Az bizonyos, hogy manapság igen sok szó esik Kína gazdasági-, pénzügyi-, valamint geopolitikai-nagyhatalmi szerepéről. Az ezzel kapcsolatosan létező számtalan gazdasági-pénzügyi felmérés, a statisztikai kimutatások sokasága, a politikai elemzések összessége, mind arra a kérdésre próbálnak valamiféle választ adni, hogy mi a szerepe ennek az országnak jelenleg a világban, de talán még inkább arra, hogy hogyan fogja majd befolyásolni-alakítani a XXI-ik század világtörténelmi eseményeit.
A méreteiben gigantikus és több ezer éves kultúrával büszkélkedő ország talán nem mindig volt a történelem legmeghatározóbb szereplői között, de az utóbbi évtizedek rohamos fejlődése során egy igazi világhatalommá nőtte ki magát, amelyet ma már semmilyen alapvető nemzetközi problémában nem lehet megkerülni, vagy egyáltalán mellőzni. Elkerülve a sok lehetséges szempont szerinti tanulmányozást, értékelést és elemezgetést, nem tűnik érdektelennek - csupán csak egy rövid gondolatsor erejéig - egy kicsit „magyar szemmel” is betekinteni az úgynevezett „Kína jelenség” világpolitikai kihatásai mögé, ezek mögött pedig magyar nemzetpolitikai lehetőségeket keresgélni és megfelelően megjeleníteni.
Talán nem rossz kiindulópont, ha mindjárt abból a valóságból indulunk ki, hogy Kína az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa (ENSZ BT) öt állandó tagjának az egyike, s így minden fontos nemzetközi döntés meghozatalában igen jelentős szerepe van. Most csak egyetlen esetre kitérve, még egy olyan kérdésben is, mint például Koszovó önálló állam létrejöttében. Laikus szemlélettel azt lehetne kérdezni, hogy ugyan mi köze lehet Kínánk e piciny, és igen távol fekvő országhoz? Hiszen eléggé valószínű, hogy sok kínai politikus csak alapos keresgélés után, ha egyáltalán rátalál a térképen erre az országra, arról nem is beszélve, hogy a történelméről, a kultúrájáról, az ott lakó emberek mindennapjairól - diplomatikusan fogalmazva - aligha van valamiféle halvány ismeretük. Kevésbé hiszem én, hogy mindezek egyáltalán érdekelték is valamicskét a kínai politika vezetőit. Azt viszont tudjuk már, hogy Kína igencsak nyomatékos álláspontot jelenített meg a tartomány Szerbiától való elszakadási folyamatában, éppenséggel Oroszországgal „karöltve”. Mindezt pedig nem azért tette, mert egyáltalán is érdekelte volna a körülbelül 2 milliónyi ember sorsa és jövője, hanem egyszerűen csak azért, mert az Egyesült Államokkal szemben akarta a saját politikai erejét megmérettetni-fitogtatni. Szóval - röviden fogalmazva, ahogyan a történelemben már számtalanszor előfordult, a nagyhatalmi érdekek küzdelmében emberek millióinak sorsát dobálgatták jobbra-balra, sokszor éppen teljesen függetlenül az emberi jogoktól, az igazságtól, vagy az alapvető demokratikus elvektől.
Az előző példából kicsit okulva - véleményem szerint - a magyar politikai elitnek azt kellene végre-valahára jól a fejébe vésnie (a XX. század történései tükrében is), hogy az ilyenfajta játékot a „nagyok” mindig is el fogják játszani, akárhányszor is a saját érdekeik ezt megkövetelik. Amikor pedig nem, akkor majd újra a demokráciáról és az alapvető emberi jogokról fognak mondani megható és szép meséket a „kicsiknek”. Természetesen, ezen utóbbiak elaltatására. De mint ahogyan a mesében is szokott lenni, az esélytelen „legkisebbik fiú” is kitalálhat csavaros eszével olyan megoldásokat, melyek segítségével sikeres lehet talán az óriással szemben, akár még reménytelennek tűnő helyzetekben is.
