Megjelent az http://blog.arus_zsolt/
Az elmúlt 20 évben sokszor hallhattuk ezt a szókapcsolatot, tipikusan olyan esetekben, amikor a politikai “elitünkön” a saját programjának a betartását kérte valaki számon. A “taktika” lényegét általában nem szokták magyarázni az RMDSZ illetékesei, így mindenki azt gondol(t) róla, amit akar(t), ami a fantáziájába belefér(t). Ennek ellenére megkockáztatom, hogy a többség valahogy úgy képzeli el, hogy csak egy kicsit kell kérni, majd miután azt megadták, akkor még kérni valamit, s így tovább. Hasonlatos ez ahhoz, mint ha valaki úgy utazna egyik városból a másikba, hogy az elsõ vonattal elmegy az elsõ faluig, ott leszáll, majd a következõ vonattal elmegy a másodikig, s így tovább. Mint módszer elképzelhetõ, elõbb utóbb a célhoz is el lehet érni, ellenben igencsak lassan és körülményesen. Ráadásul azzal a veszéllyel is jár, hogy már a második lépéstõl kezdve folyamatosan romlik a szavahihetõségünk, hisz nem mutat jól az, hogy kérünk valamit, azt teljesítik, mire azt mondjuk, hogy ez nem elég, többet szeretnénk, majd ha azt teljesítik, akkor újabb igénnyel állunk elõ.
Sokkal tisztább és egyértelmûbb, ha elsõ perctõl megmondjuk világosan, hogy mi a célunk, s esetleg a másik fél tesz kis lépéseket, olymódon, hogy valamennyit enged, mire mi azt mondjuk, hogy ez jó, de nem elég, megmondtuk elsõ perctõl, hogy mit szeretnénk. Ha késõbb ismét enged valamennyit, akkor meg következetesen elmondjuk, hogy köszönjük, ezt is elfogadjuk, de nem elégszünk meg vele. A módszer hasonlatos ahhoz, mint amikor valaki autóstoppal utazik, a megálló autó vezetõjének mindig az úti célját mondja be, de ha az illetõ nem megy addig, azért beszáll, s elmegy vele annak végállomásáig. Nem kétséges, hogy így hamarabb célba érünk, s még azt sem kockáztatjuk, hogy komolytalannak néznek, olyannak, aki folyton változtatja a céljait. Rosszabb esetben meg egyenesen a szándékos félrevezetés vádja süthetõ ránk. Egyenes ember ilyet nem kockáztat. Árus Zsolt
Sokkal tisztább és egyértelmûbb, ha elsõ perctõl megmondjuk világosan, hogy mi a célunk, s esetleg a másik fél tesz kis lépéseket, olymódon, hogy valamennyit enged, mire mi azt mondjuk, hogy ez jó, de nem elég, megmondtuk elsõ perctõl, hogy mit szeretnénk. Ha késõbb ismét enged valamennyit, akkor meg következetesen elmondjuk, hogy köszönjük, ezt is elfogadjuk, de nem elégszünk meg vele. A módszer hasonlatos ahhoz, mint amikor valaki autóstoppal utazik, a megálló autó vezetõjének mindig az úti célját mondja be, de ha az illetõ nem megy addig, azért beszáll, s elmegy vele annak végállomásáig. Nem kétséges, hogy így hamarabb célba érünk, s még azt sem kockáztatjuk, hogy komolytalannak néznek, olyannak, aki folyton változtatja a céljait. Rosszabb esetben meg egyenesen a szándékos félrevezetés vádja süthetõ ránk. Egyenes ember ilyet nem kockáztat. Árus Zsolt
