 |
A pártállam-állampárt centralizmusa miatt a tagok még pártgyűléseken kívül sem nagyon merték vitatni a központból származó felvetéseket, vagyis inkább „direktívákat”, útmutatásokat. Mennél „értékesebbek” voltak az útmutatások, annál kevésbé merészelhettek beleszólni. Az ötéves terveket sem lehetett valóságosan megvitatni az egyes vállalatoknál a kollégák között, nekik naponta kuss volt, „csupán” a végrehajtás volt a dolguk, vagyis a kemény hajsza, hogy „teljesítsenek”, hiszen a beépült szolgálatos fülek éberen őrködtek azon, hogy alulról felfelé, de még horizontálisan se működjék a szó- avagy írásbeli érintkezés az emberek között. Minél elvtársabb volt valaki, annál inkább kerülnie kellett az emberi kommunikációt.
A „demokratikus centralizmus” fenntartásának elengedhetetlen része volt az elmeőrség (nálunk a Szekuritáté), amely a kimondott, sőt a ki nem mondott gondolatokon is éberen őrködött. A tagelvtárs és családja, szűkebb és tágabb környezete csakis a centrumból fújó szélnyomásnak engedhetett. A személyes lelkiismeretének, ami feltehetőleg a párttagok túlnyomó részének „Lepsénynél még megvolt”, aligha… Ha mégis az utóbbi, belső hangocska félénk suttogására merészelt figyelni az ember, jaj lehetett neki és kapcsolt részeinek is, mint tudjuk...
A „központ” tehát valójában arra ügyelt fel, hogy még véletlenül se legyen alulról induló, vagy legalább horizontális szintű kommunikáció a társadalomban, vagyis, hogy semmilyen formában ne jelenjék meg a szólás- és véleményszabadság, ami az européer liberális demokrata felfogás szerint még pártokon belül is alapvető emberi jog.
Valójában a fenti – az egykori gyakorlatra alapozó – megállapításokat már megelőzhette volna a nyelvi, fogalmi elemzés, amit a szakember és egyáltalán minden önálló fejjel gondolkodó értelmiségi is megejthetett bármikor anélkül, hogy tagja lett volna a kommunista pártnak.
Az ettől eltérő, valóban demokratikus természetű csoportosulásoknak evidens, hogy nem lehet uralkodóvá emelt centruma, és kizárják, avagy korlátozzák azt az érintkezési formát is, amit az előbb egyirányú, felülről lefelé ható (antidemokratikus) kommunikációnak neveztem. A demokratikus csoportosulásban párbeszéd szokott lenni, horizontálisan is többirányú kommunikáció, amelynek folyamatában minden egyes személy egy-egy időre centrumává lehet a közösségnek, akire odafigyelnek. Ám a demokratikus viszony feltételezi, hogy az illető birtokában van az önkorlátozás képességének is, nem kíván hatalmat gyakorolni a szóval, vagyis nem erőlteti másokra véleményét, hanem nyitott arra, hogy mindenki véleményét meghallgatva, figyelembe is vegye azokat, nem a puszta számbeli fölényből eredő, egyoldalú határozatra, hanem a konszenzusra törekedjék.
Ennek tudatában megjegyezhetné most bárki, hogy mi szükség volt a fenti bevezetőre, amikor a „demokratikus centralizmus” fogalmilag eleve fából vaskarika, vagyis logikai paradoxon!
A külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése is önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, amelyek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés – „demokrácia központ” – ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust” és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy: „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni”. A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan, az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig – többségükben, úgy tűnik – manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát – ennek megfelelően – a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház Második Vatikáni Zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök – értékrendemnek megfelelően – a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig – alulról kezdve – az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat és így tovább, önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak”, decentralizációnak megfelelően. Például a városi önkormányzat eldöntheti, hogy az államnak fizetett adóból visszaosztott önrészt mire fordítja, mibe fekteti be, milyen uniós pályázatokkal egészíti ki, és az egyetem szenátusa is határozhat, milyen fejlesztésre fordítja a büdzsét, vagy a versenyvizsga bizottságok azt, hogy ki a legalkalmasabb az adott tanszéken meghirdetett oktatói állás betöltésére… Akik a kommunista központosított pártállamban még csupán kiszolgáltatott alattvalóknak számítottak, most magukra vehetik a döntési jogköröket, ami persze egyszersmind terheket is jelent, mert nagy-nagy felelősségtudatot is követel.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb” párt sem, legkevésbé az állam bácsi. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket – például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag – közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely „centrumból” várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokrácia központ” elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult, és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező, avagy írnok arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Avagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás? GYIMESI ÉVA
