük kedvenc képeinket, megoszthatjuk a minket érdeklő internetes felületeket, családi eseményeinket, s ahol a nyílt színi vagy zárt társalkodásban megszólalhat az otthonra tartogatott szubjektív énünk és sarkított véleményünk.
Csakhogy a Facebook és a többi ismert közösségi oldal időközben kinőtte magát, állam lett az államban, önálló médium a világhálón: internetes közösségi médium. Nem kimondottan újság, és valamilyen szinten mégis az: az adatátvitel eszköze. Személyes újságunk a virtuális térben, melynek mi magunk vagyunk cikkírói, szerkesztői és „terjesztői”. Olvasóink között pedig akad, aki „veszi a lapot” (tetszésnyilvánítás), hozzászól, véleményez, vagy éppen az oldalainkon talált adatokat használja, továbbítja, feldolgozza. Nem mindig örömünkre. Ez utóbbira, a Facebook-oldalakra hivatkozó – negatív töltetű - újságcikkekre napi szinten akad példa. Politikusról, celebről, újságíróról vagy éppen lelkipásztorról...
El kell fogadjuk hát, hogy bármennyire is személyes, vagy annak tűnik, vagy annak szeretnénk, a közösségi oldalak már nem azok. Már nem csupán internetes családi album és kapcsolattartó eszköz, hanem nyilvános adatbázis. Nem csoda hát, hogy a bulvármédia előszeretettel gyűjtögeti innen információit soros áldozatairól. Megtehetik, hiszen a virtuális tér nyitott, ahogy mondani szokás, olyan mint a parókia fala: üvegből van.
Tetszik vagy sem, arra mérget vehetünk, mindig lesz egy-egy szenzációra éhes sajtóhiéna, aki különféle indítékból szemezget oldalunkon. Akár egy át nem gondolt hozzászólás, egy le nem ellenőrizett továbbítás (megosztás), tetszésnyilvánítás (lájkolás) nyomán, miatt. A közéleti szereplők számára egyetlen lehetőség marad: szakítani azzal a romantikus és naiv hittel, hogy a Facebook családi fényképalbum, ahol csupán közeli és távoli ismerőseinkkel alkotunk közösséget. Éppen ezért minden megnyilvánulásukat annak tudatában tegyék, mintha tévében szerepelnének, vagy az újságíró magnójára beszélnének.
Tudatos médiafogyasztást emlegettem egyfelől, s tudatos közlést, kommunikálást mondok másfelől.
Fábián Tibor
