2014.09.06.
Miért írunk róla?
Sombori Sándor főként az ifjúságnak szánt, de sokak által szívesen fogadott regényes históriája után a Háromszék történészi kutatómunka eredményeként szeretné bemutatni önvédelmi harcunk hősének ismert és eddig ismeretlen arcát is még a centenárium évében. Életrajzát, forradalmi tevékenységét megírni csak az 1848/49-es eseményekkel együtt – az általános történelmi háttér ismertetésével – lehet. Sokan úgy gondolják, Gábor Áronról mindent tudunk, míg mások azt állítják, hogy nagyon keveset. Középen az igazság.
Bár az elmúlt másfél évszázadban többen írtak Gábor Áronról – köztük Orbán Balázs, Jakab Elek, Nagy Sándor, Kőváry László, Szentkatolnai Bakk Endre, Imreh István, Bözödi György, Egyed Ákos, Albert Ernő, Demeter Lajos és mások – még mindig szükséges az alapkutatás, még mindig sok a fehér folt. Akad bőven fogalomzavar is. Ilyen például Bereck faluként, Gábor Áron gyalogos rendű székely nemesi család első gyermekeként való említése, édesapja községi jegyzővé minősítése. Néhány témát bővebben tárgyalunk – mint például Bereck státusa, a kollektív nemesi tudat gyökerei a székelység körében, a székely határőrök kiszolgáltatottsága –, hogy megértsük Gábor Áron 1848/49-es szerepét. Életének és munkásságának bemutatását a tematikus rendszerezés teszi áttekinthetővé, az olvasmányossággal pedig a szakdolgozatokra jellemző merevséget kerülnénk el.
A szabadságharcos, az ágyúöntő Gábor Áron ma is az önrendelkezésért küzdő székely nép jelképe. Életét az áldozatkészség jellemzi, kitartása ma is erőt sugároz, emléke előtt ezért tisztelgünk. Születésének kétszázadik évfordulója jó alkalom, hogy bemutassuk az embert, aki kiérdemli „A székely nemzet hőse” címet (ahogy egy népszerűsítő kiadvány borítója is hirdeti). Gábor Áron népéért aggódó, mártírhalált vállaló, széles látókörű forradalmár, olyan szabadságharcos, aki 1848 őszén – műszaki ismereteivel és a népe iránti elkötelezettségével – készen áll a történelem által rászabott feladatok elvégzésére. A székely hadiipar megteremtése mellett érdeme az önálló székely tüzérség megszervezése is. Ez 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség (1913. március 1.) felállítását.
Imreh István találóan írja, hogy Gábor Áron a szabadságharc olyan következetes és határozott egyénisége, akire 165 évvel később is felnézünk, mert ő testesíti meg „a székely alkotókészséget”, miközben „az igaz hazaszeretet sohasem fakuló jelképe”. Gábor Áron elkötelezettséggel és feltétel nélkül szolgálja szülőföldjét és az összmagyar függetlenségi harcot. Olyan forradalmár, aki bátran küzd a csatatereken, határozottan lép fel a népgyűléseken, következetes keménységgel jár el a gyávákkal, a haszonlesőkkel szemben, de emberséges katonatisztként viselkedik a nemzeti ügy szolgálatában állókkal. Nevét 1848-ban nem véletlenül találjuk a legelszántabb forradalmárok közt. A forradalmi „pártba”, a Kiskomitébe tömörült forradalmárok joggal emlegetik így: „mi emberünket, Gáborunkat”.
Ágyúi nélkül nincs dicső önvédelem
Háromszék népe 1848. november-december folyamán megmutatja a világnak, hogy mire képes egy kis közösség, ha szabadságáért küzd, és olyan vezetői vannak, mint Gábor Áron. Ágyúi Háromszék népének bátorságot, erkölcsi erőt adnak ahhoz, hogy az önvédelem mellett döntsön. Az eredményes önvédelmi harc katonai kisugárzása azonban sokkal jelentősebb, mint Háromszék területének megvédése. Háromszék 1848 decemberében megakadályozza az erdélyi osztrák hadvezetést, hogy a kelet felé visszavonuló honvédség ellen összpontosítsa erőit. Puchner Antal altábornagy, bár feladatul kapja, nem indulhat Nagyvárad elfoglalására. Értékelése szerint Háromszék népe a „legdöntőbb pillanatban” leköti csapatai felét.
