2012.02.09 Parászka Boróka
Nem tudom, fel lehet-e készülni a román-magyar, szülő-tanár, szülő-szülő és gyerek-szülő meccsekre. Nekem nem sikerült, de nem is akartam.
Két fiam jár (egyelőre) a marosvásárhelyi Bernády György Általános Iskolába. Szakszerűen írom az egyáltalán nem hivatalos intézménynevet, mi már csak így szólítjuk a családban az iskolát. Könnyebb is, meg kedvesebb is, mint azt mondani, hogy „a 2-es”.
Hónapok óta folyik a harc az átnevezéséért, ez az az intézmény, amit sokan "Adrian Păunescu" iskolaként szeretnének tudni a városi köztudatban. Természetesen nem azok, akik a Bernády névfelvétel mellett kardoskodnak.
Nem egyszerű iskolanév ügy ez, mivelhogy Marosvásárhelyen történik, itt minden román-magyar kérdés élesebben merül fel. Kívülről jöttként és nacionalista egymásnak feszülésekben nem érdekelt félként nem is igazán értem az indulatokat, a téteket, a nyílt és kevésbé nyílt szándékokat. Nem fér a fejembe, hogy miért nem lehet ez az iskola Bernády, és ha nagyon ragaszkodik hozzá a román közösség (nem hiszem el, hogy a többségi gusztus tényleg ezt diktálja), akkor hadd legyen valahol egy Păunescu iskola is.
De hát ha ez a kérdés megegyezéses, tárgyalásos alapon nem rendezhető, akkor nem. Én Bernádynak hívom, és kész, akinek nem tetszik, azt csókoltatom.
Kívül maradni természetesen nem ilyen egyszerű. Egyrészt azért, mert végül is nem a szubjektív viszonyok döntenek, mégiscsak az fog számítani, ami a homlokzatra, a bizonyítványokba kerül. Tehát véleményt nyilvánítani, lobbizni kell. De hogy mit jelent „belülről” állást foglalni, érdeket érvényesíteni, az korántsem egyértelmű.
A Bernády ügyében is, akárcsak sok más, hasonló erdélyi magyar ügyben felszólalnak különböző szervezetek, ez is politikai kérdéssé válik. Eléggé jó-e az RMDSZ? Teszi-e a dolgát az EMNP, vagy bárki más magyar politikus? Ilyen kérdések röpködnek most is, és én – nagyon sok más emberhez hasonlóan – kényelmetlenül érzem magam ilyenkor. Azt gondolom ugyanis, hogy ez a felfelé, hátunk mögé való mutogatás a hárítás minősített esete.
A „bévülállást” tehát a lehető legegyszerűbb módon kezdtem el:elmentem egy snassz, mezei szülőértekezletre. Itt természetesen közvetve és közvetlenül is felmerült a Bernády név ügye, valamint az iskolai román-magyar konfliktusok. Érezhető a gyanakvás, a félelem, hogy megkurtítanak, bennünket magyarokat, hogy hátrányban vagyunk. Ilyen módon: „az xy teremben – ahova a román gyerekek járnak – bezzeg szalagfüggönyök vannak, máshol pedig még a legelemibb javításokra sincs pénz”.
A román nemzetiségű pedagógus számon kérte az iskola legnépesebb osztályán, a magyar ötödiken, hogy miért foglalták el az „ő” tantermét, ahova az „ő” (számban sokkal kisebb) osztálya kéne járjon. (Ki tudja, miért fontos ez a terem? Mert az utcafrontra néz? Mert a tanári mellett van? Mert tágas? Tök mindegy, enyém-tied, valamint add vissza a babaruhámat kérdés).
A román-magyar háború az nem csak egy nagy, tolsztoji történet Trianon igazságáról és igazságtalanságáról, hanem ilyen szilánkos napi penzum: hogy ki költi el a közös iskolaalapot és mire, ki fizeti a fénymásolást, a tintapatront, a papírt, hogy ki hova megy vagy nem megy iskolai kirándulásra, van-e elég kréta stb.
Nem tudom, ha ez az iskola (sok száz más iskolához hasonlóan) szervezetten működne, átlátható finanszírozással, adminisztrációval, megfelelően elosztott feladatokkal, számon kérhető felelősséggel, vajon akkor is ennyire élesen merülnének fel a konfliktusok?
Román-magyar gyanakvás van, szembenállás van. De ezeken túl sokat ront a szalagfüggöny, a krétahiány és a fénymásolás körüli huzavona. Mindezektől lesz igazán keserű a szájíz. És ha azt kérdezi valaki, hogy miért nem lehet Bernády György a névadó, akkor azt válaszolom, mert a „román” osztályban szalagfüggöny van az ablakon. És mindenki dolgozzon meg az összefüggésért.