Tulajdonképpen, ez esetben nem is valamiféle reménytelen helyzetről volna szó, hanem olyan magyar nemzetstratégiai lehetőségekről, amelyeket jó volna az elkövetkezőkben a megfelelő bölcsességgel nemzetünk javára ügyesen kihasználni. A stratégia röviden fogalmazva pedig abból állhatna, hogy igen előnyös lenne az elkövetkezendő évtizedekben Kína támogatásának a megnyerése, mégpedig úgy, hogy bármilyen világpolitikai konjunktúrában a magyar politikai érdekek mellett álljon ki a megfelelő határozottsággal. Az ilyenfajta igen bátornak tűnő elképzelés kivitelezése egyáltalán nem tűnik egy lehetetlen vállalkozásnak. Természeten nem úgy, hogy a magyar nemzet Kárpát-medencei helyzete iránt próbáljuk fogékonnyá tenni a kínai atyafiakat, a történelmi érveket és igazságtalanságokat felemlegetve, vagy ha az emberi jogok eltiprásának súlyos eseteit ismertetjük velük. Mindezekkel aligha érnénk el a legcsekélyebb eredményt is, főleg ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a kínaiak nem igen szemérmesek az emberi jogok betartásával kapcsolatosan (lásd éppen Tibet esetét). A kínai politikai vezetésnek pedig vannak bizony ennél sokkal égetőbb és fontosabb problémái is. Például az, hogy a temérdek árut, amit igen alacsony önköltséggel otthon legyártanak a szorgos polgárok, a világpiacon el is kellene adni valahol. Ha ez nem sikerülne, akkor otthon náluk is nagyon megugrik a munkanélküliség, nő az elégedetlenség, s innen már csak egy kis lépés a politikai hatalom elleni elégedetlenség kinyilvánítása, netalán erőszakos kikezdése.
Szóval, ennek az óriásnak az egyik legégetőbb problémája most éppen az, hogy nagy felvevő piacokat találjon. Az Európai Unió pedig egy ideális piac lenne, hiszen polgárainak nagy része viszonylag tehetős, ami a felvásárló erő kérdését illeti. A gond most csak az, hogy a temérdek árut el kellene szállítani először Európába, onnan majd egy stratégiai elosztó központon keresztül meglehetne oldani a széthordás problémáját is. Aki az írott- és az elektronikus sajtót figyelmesen követi, az tudja, hogy a kínai vezetés igen komolyan tapogatózik ebben a kérdésben, s éppen Magyarországon a legalaposabban. Földrajzi adottságait tekintve Magyarország pedig egy ideális helynek tűnik logisztikai központok kialakítására, a nemzetközi áruforgalom lebonyolítására. Erre már működőképes kezdeményezések is vannak, sőt ígéretes tervek is körvonalazódtak. Jó volna, ha a magyar politikai vezetés a megfelelő okossággal és figyelemmel kezelné ezt a kérdést. Sőt, a gazdasági kérdéseket leleményesen lehetne fűszerezni - bizonyos mértékig - bő érzelmi adalékokkal is, hiszen a kínaiak egy jelentős része ma is távoli rokonoknak tekinti a magyarokat, nagyfokú empátiát tanúsítva irántunk. Tehát, nem kellene mást tenni, mint a gazdasági kapcsolatok építése mellett gyakran felemlegetni a közös történelmi szálakat is. Azt, hogy több mint ezer éve a magyarság valahonnan Ázsia keleti részeiről vándorolt Európába, s máig az egyetlen népcsoport, amelyik megmaradt saját mivoltában az európai kontinens közepén, ennyi évszázad után is. Sok esetben pedig az érzelmi kapcsolatok megfelelő alakítása igen kedvező hatással lehet még a gazdasági folyamatok kialakításában és egyengetésében is.