Szabó Sámuel egyetemi tanár – Gábor Áron egykori tüzér főhadnagya – 1896-ban hasonló megállapításra jut. Háromszék önállóan vívott önvédelmi harca hozzájárul ahhoz is, hogy lehetővé váljék Bem észak-erdélyi magyar hadtestének megszervezése. Mivel az osztrákok a székely határőrezredeket nem tudják, illetve nem merik lefegyverezni, ez már 1848 decemberében előrevetíti Erdély gyors felszabadításának lehetőségét.
A Gábor család
Gábor Áron anyai felmenőiről keveset tudunk. Édesanyja Hosszú Judith. Róla alig-alig esik említés. Miután Gábor István 1843. augusztus 13-án elhunyt, özvegye még két évig egy fedél alatt él gyermekeivel. Egy 1845. április 2-án keltezett városi jegyzőkönyvi adat szerint férjhez megy, a családi birtok három fiára marad.
A Gábor család több nemzedéke írástudó ember, Bereck város szenátorai és nótáriusai. Gábor József – Gábor Áron nagyapja – az 1800-as évek elején városi szenátor. Tisztségében fia követi. Gábor István 1814-től kezdve három évtizeden keresztül Bereck város jegyzője, majd az ő helyére (1843-ban) kisebbik fia, Imre kerül. Gábor István és Gábor Imre a tisztviselői munkakörbe kerülve a határőrszolgálat alól felmentetnek. Tisztségüket Bereck város és az Erdélyi Főkormányszék hathatós közbenjárására gyakorolhatják. A küzdelem hosszú évekig tart. Imre ügyében a 2. székely gyalogezred parancsnoksága úgy dönt, hogy a „nevezett Gábor Imre továbbra is a katonai szolgálat alatt fog megtartatni”, a felmentés csak a „polgári hivatal folytatása” idejére érvényes.
Gábor Imrét, akárcsak édesapját, Gábor Istvánt, a rátermettség, az íráskészség és a törvények ismerete emeli ki a terhes katonai szolgálat alól, és lehet városi nótárius. A Gábor család – amelyben Gábor Áron nevelkedik – széles látókörű, értelmiségi-tisztviselői réteghez tartozik, miközben határőr és mezővárosi polgár úgy, hogy a gazdálkodás (is) a mindennapi élet része. Az értelmiségi képzettségű Gábor Imre nótárius – 1848. április 29-én Bereck város jegyzőkönyvében – fontosnak tartja rögzíteni, hogy a tanácsülésen a „főbíró atyánkfia” beszámolt a Franciaországból kiinduló szabadságmozgalomról, amely Bereck városát is elérte.
A szenátori, a jegyzői státus és Gábor István ama törekvése, hogy a két nagyobb fiát, Áront és Imrét iskoláztassa, mutatja, hogy a Gábor famíliát nem szabad egyszerű szántó-vető családként ábrázolni. Hogy ez mennyire így van, jelzi, hogy 1847-ben Bereck város Imrét az erdélyi országgyűlésbe képviselőnek jelöli. Márpedig az országos törvényhozó testületbe egyszerű szántóvető-gazdálkodót, „parasztkatonát” nem lehet küldeni. Ott törvényeket ismerő írástudókra van szükség. Így például a Bereck mezővárossal azonos státusú Illyefalva városát két ügyvéd – Gál Dániel és Németh László – képviseli. Sepsiszentgyörgy egyik követe, Berde Mózes szintén ügyvéd.
Megállapítható, hogy Gábor Áron olyan szabad székely határőrkatona család sarja, ahol az értelmiségi munka a megélhetés forrása, a család világszemlélete más, mint az írástudatlan földműveseké. Mindezek mellett Gábor Áron jellemére hatással van az is, hogy a kevés termőföldű bereckiek egy része mint fuvaros, iparos járja nemcsak Erdélyt, de a közeli román vajdaságokat is, és többet látnak és hallanak a világ eseményeiről.
