Megjelent az Árkád-ban 2010. máj. 26., szerda, 09.47.17 EEST
Szó mi szó, tényleg nyakig ülünk a pácban.
Manapság, ha két régi ismerős összefut, már semmi másról nem tudnak szót váltani csak arról, hogy rossz irányt vettek dolgaink. Persze jócskán vannak köztünk optimisták, akik fennen vallják, lesz ez még rosszabb is, meglásd!… és félő, hogy van némi igazságuk.
Sok jóra nem számíthatunk egy olyan országban, ahol úgy tűnik, arra volt csak jó húszévnyi demokratikus államirányítás, hogy mindent tönkrevágjanak. Szisztematikusan, alaposan megfontolva, rengeteg pénzzel – az adófizetőkéből persze – de rendesen helybenhagytak mindannyiunkat.
Már jó ideje mondom, saját tapasztalatom alapján, sajnos, bizony-bizony nálunk már semmisem működik rendesen, csak a halál. Csak az ilyesfajta ügyvitel helyszínein nem kell sorba állni, várakozni, acsarkodni.
Ezen kívül bárhova nézünk, bármilyen hivatalos gondunk akad, ahhoz már kötélidegekre van szükségünk.
Talán ezért is tartották honatyáink időszerűnek, hogy sors-szerepüket vállalva további csapásokat mérjenek mindannyiunkra. Előbb meglobogtatták az adóemelések lehetőségét, aztán látva a nagy felháborodási-hullámverést, átnyergeltek a még fájóbb pontunkra, a bérekre, nyugdíjakra, gyerekpénzre, gyesre, stb. – csakhogy le ne maradjon valaki a „veszélyeztetett állatfajok” listájáról. Mi pedig annak rendje és módja szerint vettük is a lapot. Agyonsztrájkoljuk azt, ami még megmaradt a tanügyből, azt, amit még nem reformáltak félre az egészségügyben… Ugyanazt a szakszerűnek csúfolt, közhivatalként működő semmit mostantól jogosan sztrájkkal bénítjuk meg. Miközben „harcedzett” vezetőinknek mindig akad egy-két keresetlen szavuk arra, hogy általuk egyre csak tökéletesednek mindennapjaink, hogy rohamos léptekkel haladva kampányútjaikon, ők már látják teljes felvirágoztatásunkat – csak igazán legyünk türelemmel, és ne akarjuk mindenáron megtudni mennyit hozott e töménytelen, fárasztó munka a saját konyhájukra. Ne legyünk már kíváncsiak bevételeikre. Nézzük csak gyöngyöző homlokuk, ahogy verejtékben úsznak, már attól, hogy eszükbe jutunk.
Hiába, mi egy ilyen megátalkodott nép vagyunk. Érzékenyek az átverésre, és hálálkodni is képtelenek vagyunk, ha nagy nehezen felérjük ésszel: már megint átvertek mindannyiunkat.
De valahol lapul még bennünk egy kis értelem. Sejteni véljük, hogy a gyökeres változásokat valahogy, ehhez hasonló módon szokta kikényszeríteni a történelem.
Előbb vagy utóbb úgyis elegünk lesz abból, hogy mi adjuk meg mindennek az árát, hogy azt Bukarestben jó balkáni módszer szerint elherdálják, s a maradékból lassan többet juttassanak a Pruton túliaknak, mint az Olton innenieknek.
Lassan felsejlik bennünk, hogy van más megoldás is, talán még demokratikusabb is, mint egy „nemzetállamnak” szolgálni és hadisarcot fizetni minduntalan, mert egyes „érdekek” ezt így tartják hasznosnak.
De higgyék el, hogy rövidesen sok-sok, rengeteg pártfogója lesz majd annak a másmilyen megoldásnak, mert a kötél, amelyik még összetart minket, már foszlóban van, és előbb utóbb elszakad…
És most bármilyen fogódzó jól jönne… csak legyen az garantáltan hiteles! Beksy Ida
Sok jóra nem számíthatunk egy olyan országban, ahol úgy tűnik, arra volt csak jó húszévnyi demokratikus államirányítás, hogy mindent tönkrevágjanak. Szisztematikusan, alaposan megfontolva, rengeteg pénzzel – az adófizetőkéből persze – de rendesen helybenhagytak mindannyiunkat.
Már jó ideje mondom, saját tapasztalatom alapján, sajnos, bizony-bizony nálunk már semmisem működik rendesen, csak a halál. Csak az ilyesfajta ügyvitel helyszínein nem kell sorba állni, várakozni, acsarkodni.
Ezen kívül bárhova nézünk, bármilyen hivatalos gondunk akad, ahhoz már kötélidegekre van szükségünk.
Talán ezért is tartották honatyáink időszerűnek, hogy sors-szerepüket vállalva további csapásokat mérjenek mindannyiunkra. Előbb meglobogtatták az adóemelések lehetőségét, aztán látva a nagy felháborodási-hullámverést, átnyergeltek a még fájóbb pontunkra, a bérekre, nyugdíjakra, gyerekpénzre, gyesre, stb. – csakhogy le ne maradjon valaki a „veszélyeztetett állatfajok” listájáról. Mi pedig annak rendje és módja szerint vettük is a lapot. Agyonsztrájkoljuk azt, ami még megmaradt a tanügyből, azt, amit még nem reformáltak félre az egészségügyben… Ugyanazt a szakszerűnek csúfolt, közhivatalként működő semmit mostantól jogosan sztrájkkal bénítjuk meg. Miközben „harcedzett” vezetőinknek mindig akad egy-két keresetlen szavuk arra, hogy általuk egyre csak tökéletesednek mindennapjaink, hogy rohamos léptekkel haladva kampányútjaikon, ők már látják teljes felvirágoztatásunkat – csak igazán legyünk türelemmel, és ne akarjuk mindenáron megtudni mennyit hozott e töménytelen, fárasztó munka a saját konyhájukra. Ne legyünk már kíváncsiak bevételeikre. Nézzük csak gyöngyöző homlokuk, ahogy verejtékben úsznak, már attól, hogy eszükbe jutunk.
Hiába, mi egy ilyen megátalkodott nép vagyunk. Érzékenyek az átverésre, és hálálkodni is képtelenek vagyunk, ha nagy nehezen felérjük ésszel: már megint átvertek mindannyiunkat.
De valahol lapul még bennünk egy kis értelem. Sejteni véljük, hogy a gyökeres változásokat valahogy, ehhez hasonló módon szokta kikényszeríteni a történelem.
Előbb vagy utóbb úgyis elegünk lesz abból, hogy mi adjuk meg mindennek az árát, hogy azt Bukarestben jó balkáni módszer szerint elherdálják, s a maradékból lassan többet juttassanak a Pruton túliaknak, mint az Olton innenieknek.
Lassan felsejlik bennünk, hogy van más megoldás is, talán még demokratikusabb is, mint egy „nemzetállamnak” szolgálni és hadisarcot fizetni minduntalan, mert egyes „érdekek” ezt így tartják hasznosnak.
De higgyék el, hogy rövidesen sok-sok, rengeteg pártfogója lesz majd annak a másmilyen megoldásnak, mert a kötél, amelyik még összetart minket, már foszlóban van, és előbb utóbb elszakad…
És most bármilyen fogódzó jól jönne… csak legyen az garantáltan hiteles! Beksy Ida
