2012.03.07 Oborocea Mónika
Milyen nyelven viccelődik a harcosmagyar? Hogyan történik a nyelv- és kultúravesztés? Milyen lépésekben ragadható meg az asszimiláció? És lehet-e, érdemes-e politikai dimenziója nélkül látni?
Elég sok ponton támadható asszimilációs elméletkísérletet mutattak be tegnap este a kolozsvári magyar konzulátus épületében. A kísérlet Bodó Barna politológustól, a Sapientia EMTE docensétől származik, aki a nagyközönség számára is ismertette a tegnapi vitán a strukturális asszimiláció modelljét.
A modell néhány pontjával a vitaesten sem Szilágy Mátyás főkonzul, sem Bakk Miklós politológus, a BBTE docense nem értett egyet.Bodó Barna politológus és közönsége | Fotók: Oborocea Mónika
Bodó Barna több kulcsfogalom köré építette asszimiláció-elméletét, mellyel a sajátos erdélyi helyzetre is reagálni kíván. Ilyen kulcsfogalmak a szórvány, a döntés, az életvilág és akulturális szétfejlődés. Bemutatójának elején leszögezte, hogy nem kíván az asszimilációról és a politika összefüggésérő beszélni előadásában, vagyis arról, hogy asszimilálunk, asszimilálódunk vagy asszimilálnak.
Megerősítette, hogy a magyarok fő asszimilációs közege, a szórvány nem azonos a románok által előszeretettel használt diaszpórával, hiszen az utóbbinál a közösségek, egyének elvándoroltak egy ismeretlen kultúra területére, a szórvány esetében pedig szó sincs erről, mégis idegen kultúra veszi körül őket.
Az életvilág, ahol az asszimiláció mint folyamat zajlik, az a horizont, ahol az egyének vagy csoportok megélik a dolgaikat, fejtegette. Erre a horizontra, elvárás- és lehetőségrendszerre vetítjük rá saját életünket, a kérdés pedig az, hogy mennyire vagyunk ura saját életünknek. Vagyis hogy mennyire hagyjuk magunkat a környezeti elemektől befolyásolni. Az életvilágban ugyanis folyamatosan döntéseket kell hozni, melyekkel válaszolok a közvetlen környezet különböző kihívásaira.
A szórvány tulajdonképpen a mindennapi döntéshelyzet közege, folytatta Bodó Barna. „Bármit teszek, el kell döntenem, hogy melyik nyelv elsődleges a számomra. Miközben jelen van a helyi társadalmi nyomás, vagyis minden körülöttem lévő helyzet a többségi nyelvet próbálja számomra napi használati tárggyá tenni, a kérdés az, hogy meg tudok-e maradni saját nyelvem mellett vagy sem. Ez döntéshelyzet. És emiatt áll fenn egyigazodási kényszer, mely dinamikus, folyamatosan változik időben”, mondta.
Az asszimiláció négy lépésben érhető tetten.
Az első lépésben átalakulnak a társadalmi, közösségi kapcsolatok. A másik kultúra dominanciája miatt a közösségi kapcsolatok átalakulnak, hiszen már a legszűkebb családi körben sem tudom kizárólag az anyanyelvemet használni.
„Temesváron ha a Bartók Béla líceumban kimegyek szünetben az udvarra, azt tapasztalom, hogy nagyon gyakran a magyar gyermekek egymás között románul beszélnek, mert a román a domináns nyelv a családban”, példálózott Bodó. Szerinte aszórványban előbb-utóbb felteszik azt a paradoxális kérdést, hogy mit ér kisebbségiként az anyanyelv. És miután a kérdés elhangzott, elindul az a természetellenes folyamat, miszerint választani kell az anyanyelv és a többségi nyelv között.
Az asszimiláció következő lépése a kulturális szétfejlődés. A kulturális szétfejlődés azt jelenti, hogy a nyelvvesztés folyamatával párhuzamosan egyre inkább a többségi média, a többségi intézmények információinak leszek a fogyasztója. Kisebbségiként úgy látom magamat, ahogy a román médiában, a román propagandában, a román tankönyvek mutatják, ecsetelte a politológus.
Vagyis két képpel szembesülök: más a képem magamról, ha a családi hagyományokra építek, és ismét más az a kép, amit mondanak rólam. „Ha Kolozsváron végignézünk pár köztéri feliratot, akkor pontosan láthatjuk, hogy amit a köztéri feliratok sugallnak, az nem azonos azzal, amit mi magunkról gondolunk, tudunk és vallunk”, folytatta.
A két kép között lévő feszültségre a kisebbségi úgy válaszol, hogy feloldja a disszonanciát, azaz átlép a másik közegbe. „Akkor nem kell neki szembenéznie azzal a képpel, amit magával hozott, ha egyszerűen átveszi a róla alkotott másik képet”, mondta. Miután mérlegeli, melyek és mekkorák a saját kultúrájához való ragaszkodásának költségei, dönt. Gazda Árpád újságíró élte meg azt Gátalján, hogy megszólított egy öt éves kislányt, aki úgy válaszolt: amikor kicsi volt, még magyar volt.
Az asszimiláció negyedik szakaszában megtörténik az átlépés a többségi közösségbe. Beáll a nyelvvesztés, vagyis felismeri, hogy a kisebbségi nyelv fenntartása plusz költségekkel jár, melyeknek nincs értelme. Ebben a szakaszban a többség számára az idegen már nem idegen, a kérdés az, hogy az átlépés mennyire teljes, és mennyire végleges.
Bodó Barna szerint az átlépés soha nem teljes, megmarad a származástudat. Bánságban például olyanok is szavaznak a magyar pártra, akik kulturálisan már nem tartoznak a magyar közösséghez, de származástudatukat megtartották.