Felemelkedő család
Gábor István és Gábor Imre javadalmazása, a jegyzői díj szerény, évi 8 forint és 16 krajcár – szimbolikus összeg, a berecki erdőpásztor járandósága is ennek közel négyszerese, évi 30 forint. Az alacsony díjazást még a berecki tanács is kevesli, és 1840-ben megvitatja a tanácsosi-jegyzői fizetés emelésének lehetőségét.
A jegyzői munkakört azonban érdemes vállalni, mert a jegyzők adózási kedvezményben részesülnek, a különböző írásbeli munkákért fizetséget kapnak, és a katonatisztek ellenállása dacára is – rendszerint az erdélyi Főkormányszék támogatásával – mentesülnek a katonai szolgálat alól.
A Gábor család megélhetésének alapja az alig 10 holdnyi földbirtok – hegyvidéki, szétaprózott szántó és legelő –, amely átlagos jobbágytelek méretű. E kisbirtok, a jegyzői fizetés és egyéb juttatások lehetővé teszik a héttagú család eltartását, de arra már nem futja, hogy Gábor István utódai az örökségre, a földre alapozva családot alapítsanak. Nem véletlen tehát Gábor István törekvése, hogy két nagyobb fiát, Áront és Imrét taníttassa, hogy kenyerüket hivatalnokként keressék. Úgy gondolja, hogy Dénes, a legkisebb fia, otthon marad gazdálkodni, két leánya – Julianna és Anna – a kor szokásának megfelelően, tisztességes hozománnyal férjhez megy.
Később Gábor Imre is, aki 1848 után a város polgármestere lesz, majd 1864-ben országgyűlési követ, taníttatja gyermekeit. Öt fiából – Gábor István unokái – egy fiú örököli a birtokot, egy jogászként Háromszék alispánja, míg két fiú állami hivatalnok, azaz járásbíró és postafőnök lesz. A „feltörekvés” – írja Imreh István – nem csak a Gábor családra jellemző. Székelyföldön gyakori jelenség, hogy a népes katonarendű család taníttatja gyermekeit, és azok ipari, értelmiségi foglalkozásból élnek, míg a szerény birtok mellett gazdálkodóként egy-két fiú marad.
Gábor Áron nem törekszik saját gazdaság megteremtésére, nem épít külön családi házat, nem vezet külön háztartást, a földbirtokot Imre és Dénes öccse művelik. A határőrszékelynek, így Áronnak is, ha az iskoláztatás útja nem biztosít érvényesülést, ha kevés a föld, az ipar, a kereskedelem teremt megélhetést. Amikor otthon tartózkodik, Imre öccse családjánál kap szállást. Örökségét, a földbirtokból neki járó részt nem veszi ki, de nem is mond le róla. Gábor István halála utáni határviták jegyzőkönyvei arról tanúskodnak, hogy Imre öccsével közösen szerzik vissza azokat a földterületeket, amelyek a Gábor család birtokához tartoznak. 1845-ben a berecki főbíró, Fejér János Gábor Imrét és Áront közös birtokosként említi.
Hogyan lesz nemessé a gyalogrendű székely
Gábor Áron családjának társadalmi jogállásával kapcsolatban a szakirodalomban, a sajtóban találunk téves és zavaros megállapításokat. A legnagyobb tévedések egyike az, amikor Gábor Áront nemesi család gyermekeként emlegetik. Kovács László 1943-ban azt írja, hogy Gábor Áron „székely katona-nemes családból született”. Mások condrás székely alakját rajzolják meg.
Mind az úri, mind a tanulatlan paraszt bemutatása azt a célt szolgálja, hogy ezzel is emeljék Gábor Áron jelentőségét.
Honnan ered Gábor Áron nemessége? Az apai felmenők Lemhényből származnak, gyalogrendűek. E család egyik ága áttelepszik Bereckbe. A genealógus Pálmay József megjegyzi, hogy Gábor István, Gábor Áron édesapja Bereck város főjegyzője. A Gábor család Imre vonalán folytatódik. Ők gyalogrendű határőrök közé tartoznak. Imre egyik fia, Mátyás, aki 1862-ben Bereckben születik, Kaposváron lesz királyi törvényszékbíró, felesége a szilágycsehi Dienes Karola. „Czimerük: A közhasználatban levő székely címer” – Pálmay e magyarázat nélküli megjegyzése egyértelműen Gábor Mátyás családjára vonatkozik.
