Rekviem egy egyetemért

2010. május 28.
Részt vettem egy ötvenéves egyetemi találkozón. Alaphangját – meglepetésemre – nem az idillikus emlékboncolgatás, hanem a szervezők által már az első összejövetelen megjelölt minősítés adta: a Bolyai Egyetem utolsó, magyarul államvizsgázó matematika-fizika szakos végzettjeinek ötvenéves találkozója. Most utólag belátom: nem is lehetett volna másképpen. Hiszen arról a generációról van szó, amelynek életében kitörölhetetlen nyomot hagyott az 1959-es egyetem-felszámolás traumája. Az utolsó évfolyam volt, amely a kisebb és a nagyobb főiskolai közösség személyiségalakító, értelmiségformáló jótéteményében teljes egészében részesülhetett. Nem véletlen, hogy az érzelmi szálak, amelyek az öt és fél évtizedes egyetemi évkezdésig nyúlnak vissza, ma is éppen olyan elevenek, mint annak idején. Az összetartozás, az egymásra figyelés olyan morális háttér volt, amely – az elhangzott vallomások szerint – nagymértékben járult hozzá személyiségek alakulásához és a szakmai sikerhez. Az évfolyamról Erdély- és Partium-szerte jeles szaktanárok sora került ki, iskolaigazgatóké, szaktanfelügyelőké, de neves közösségszervező közéleti személyiségeké, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség megalapítójáé és elnökéé, nem utolsósorban pedig akadémiai ranggal is elismert, nemzetközi hírű tudósoké. Mindezek felidézésekor akaratlanul kérdezünk rá az indulásra, az iskolára, amely valamennyiüket útjára bocsátotta. Az ötvenes évek végére a Matematika–Fizika karon megizmosodott az a fiatal, lelkes tanári gárda, amely a kart érintő első csapást – a magyar állampolgárságú világhírű professzorok 1949-es kiutasítását – pótolni tudta. A találkozón többször elhangzott: a fél évszázad megfelelő távlat a számvetésre. Sőt, az összevetésre is. Amiben az úgynevezett egyesítéskor a Bolyai valóban hátrányban volt, az a világot járt, kapcsolatokkal és szakmai tekintéllyel rendelkező, iskolateremtő idősebb professzorok sora. Tőlük főleg az említett, 1949-es határozat fosztotta meg a kart. Kezdetben hiányukat a Babeş egyetemen tanító, magyar nyelvet is ismerő professzorok pótolták. Közben az itthon, de a szakmában világviszonylatban is elismert szovjet egyetemeken doktorált fiatalok átvették a stafétabotot, és az ötvenes évek közepére a kar tudományosan és didaktikailag mondhatni önellátóvá vált. A várható szakmai elsekélyesedés helyett ennek ellenkezője következett be. S ebben a Matematika–Fizika Kar mellett ott találjuk a Kémia és a Biológia Karokat is. Nyilvánvalóvá vált, hogy szó sem lehet visszafejlődésről, elsorvadásról. Az önálló magyar felsőoktatás megteremtése és a Bolyai Egyetem visszaállítása ellen a kilencvenes évek közepén fellépők érvei között, előkelő helyen, éppen a Bolyain folyó sekélyes szakmai oktatás szerepelt. Olyanok hangoztatták ezt, akik sem szakmai ismeretekkel, sem megfelelő történelmi tájékozottsággal nem rendelkeztek, a hajdani egyetemen folyó munkát csupán felületesen, hírből ismerték. Ellenvetéseik már akkor könnyen cáfolhatók voltak. Mára azonban, a végzősök életpályája elemzésekor, vagy az egyetem akkori tanárainak publikációkkal dokumentálható tudományos tevékenységének tükrében, ezek az érvek egyszerűen semmissé válnak. NÉMETH JÚLIA