Most pedig képzeljünk el egy olyan forgatókönyvet, hogy a kínai politikai vezetés szemszögéből Magyarországot a kínai áruk legfontosabb európai elosztóbázisának tekintenék, igen fontos gazdaság-stratégiai jelentőséggel. Ettől kezdve, bármilyen nemzetközi konjunktúrában valószínűleg számítani lehetne a magyar politikai érdekek nagyfokú támogatására a részükről, hiszen valójában inkább a saját gazdasági érdekeik alapján mérlegelnének. Ebben a században nem kizárt, hogy még lesznek nagyfokú változások sok vonatkozásban itt Kelet-közép Európában is. Így igencsak jól fogna, egy ilyen helyzetben a hátunk mögött tudni egy olyan meghatározó támogatót, mint amilyen Kína.
Tulajdonképpen Kína kegyeinek az elnyeréséért mások is buzgólkodnak serényen. Például még a román politikusok is, akik még akkor is ijedten agitálnak, amikor senki sem kérte őket a feladatra. Jó példa erre a Dalai Láma meghívásának esete, amikor "mitica"-ék, a szokásukhoz híven, a jól bevált módszert próbálták újra előhúzni. Vagyis, minden kedvezőnek látszó nemzetközi helyzetben szájaskodni és hangoskodni teljes torokkal, aztán pedig várva ravaszul, hogy a helyezkedő politikai alakulás folytán hátha majd valami újra ingyen pottyan az „asztalra”. Mint ahogyan az közel száz éve történt - a második világháború után, a történelem ideiglenes tévedése folytán. Természetesen autópályák nincsenek a befektetőknek, a logikai központok megléte csak egy halvány vágy, a mára már korszerűtlenné vált vasúti infrastruktúra pedig alapjaiban még mindig az, amit javarészt mások fektettek le bő egy évszázaddal ezelőtt. Van viszont világelsőségre pályázó bizánci-fanarióta korrupció és bürokrácia. Természetesen mindezek a tények a román politikumot egyáltalán nem zavarják. Hiszen ők eddig még nem szoktak hozzá, hogy valamit is adjanak valamiért, ők csak az ingyent szokták lesni szüntelenül. Tehát, a kínai befektetőknek sem nagyon van, amit felajánlani, de ha az egy és oszthatatlan ország jól bevált szlogenjét kiabálják szolgalelkűen (valójában csak az ingyen kapottat féltvén ez alatt görcsösen), akkor hátha-hátha valahogyan meglehetne téveszteni a távol-keleti országot, s potyaleső helyzetbe lehetne kerülni újra.
Magyarországnak viszont már jó infrastruktúrai adottságai vannak: eléggé fejlett az autópálya hálózata, megfelelőek a logisztikai adottságai, valamint kiváló a földrajzi elhelyezkedése. Tehát eléggé előnyös helyzetben van más taktikázókkal szemben, csupán csak a megfelelő és hathatós politikai irányvonal kell még, hogy nemzetstratégiai szempontból a Kínával való kapcsolatrendszer a vártnak megfelelően alakuljon. Például hasonlószerűen, mint ahogyan a Mercédesz Konszern kecskeméti befektetése esetében is történt. Amikor szakszerűen, a megfelelő határozottsággal és hozzáállással kezelve a kérdést, egy rendkívülien fontos és nagy volumenű befektetést sikerült megnyerni a magyar gazdaságnak. Az ügyeskedő-ravaszkodó bizánci taktikázás pedig esélytelenül alulmaradt a versenyben.
A sikerrecept tehát adott. Talán még csak az kellene, hogy a nem eléggé körültekintően és megfontoltan mérlegelő politikusok is alaposabban gondolkodjanak, még mielőtt valamit cselekednének. Ha pedig történetesen meghívást intéznének egy olyan személyiség fele, mint amilyen a Dalai Láma, akkor lehetőleg alapvető nemzetpolitikai stratégiákat is próbáljanak mérlegelni. Mert nem biztos, hogy csak nosztalgia- és látványpolitizálásra van szükségünk ebben a században. Inkább céltudatos magatartásra, és látványos eredményekre a magyar nemzetpolitikában. A Kínával való stratégiai viszony kifejlesztése és ápolása pedig sok szempontból meghatározó jelleggel bírhat számunkra az elkövetkező évtizedekben. Dr. Szász Csaba