A kis családtörténet bemutatása után nézzük meg, hogyan lesz Gábor Áronból székely nemes? Egy lokálpatrióta a Háromszékben (2008 októberében) közölt írásában úgy idéz Pálmay József könyvéből, hogy az idézetbe becsempészi a nemesi kifejezést, és egy kis helytörténeti kiadványban (2008) kijelenti, hogy Bereck büszke lehet arra, hogy szülőföldje „egy olyan székely nemesnek”, mint Gábor Áron. Ha összevetjük Pálmay szövegét és a helytörténészét, akkor mindenkinek nyilvánvaló, hogy Gábor Áron nemesi rangja honnan származik. Pálmay írja, hogy a Gábor család: „Egy Lemhényből rég kiszármazott székely család [kiemelés – K. Gy.], melyből 1510-ben Gábor András és Jakab a lemhényi templom javára adakoznak. Mintegy 100 évvel később Gábor László él, ki 1614-ben, mint pixidarius lustrál.” Nézzük, e szöveget hogyan idézi a helytörténész: „A Gábor család Lemhényből rég kiszármazott székely nemesi család [kiemelés – K. Gy.]. 1510-ben Gábor András és Jakab a lemhényi templom javára adakoztak…” Az idézett szöveg első sora kibővült egy szóval.
A székely család kifejezésbe bekerül a nemesi szó. Gábor Áron és családja gyalogrendűből máris székely nemesi családdá emelkedik! Hogy semmilyen kétely, ellentmondás ne legyen, az idézetből – három pont közbevetéssel – kihagyja: „Mintegy 100 évvel később Gábor László él, ki 1614-ben, mint pixidarius lustrál”. Érthető módon nincs szükség a gyalogrendűség emlegetésére, mert ez ellentmond a korábbi mondatnak. Sajnos a lokálpatrióta közlése bekerült a Történettekercsek az idő toronygombjában című, Gábor Áron tiszteletére Sylvester Lajos által szerkesztett színvonalas, 2012-ben publikált gyűjteménybe.
Mivel Gábor Áron és felmenői a 2. gyalogezredben szolgálnak, melyet tagadni nem lehet, miközben a Pálmayra hivatkozó manipulált szövegben nemesként jelenik meg, érthető módon születik meg a gyalogos rendű székely nemesi család meghatározás. Mi sem természetesebb, hogy ez olvasható a 2014. március 15-én (Sepsiszentgyörgy központjában) felavatott képes krónika, pannó első mondatában, így akarva-akaratlanul – születésének 200 éves évfordulója tiszteletére – Gábor Áront nemes emberré ütik!
Gábor Áron nemesi származásáról a múlt heti részben említett történészek egyike sem tud. A pannóra írt szöveg szerzőjének elég lett volna Imreh István Gábor Áron útban a forradalom felé című tanulmányát elolvasnia. Imreh István professzori alapossággal áttanulmányozza Bereck levéltári anyagát, de nem találkozik a nemesi jogállást igazoló adatokkal.
Határozottan megállapítja, hogy kerülnek olyanok, akik Gábor Áron jelentőségét úgy próbálják emelni, hogy nevéhez csatolják a nemesi család szülötte jelzőt. Imreh István röviden és velősen mutatja be Gábor Áron státusát. Rámutat, hogy Gábor Áron olyan szabad székely határőrkatona családból származik, amely a „jobbágynál többre tartja magát, és pallérozottabb is földhöz kötött sorstársainál. Igaz, határőrkatonaként már nem a legfelsőbb kategóriához tartozó; nem a hajdani primipilusok (lófők) közül rekrutálódó huszárok közül való, hanem pixidarius származék: gyalogkatona módjára szolgálja a Habsburg-birodalmat”.
Gábor Áron társadalmi jogállásánál legtöbbször elmarad annak megemlítése, hogy olyan gyalogrendű határőr családból származik, amely egyúttal városi polgár is, mert Bereck ekkor nem falu, hanem mezőváros.