Összegzésképpen a politológus elmondta, a strukturális asszimiláció modelljének lényege, hogy a társadalmi struktúrák asszimilálják az embert. A szórványban nem kell politikai nyomás, politikai erőszak, hogy az asszimiláció megjelenjen. A nyelvcsere és a kultúraváltás soha nem spontán, vagyis a kisebbségi nem önként és dalolva cselekszi ezt, hanem bizonyos társadalmi kihívásokra, helyzetekre válaszul teszi azt.
A bemutató után Szilágyi Mátyás főkonzul kapott szót. Szerinte „ezek a nagyon harmonikus, békés társadalmi kihívások valójában egy nagyon erőteljes állampolitikai ideológiának, dogmának a kisugárzásai”.
Elég csupán megnézni, hogy az élet egyes színterein, az iskolában, a munkahelyen, a közszolgáltatásoknál milyen behatásokkal szembesül az, aki az egyébként létező nyelvi jogokat szeretné kihasználni, érvényre juttatni.
Szilágyi Mátyás, Bodó Barna, Bakk Miklós
„Hogy öt éves korban már rá kell ébredni arra, okosabb dolog a másik oldalra átállni, szerintem disszonáns dolog. Óvatos lennék, ha azt kellene megfogalmazni, ez mennyire természetes vagy mennyire kultúrált és civilizált módon való beilleszkedést jelent. Az esetek nagyon nagy számában ez nem szabad opció alapján történő választás”, mondta a főkonzul.
Bakk Miklós politológus szintén nem értett egyet az elmélet néhány részével. „Azt érzékeltük az előadásból, hogy az asszimiláció egy folyamat, ahol egyén döntéseket hoz. Tetten érhető egyfajta akkomodációs görbe, lejtő, melyen keresztül bekövetkezik a nyelv- és kultúraváltás. Úgy gondolom, hogy ez a dolog nem teljesen így van” – fejtegette a BBTE docense.
Kapukon lépünk át tudattalanul
Bakk egyfajta kapuelméletet javasol: az egyén életvezetése során átlép bizonyos kapukat, alapvető döntéseket hoz arra vonatkozóan, hogy milyen életvilágban él. „Az asszimilációt az életvilágoknak a summációjaként kell elképzelnünk. Hogy ezeket hogyan váltogatja az egyén, az akkomodációs folyamatban nem annyira kontinuumként kell elképzelni, hanem lépcsőként, melyben kapuk vannak. Hogy a kapun átlép vagy sem, valóban döntés kérdése, azonban ezek a döntések a végkifejlet tekintetében távolról sem tudatosak. Olyan döntésekről, azaz váltásokról van szó, amely az életvilágoknak az összefűzését abban a pillanatban alapvetően megváltoztatja” – véli az egyetemi tanár.
A politológus konkrét példákkal támasztotta alá, hogy mire is gondol. Vicceket akkor és úgy értünk, ha közvetlenül rímel életvilágunk nagyobb részével, az életnek azokkal a kétértelműségeivel, melyeket élményszerűen megélünk. Ezt a nyelv nagyon jól tudja közvetíteni. Az a tény, hogy milyen nyelven fogyasztok, szeretek és forgalmazok vicceket, nagyon jó tükre annak, hogyan vannak összefűzve az életvilágaim, melyek a domináns színhelyek, és azok magyar vagy román nyelvűek-e.
Románul viccelődik a harcosmagyar
„Valóban döbbenet, hogy mi magyarok szembesülhetünk azzal, amikor találkozunk közösségként, ünnepi magyarok vagyunk, közben nem tudjuk, hogy a jelenlévők életviláguk más színterein tulajdonképpen milyen nyelvűek. Ez itt Kolozsváron talán nem probléma. De a Bánságban nagyon is az, és éppen egy viccmondó verseny kapcsán, melyet az RMDSZ égisze alatt szerveztek anno, döbbentem rá erre, hiszen az összes harcosmagyar, aki az RMDSZ-ben politizálni akart, mind román vicceket mondott, szeretett és értett. Magyar vicceket csak tudomásul tudott venni, vagy éppen hogy meg tudott érteni”, fejtegette Bakk Miklós.
Bodó Barna asszimilációs elméletének politikai dimenziónélküliségével kapcsolatban Bakk elmondta, szerinteigenis van politikai dimenziója a nemzetállami nyomásnak.
De ezt sosem tudjuk úgy megragadni, hogy egyértelműen megállapíthassuk, erőszakos asszimiláció-e vagy sem, mert mindig a szocializáció és a presztizsjavak megszerezhetőségének köntösében jelentkezik. Ez utóbbi pedig az egyént mérhetetlenül motiválttá tudja tenni abban, hogy életét egy bizonyos irányba építse.
Hozzátette, Romániában azok a kisebbségek, melyek nem állnak szemben a nemzetépítésben a nagy többséggel, azok meg tudják őrizni bizonyos mértékig a kulturális azonosságukat beépítve a magyarba vagy a románba.
„Az a kifejezés, hogy örménymagyar vagy svábmagyar, abszolút elfogadott. De gondoljunk bele, olyan kifejezés, hogy románmagyar vagy szlovákmagyar, létezhet-e egyáltalán? Nem tud létezni, mert szembenálló nemzetépítésekkel találjuk szemben magunkat. És ez, még akkor is, ha nem érzékeljük, olyan szimbolikus konfliktusmezőben vagy a szimbolikus agressziónak egy olyan rejtett terében történik, amit a nemzetállam tud fenntartani”, zárta Bakk Miklós mondanivalóját.