A Bernádyban (mint oly sok más iskolában) a magyarokat érő jogsértésekért panaszoló szülőknek és gyerekeknek nincs saját, intézményen belüli jogérvényesítő szerve, egyesülete, amely ha kell jogorvoslatot, szakmai vizsgálatot kérhet és számon kérhet. Minden esetleges, minden önmagának kiszolgáltatott. Persze – mondom én szülőként – oly sok más probléma vár megoldásra,nem lehet minden pofon mellé egy egyesületet alapítani. De a civil felkészültséget sem lehet pótolni.
Egyszerűen nem lehet megúszni azt, hogy itt és máshol a civil közösség megtanuljon helyben hatékonyan fellépni. Hiába mutogatnak sokan az iskola falain kívülre: sem az önkormányzat, sem a pártok, sem senki más nem fog kikényszeríteni olyan belső megegyezéseket, amelyeket csak az érintettek köthetnek egymással.
Megegyezni muszáj, másképp ellehetetlenül ez az intézmény (oly sok máshoz hasonlóan), és hiába a patinás név iránti vágyakozás, nagyon is hétköznapi, mai elrongyolódás lesz a vége a huzavonának.
Lehet firtatni a „hivatalos” érdekérvényesítést, a magyar főtanfelügyelő-helyettes felelősségét az akuttá vált konfliktussorozat miatt. (Ilés Ildikó románul válaszol a magyar szülőknek, akik román nyelvű beadványukban kérnek tőle segítséget magyar ügyben. Ezt kapd ki!) De az igazság az, hogy a nagy felelősségek alatt van egy vastag, helyi érdekű nem tudás, nem értés.
Hibáztathatóak-e ezért a magyar szülők? Aligha, a román tanügy évtizedek óta, hagyományosan centralizált. Erre az önállótlanságra vagyunk szocializálódva. Mindig mindent a minisztériumtól vártunk, aztán a tanfelügyelőségtől, aztán az igazgatótól és így tovább. Fordítani a kockán, és fejéről a talpára állítani a rendszert, megtanulni az iskolai autonómiát, demokráciát, az nem egy vagy két napos feladat.
Mostanában olyan divatos „konzultációt” szervezni a magyar pártok, érdekérvényesítők számára. Íme, itt egy remek és valódi feladat: képzéssorozatot indítani szülőknek-pedagógusoknak-diákoknak arról, hogyan működtethető az intézményes autonómia, miből áll az iskolaszék (nem, nem szögből és deszkából), hogyan legyünk iskolapolgárok.
Megjegyzés
E cikket olvasva arra a következtetésre jutottunk, hogy valahogy így kellene elkezdeni a szövetségieket megtanítani, hogy átérezzék a népközösségi ifjaink mindennapi problémáját, amivel naponta találkoznak az iskola padjaiban amikor is egy iskolaközösségben - mint egy népközösségben is - iskolapolgárokká - nagykorúkra pedig erdélyi magyar polgárokká - vállnak.. (Jaj azt írtuk "polgárokká", pedig köztudottá vállt, hogy a szövetségiek számára a "polgár" szó olyan mint az Ördög számára a tömjénfüst! Ök jobb szeretik a kisebbségit)
Minden esetre köszönet a cikkírónak, hogy le merte írni az iskolapolgár szót. (Még mindig vannak olyan magukat közéleti lapnak titulálók, akik számára a "polgár" az tabu szó!)
Igaz valahogy a nép és a polgár nem ugyanaz, de számunkra szépnek tűnik mind a kettő és valahogy nem ugyanazt az érzést indítja el mint a "kisebbségi" elnevezést, amelyet a szövetségi vezetés már iskolás korunktól belénk oltotta, mintha számukra nem is lenne fontos a ezeréves ittlétünk, sok esetben polgári hagyományunk.
A "kisebbségi" szó helyett jobb szeretjük a "népközösség" elnevezést.
És lám most a cikkíró rádöbbentett bennünket, hogy az élet az "iskolapolgár"-ral kezdődik azaz a polgári életforma újra megtanulásával! Az intézményes önkormányzás fenntartása, az iskolaszék általi irányítással az iskolapolgárok mikor felnőnek már komolyan veszik azokat az alapformákat, amelyek a modern társadalomban a Család szerepét nem kérdőjelezik meg, hanem azzal együttműködve nevelik a jövő nemzedékét. Természetesen a magyar polgároknak pártjuk is lehet... (Erdélyi Polgár)