Forrás: holmi.nagykar.hu
Gyalogos vagy nemes?
Gábor Áron feltételezett nemesi és egyben gyalogrendű státusát elemezve elvileg elképzelhető, hogy elődei nemesek, de elszegényednek, ezért 1764-ben, a székely határőrezredek felállítása idején nem a huszárok közé, hanem a gyalogezredbe sorolják őket.
Az ilyen eljárás Erdélyben nem volt ismeretlen. A fejedelemség korában gyakran megtörtént, hogy ha a nemesi származású nem tudta teljesíteni a jogállása által megkövetelt katonai kötelezettségeket, lesüllyedt egy alacsonyabb társadalmi státusba. Az 1614-es összeírásban olvasható, hogy „Nobilis Bikfalvi András szolga szegénység mia[n]”. Egy másik bejegyzés szerint: „személyében nemes, de mostan Ferenc Gerébné földin lakó”. A Szárazajtán élő Szép Antalról feljegyzik, hogy bár „lófő levele volt Bocskai Istvántól, de most Kálnoki Benedek elfoglalta”. Hasonlóképp a Bocskai Istvántól nemességre emelt Sakó Árpádot Kálnoki János „foglalta” el, azaz teszi szolgáló emberré.
Elképzelhetnénk egy olyan helyzetet is, amelyben Gábor Áron elődei, a család különböző ágai más és más jogállásúak. Példaként szentiványi Berde Mózest, 1848 ismert kormánybiztosát említjük, aki gyalogosrendű határőr, míg a család másik ága huszár (nemes). Gábor Áron felmenőinél azonban nem igazolható a társadalmi jogállás ilyen kapcsolódása, különbözősége, sem az elszegényedéssel kapcsolatos társadalmi süllyedés miatti kettősség.
A katonarendűek mind nemesek?
Mivel a történeti források nem erősítik meg Gábor Áron „gyalogos rendű székely nemesi család” első gyermekeként való meghatározását, arról lehet szó, hogy a 16. század közepéig érvényes kollektív székely nemesi tudat ma is él. Gábor Áront ezért is nevezik nemesi családból származónak, mert történeti tény, hogy hajdanán minden szabad székelyt annak tartottak. Szádeczky Kardoss Lajos megállapítja, hogy a veleszületett nemzetségi jog nemcsak Székelyföldön, de Magyarország egész területén is érvényes. Ezt igazolja Nagy Lajos királyunk 1346-os oklevele, amely a Szabolcs megyébe letelepedő Sényői Pálnak ad igazat. Elég igazolnia székely származását ahhoz, hogy a történelmi Magyarország egész területén elismerjék nemességét.
A 14. században Székelyföldön is beindul a székely társadalom vagyoni rétegződése. A kialakult vagyoni helyzetet Mátyás király (1473-ban) törvényesíti, ennek alapján a szabad székelységet három rendre tagolják. Ők szükség szerint katonáskodnak, de adót nem fizetnek, azaz nemes emberek. Azok a székelyek, akik legkevesebb három lovas katonával indulnak hadba, bekerülnek a főemberek (primores) csoportjába. Azok, akik személy szerint lovas katonai szolgálatot teljesítenek, a lófők (primipili), és végül a harmadik rendet a gyalogrendűek, a közemberek (pixidarii) alkotják, akik, mint a nevük is mutatja, gyalog harcolnak. Ez utóbbiak nemessége is elismert, de szabadságjogaik tiszteletben tartásáért állandóan küzdeniük kell. A székely közrendűek jogaik védelmében – 1505-ben, 1506-ban – Agyagfalván nemzetgyűlést tartanak, 1519-ben pedig fegyvert fognak.
Makkai László történész szavaival a székely közrendűek „nemesi jogaikért és nem nemesi elnyomók ellen” harcolnak, mint a parasztok. A 16. században Oláh Miklós esztergomi érsek is úgy tudja, a székelyek „mindnyájan nemeseknek kívánják magukat tartani”.
