| Czegő Zoltán | |
| 2011. július 06. |
Megbízható, legfelső tájékozatás szerint a fent nevezett gyermekvédő intézethálózatban Kovászna megyében 150 alkalmazottra van szükség, ám tilos bárkit is alkalmazni – nincs pénz a gyermekvédelemre. Nincs munkahely, mert ahol, mondjuk, egy pedagógus alkalmazottra tíz gyermek jutna törvényesen, hogy tisztességes körülmények között elláthassák a gyermekeket, árvákat, kóbor, kallódó meg cigány családtalanokat, ott húsz gyerek jut egy pedagógusra, rázsúfolódva. Ez a nyomor újratermelése.
Másfél év nem sok mondjuk egy harmincéves háborúban, ám egy ember s egy gyermek életében döntő lehet. És mennyire döntő egy ország életvitelében másfél év, ha kallódó gyermekről vagy felnőttről van szó?
Románia ezen a téren is facsar egyet a megszorító csavaron: egyszerűen nem ad, nem képes munkát adni, ezzel spórolván meg a fizetést.
Ha így akarják helyreállítani az állami háztartást, az állam költségvetését, óriási a tévedés. Nem lehet munkát, kenyeret adni az embereknek, hogy ne kelljen fizetést adni havonta. Ördögi kör ez, megfejtheti az állapot drámai létét és következményeit egy gyermek is. Olyasmi ez, mint ha egy nő kopaszra vágatja a haját, hogy megspórolja a fésű árát.
Most itt aládúcolom a témám egy szintén állami törekvéssel, azzal, hogy haza kell hozni a százezreket idegen országok munkahelyeiről, ne kóboroljanak, dolgozzanak itthon kies hazánkban! De hol dolgozzanak? Spanyolországtól a németekig, Izraeltől Olaszországig mindenütt százezrek vállalnak munkát hazánkból s ilyen-olyan munkakörülményeket, hogy lakhassanak, ehessenek. És ott tartunk – nem csak mi, más országok is az egykori kommunista lágerből kibillenve –, hogy rettenetesen fájhat József Attila verssora, állapotmeghatározó abból a korból, amely a fasizmusba torkollott: „Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.
Másfél év alatt mindent megpróbáltunk, hogy egy szentgyörgyi hazajöhessen ötvenéves korában tíz év után dolgozni, itthont, otthont találni ismét városában. És nem megy. És ha gyűjteném a rettenetes, elborzasztó romániai szavakat, akkor a factura, mármint a faktura, a számla mellé tenném a befagyasztva jelzőt is. Befagyasztva vannak az állások, nem szabad dolgoztatni s dolgozhatni, nem szabad kiadni pénzt a dolgozó fizetésére. Egyszerűen belebonyolodik az ember, belebolondul, ha meg akarja ezt fejteni: egy család (az állam) meg akarja spórolni a pénzt, ezért nem ad enni a családtagoknak.
Soha nem áll talpra egy ország (egy család), ha nem jut munkalehetőséghez, munkához, bérhez. Dolgos kezek nélkül, munka nélkül nem terem a fa, nem lesz ásott kút, kerítés, nem nyúlnak föl a falak falat kenyérre való nélkül. S az is bizonyos, hogy néhány sorral magam sem tudom mindezt megváltoztatni. Csak mondom a magamét, okulva okítok.
Eközben nézzük a román kormány hátborzongató térképét s tervét a magyar többségű megyék megszüntetésére. És éhesek, fáznak a családok. Tömbmagyarság mellett milliós tömbben éheznek magyarok, románok, cigányok, gyermekek, felnőttek, és nincs remény egyelőre.
Rémülten nézünk az ég alján Ilfov megye felé, Bukarest felé és újból és naponta meg kell állapítanunk, hogy nincs a láthatáron olyan kormányféleség, amely rendet óhajtana itt, és teremtene is rendet.
Másfél év alatt mindenütt azt mondták Kovászna megyében, Sepsiszentgyörgyön, hogy nem szabad munkát adni a hazatérni és itt tovább dolgozni szándékozó tisztességes embernek. Tilos. Tilos dolgozni és nem tilos éhen halni. Eközben csodálkozunk étlen, hogy kimenekülnek százezrek az omlatag ország(ok)ból.
