2012-02-07
A Statisztikai Hivatal által közzétett részleges népszámlálási összesítéséből kiderül, hogy tíz év alatt hat ezer fővel csökkent a nagybányai magyarság. 2002-ben 20. 466 lakos vallotta magát magyarnak, tavaly pedig 14.085. Hozzátesszük azt, hogy 1992-ben 25.944 magyart tartottak nyilván a városunkban.
A 2011-es népszámlálás szerint Nagybánya lakossága 114.925 fő, amelyből 96.669 román, 14.085 magyar, 3.182 cigány, 284 német, 190 ukrán, stb.
10 év alatt hova lett 6 000 nagybányai magyar? 20 év alatt hova lett 12 000 magyar?
Erről a kérdésrõl sokat lehet beszélni. Lehet most, látva az eredményeket kicsit szenvedélyesebben, kicsit szomorúbban, kicsit erélyesebben beszélünk róla. A lényeg, hogy levonjuk a következtetéseket és a hogyan tovább-okra választ kapjunk.
Kivándorlás. Magán- vagy közügy?
Ugye minden nagybányai magyar családban vannak rokonok, fiatalok, akik 1990 után áttelepedtek, vagy távolabbi vidékekre költöztek, persze tették ezt a nagybetűs boldogulás jegyében. Mikor jeleztük, hogy nem a legjobb ez nekünk, mert emiatt gyermekeink 10 fős kis osztályokba járnak, akkor megsértõdtek. Ha komolyabban vádaskodtunk, megharagudtak és még jobban eltávolodtak. Ma már lejárt a nagy áttelepedési hullám, de követte egy újabb. A féltett Németh Lászlós diákjaink (akik egyetemet végeztek más erdélyi városban), az utóbbi években az anyaországban képezték magukat tovább, vagy keresték önmagukat – ki jött haza? A szülők mindent megtesznek a gyermekük egyéni boldogulása érdekében, de arra nem gondolnak, hogy lehet még van egy gyermekük vagy rokonuk, akinek pár év múlva első osztályba megy a gyermeke. A 30-50 éves generációk tagjai, ha visszatekintenek, mindegyikük osztályának a 30-50%-a kitelepedett. Megérte nekik? Magánemberként lehet, lehet nem. Nekünk, mint közösség, biztos nem. Ha beleszólunk, ítélkezünk, meg vagyunk bélyegezve, hogy maradiak vagyunk és nem vagyunk toleránsak, hogy a múltban élünk. Kivándorlás. Magánügy vagy közügy?
Vegyes házasság. Egyéni boldogság vagy közösségi élet?
Évek óta bosszúsan jövünk ki a templomainkból, mivel folyamatosan csak vegyes házasságokról számolnak be. Nehéz a párválasztás, hiszen nagyobb a kínálat. A mai világ a kínálatról szól, és a szent boldogságról. Beleszólni a szerelem szabályaiba illemtelen, ómódi és gonosz cselekedet. Ha szívünkre tesszük a kezünket, minden családban van egy-két példa a vegyes házasságra. Ha ellenzed, az a baj, ha elfogadod, akkor keserű. Ha kiállsz a gyermek vallása, óvodája, iskolája mellett, megint bajba jutsz. Lehet eléred, hogy magyar óvodába járjon a gyermek, vagy fordítva, de a végén csak román iskolába kerül (tisztelet a kivételnek). A fiatalok párválasztása egyéni döntés és érzelmeken alapul, de vajon a nemzeti hovatartozás nem szintén érzés? Nem lehet a kettőt összekötni? Gondoltak-e arra, hogy egyéni boldogságukat keresve, egy nagyobb közösséget rombolnak le? Egyéni boldogság vagy közösségi élet?
Anyanyelvű oktatás. Egyéni döntés vagy közösségi kötelezettség
A csalóka érvényesülés elve alapján, és az előbb vázolt „vegyülés” jegyében az utóbbi húsz évben az itt maradt gyermekek kb. fele nem járt magyar iskolában. A 30-50-es generáció tegye fel magában a kérdést, azon osztálytársai, akik V. vagy a VIII.-tól lemorzsolódtak és román iskolába kerültek, mennyivel érvényesültek jobban, mint azok, akik végig magyar iskolába jártak? Semennyire. Aki kitartott, kitart a magyar iskola mellett, végső soron egy elméleti líceumot végez, ahonnan az út 90%-ban egyetemre vezet. Egy itt maradt, egyetemet végzett fiatalnak, nekünk, osztálytársainknak, ismerőseinknek: sikerült.
Mikor a szülő anyanyelvi oktatás helyett mást választ, gondol-e arra, hogy valóban jó ez a gyerekének, hogy valóban a nem magyar oktatás válik előnyére a gyereknek. Gondol-e arra, hogy döntésével egy egész nemzeti közösség rombolásában vesz részt? Egyéni döntés vagy közösségi kötelezettség?
Hogyan tovább?
A megmaradt 14 ezer fős csapatnak le kell vonnia a tanulságokat. Bátran kell kiállni és mindennap. Ki kell állni a magyar házasságok mellett, ki kell állni az itt maradás mellett, ki kell állni a magyar oktatás mellett. Aki ezután asszimilálódik, aki ezután elvándorol, aki ezután más nyelven tanul - a nemzetet temeti el, itt Nagybányán, a megyében, Erdélyben és az egész Kárpát-medencében.
Ma, megvan mindenünk a megmaradáshoz, óvodáink, iskoláink. Kell bíznunk bennük, segíteni őket, pedagógusainkat és gyermekeinket. Nem elégedetlenséggel és bírálattal kell őket illetni, hanem közös munkával, odafigyeléssel.
Van egy erős, mozgalmas közösségi, kulturális életünk. Van egy Teleki Magyar Ház, szinte mindennapos programajánlattal, van színjátszás, cserkészmozgalom, egyházi élet. Van évente egy Főtér Fesztivál, vannak hagyományőrző egyesületeink és szakmai csoportosulásaink. Van érdekképviselet és vannak magyar emberek kulcsfontosságú tisztségekben. Minden van, csak akarat kell, szándék és bizalom. Erről kell beszélni mindennap, ezt a szemléletet kell továbbvinni. A munka és a bizalom szellemét. Mind a 14 ezer felelős a holnapért. Dolgozzunk együtt! Pintér Zsolt (Új fejezet csoport)
Megjegyzés
Sajnálatos, hogy abban a városban ahol eddig sokszor híres volt a poliglotizmusáról, most ilyen lesújtó létszámcsökkenésről szóljon a statisztika. Igazat kell adni a cikkírónak fontos a hovatartozás alapos szemléletváltása és éppen olyan fontos a Magyar Ház is, de csak akkor, ha nem csak a szövetségiek számára nyitott. Elég szép számba vannak olyanok is, akik jobboldali beállítottságuk miatt eltolnak pedig akiket érdemes lenni megkeresni hiszen sokan magas képesítésükkel bizonyíthatják a magyar szakembernek még mindig van elő és lesz utóélete is! De azért köszönjük a Pintér úrnak, hogy le merte mindazt írni, amiért a népközösség annyira csökkent és ilyen rövid idő alatt! Igazolni látszik az, hogy végül is a szövetségi vezetés nem tudja vagy ami rosszabb nem akarja meghallani a tagjainak a szavát! (Erdélyi Polgár)