Amikor Erdély a török porta adófizetője lesz, Fráter György, Kelet-Magyarország (Erdély és a Tiszáig terjedő területek) tényleges vezetője megkezdi (1543-tól) a közszékelység adó alá vonását. Ezt lehetővé teszi a török veszély nyilvánvalósága – írja Barta Gábor történész. A kiváltságok ilyen csorbítása máskor kiváltaná a székelyek fegyveres felkelését, de ezt most „különösebb ellenállás nélkül” eltűrik.
1554-ben, 1558-ban az országgyűlés ismételten kimondja a székelyek első két rétegének adómentességét, az erdélyi nemességgel azonos jogállását. A székely nemes fogalma egyre inkább csak a székely főemberekre és lófőkre terjed ki. A közszékelység adózik, igaz, katonai szolgálataira is egyre gyérebben tartanak igényt. Néha-néha részleges mozgósításokra ugyan sor kerül, de ilyenkor zsoldot kapnak. A társadalmi szakadék a primorok, a lófők és a közrendűek közt immár végleges. A székely gyalogrendűek elégedetlensége 1562-ben fegyveres felkelésbe torkollik.
A források némi túlzással negyvenezer fegyveres közszékelyt említenek. A II. János király ellen – a köztudatban János Zsigmondként ismert fejelemről van szó – támadó székely hadak kisebbik tábora vereséget szenved, majd az egységes vezetés nélküli nagyobb had szétszéled.
A felkelés után, az 1562-es segesvári országgyűlés megerősíti a korábbi helyzetet, de ezúttal a közszékelységet fejedelmi, kincstári jobbággyá nyilvánítják, rendszeres adófizetővé süllyesztik. Ettől kezdve a székely közrend katonai szolgálatait nem veszik igénybe. Mivel teljesen nem nélkülözhető e jól képzett katonai erő, ezért bizonyos csoportokat kiemelnek a fejedelmi jobbágyok soraiból. Az egyenruhájuk színe alapján elnevezett veres darabontok, illetve puskások néven új katonai rétegek alakulnak ki, akik adómentesek ugyan, de őket nem sorolják a nemesek közé.
A székely közrend korábbi szabadságjogait 1601-ben nyeri vissza. 1602-től 1657-ig csak rendkívüli adót fizet, majd az ország megnövekedett terhei miatt rendszeres adófizetők. Érthető, hogy a 17–18. századi hadjáratokban kitűnt közszékelyek miért törekednek nemeslevelek szerzésére. Ők címeres levelet, armálist kapnak, amely mentesíti őket az adófizetéstől, de ez nem jár birtokadományozással. A székely nemesek közé egyértelműen csak a főembereket, a lófőket és az armálistákat számítják. A székely gyalogrendűek adófizetők és nem nemesek. Ezt jól tükrözi 1614-ben a Bethlen Gábor által elrendelt katonai összeírás, amikor kínosan ügyelnek arra, hogy külön rovatba írják a gyalogrendűeket, a lófőket és a nemeseket.
A gyalogrendet már a 16. század közepétől nem sorolják a nemesek közé, ezért anakronisztikus 2014-ben „gyalogos rendű székely nemesi családot” emlegetni. Viszont tény, hogy a mai történettudatban is mélyen él a szemlélet, hogy a katonarendhez tartozók mindannyian nemesek, érthető módon Gábor Áron családja is. Nem véletlen az sem, hogy a jeles történész, Rugonfalvi Kiss István (1881–1957) 1939-ben kiadott könyvének címében szerepel a nemes székely nemzet megnevezés. De nemcsak a könyvekben, a mindennapi beszédben is közismert, ha a székelységről van szó.
A katonarend 1848-as felszámolása ellenére – egészen a második világháború végig – számon tartja, megkülönbözteti magát a paraszti származásúaktól. A legények sok helyen – még az 1940-es évek első felében is – a bálokat is külön szervezik. Tény, a mai napig sértő a székely gazdaembert parasztnak, parasztgazdának nevezni. Nem a szó pejoratív értelme miatt, hanem azért, mert a paraszt fogalom – évszázadok során – beépül a székely társadalom tudatába, és lekezelő, lenéző, alacsonyabb társadalmi jogállást tükröz. Székelyföldön parasztnak a jobbágyokat, a zselléreket, az újpolgárokat, a jövevényeket és a szolgákat nevezték.
(folytatjuk)
Kádár Gyula Háromszék
