július 7
Két idegen nyelvű csoportunk volt: angol és német. Német nem volt világos, hogy mire, szinte senkit nem érdekelt. Valószínűleg a tantárgy bekerült az iskolai órarendbe, hogy ne rúgják ki a tanárt. 6-an voltunk a német osztályban. És az angol osztályban - 20.
A német nő idős volt (ahogy akkoriban nekem tűnt), körülbelül 40 éves. És a német rend és katonafegyelem uralkodott óráinkon. Nem mondom, hogy szigorú nő volt, inkább ideges - félt a lázadástól. Feljön az első asztalhoz, beszél (németül), és ilyen szünetekkel méri a szavakat, énekli, hogy úgy érezze, kollektív kihallgatás alatt áll.
Az iroda teljesen hideg volt. Eszembe jutott egy film, ahol a németek vizet öntöttek a hidegben elfogott partizánokra. A kezeim átlátszóvá váltak, a körmeim kékek lettek, a szél a keretek repedéseiből fújt, és felkavarta a hajam a fejemen. Nem is tudom, mi motivált minket a tanulásra.
Egyszer elküldtek egy magazint egy angol csoporthoz. Kinyitottam az irodájuk ajtaját: a pokolba, mi folyik ott. Repülnek a fejek fölött a tankönyvek, két fiú ugrál az asztala körül, a hátsó sorokból trágárságokat kiabálnak, valaki a földön mászkál és az asztalok alatt gyűjtöget valamit, az ablaknál egy ősz hajú tanár ül. És melegek voltak!
A tanár neve B o rizs volt. Nem ismerem a családnevét, mert az „angolok” szinte az arcába hívták. Visszatértem a jégórámhoz, leültem az asztalomhoz, és azt gondoltam: ez a szabadság.
A legmeglepőbb az, hogy ebben a helyzetben Boris valami mást próbált megtanítani nekik. Az angolok a szünetben kiadtak néhány szót, de emlékszem, a dolgok nem mentek túl ezen. A tudás hiánya miatt azonban senki sem szomorkodott, mert ez puszta formalitás, a többség élvezte a folyamatot, és enyhe bravúrban volt az eufóriáig. Mi németek alázatosak voltunk. A britek előtt nem dicsekedhettünk hőstetteinkkel, mert éppen tanultunk.
Az idős tanár nem bírta sokáig. Utána jött egy fiatal, idegen nyelvet végzett, hát egy természetes angol: angol profilú, nem vékony - sovány, mell, csípő nélkül. Mindent, amije Borisznak volt, ismételte. Gyanítom, hogy nem a tanár, hanem a csoport.
Az angolnál csak a zeneórák voltak rosszabbak, és ott ugyanazokat táncolták és táncolták, mint angolul. A gombos harmonikás ember, aki apámat is tanította, próbált valamit üzenni nekünk a mértékekről és a félmérésekről. Nekem úgy tűnik, hogy a zenét nem lehet csak úgy bárkinek tanítani. Olyan ez, mintha a hátsó sikátorból magyaráznák el a huligánoknak az emberi kommunikáció bonyodalmait. A tanárt nem támadták meg, de összetörve hagyott minket.
Észrevettem, hogy minél összetettebb és magasztosabb a tantárgy oktatása, és minél intelligensebb és szelídebb ember tanítja azt, annál erősebb lett az általános düh - és ujjongás a diákok tanár feletti győzelme miatt.
"Ti vagytok Ukrajna jövője!" - mondták nekünk az iskolai sorokban. Értelmetlen beszédképnek vettem ezt a kifejezést. Kiderült, hogy ezek prófétai szavak, szó szerint kell érteni őket. Osztály voltunk, de néppé váltunk, felnőttünk, szabadságokat követeltünk magunknak és megkaptuk, csak országos méretekben. Az épeszű kisebbség aránya nagyjából ugyanannyi volt, és a hangja is ugyanúgy hallhatatlan maradt.
Most arra gondolok: segítene rajtunk, ha pedagógiai intézkedésként a rudakat is alkalmazná az iskola? A kezdetektől fogva - az elmék kijózanítására. Mert az intellektuális módszerek a hallgató személyiségének tiszteletben tartása formájában ott biztosan nem működtek.
