Bezártunk újra egy magyar református templomot Erdélyben. Talán örökre. Március 20-án búcsúztunk az utolsó verespataki reformátustól, özv. Ravai Jánosné Bálint Rózsika nénitől, aki hajdanán a Beszterce megyei Somkerékről jött ide férjhez. Odakerült ez az istenháza is a néptelen, romosodó, használaton kívüli erdélyi magyar templomok hosszú jegyzékébe száznegyvenötödiknek. Már nem lesz, akiért kinyitni ezután. Ahogy fogyatkozunk, úgy adjuk fel, úgy adjuk át másoknak vagy az elnémulásnak azt, ami a mienk volt: az életterünket, nyelvünket, épületeinket, kegytárgyainkat, harangjainkat. Emlékezetünket.
Itt, Verespatakról is először a lelkész költözött el, majd az utolsó magyar tanítónő cserélt tannyelvet: át kellett mennie a román tagozatra. Aztán a papjárás is megritkult: nincs kiért és miért olyan gyakran jönni. És ahogy kiürült a parókia és gazda nélkül maradt, úgy roggyant meg a teteje, hullottak le falai. A verespataki azért szomorúbb valamennyi romnál, mert alatta, mellette, felette minden arannyal van tele. A mások aranyával.
A többi magyar egyház sem áll jobban. Az unitáriusok is régóta visszaszámlálnak, tizenheten maradtak. Itt is a lelkész sepri ki a templomot, ő harangoz be és ő szólaltatja meg az orgonát, ha van, aki fújtasson. Majd a nyelveket váltogatva próbálja jóra vezérlő szavait megértetni árválkodó híveivel A magyar katolikusság is harmincnyira olvadt: ékes, tágas templomukban is nyelvet cserélt a liturgia, prédikáció, akárcsak a gyülekezet.
Ravai Rózsika néni koporsója mellett magyarul és románul hangzott az Ige. Gábor Ferenc abrudbányai lelkész magyar és román nyelvű igehirdetése után Pálfi Árpád helybéli unitárius lelkész románul szólt a templomot megtöltő népes gyülekezethez. Magyarul tudók alig voltak, csupán Rózsika néni somkeréki, besztercei rokonai. Többször is elhangzott a fájdalmas sóhaj, hogy „elvégeztetett”. Rózsika templomkulcsát is megörökli majd valaki, nyelvünket nem beszélő Öcsi, Bubi, Feri, Dávid vagy Zéno. A nemrég még impozáns méretű református parókia romjainak törmelékét is széthordják majd tűzifának, tölteléknek. Marad utánunk az elhalás temetői csendje. Vagy a vészesen közelgő földkotró gépek gyilkos zaja. Ezek felmorzsolnak minden talpalatnyi földet, emléket, magyar szót is.
Már csak az országba, világba szétszórt verespatakiak maradnak itt-amott, azok, akik az aranyláz karmaiból kimenekültek. Egyetlen magyar református él még közöttünk, a tíz éve Kolozsvárra honosodott özvegy Székely Józsefné Bereczki Gabriella tanítónő. Bezártunk újra egy magyar templomot Erdélyben. Talán örökre. A virágvasárnapi hozsánna itt most elmarad, nemsokára hosszú és végtelen nagypéntekek jönnek, egy feltámadás fogyó reményében. Gyújtsunk egy szál emlékgyertyát a néptelenné vált, az „elhunyt magyar református Verespatak” emlékére!
Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Vetési László
