Megjelent az UMSZ-ban 2010-05-31 01:
Amikor az RMDSZ koalícióra lépett az akkor már egy éve kormányzó Demokrata-Liberális Párttal, ön úgy fogalmazott: a szövetség „menet közben szállt fel a vonatra”. Lehet, hogy nem jó vonatra szálltak fel?
Nem, én nem gondolom azt, hogy irányt tévesztettünk volna. Akkor sem volt más alternatíva, és most sincs. Legfeljebb csak azon gondolkozhatunk, hogy szabad-e vállalnunk ilyen nehéz időszakban a kormányzást, annál is inkább, hogy egy koalícióban nem mi döntünk, csupán befolyásolni tudjuk azt, hogy mi történik a kormányban. A mostani megszorító intézkesdéseket sem tudtuk megváltoztatni, mert nincs ahogyan: ha a De azt mi alakítottuk úgy, hosszú vitákkal, hogy a minimálnyugdíjhoz ne költségvetést nem hozzuk egyensúlyba, a gazdaság összeomlik. nyúljunk hozzá, és azt is, hogy ezek az intézkedések határidőseklegyenek, tehát hogy csak december 31-ig maradjanak életben. minimálnyugdíjat kap, 350 lejt. És ehhez hozzá kell adni még azokat, akiknek a levágás után 350 lej alá csökkenne a nyugdíjuk
Errenekem sokan legyintettek, hogy hát az mit számít? Nagyon sokat számít: több mint hétszázezer ember van Romániában, aki
Errenekem sokan legyintettek, hogy hát az mit számít? Nagyon sokat számít: több mint hétszázezer ember van Romániában, aki
.
Ez az intézkedés tehát több mint egymillió embert érint. Abba sem egyeztem bele, hogy utazási kedvezményeket, ingyenjegyeket megszüntessünk, ragaszkodtam, hogy hogy ezekhez ne nyúljunk hozzá, és végül is nem nyúltunk. De beszélhetünk egyebekről is: decentralizációról, refomról, költségvetési intézmények átszervezéséről.
Beszéljünk...
– Nos, rengeteget beszélünk arról, hogy az államapparátus fel van duzzasztva, hogy túl sok az ügynökség, hatóság, dekoncentrált igazgatóság. Ennek a dolognak időről időre nekifutnak a különböző kormányok, de általában semmi nem lesz a lecsökkentésből, összevonásból, sőt: egy-egy ilyen kampány után általában arra ébredünk, hogy szinte több van belőlük, mint azelőtt. Ami az általános reformot illeti, nélkülünk néhány decentralizációs döntés nem születne meg.
Fotó: ÚMSZ/archív
Csak május 6-án, az államfő bejelentéséből tudtuk meg, milyen nagy a baj. Az RMDSZ gazdasági szakemberei mennyit tudtak erről, önt mennyire tájékoztatták? – Mi a kormányon belül bizonyos területeken nem vagyunk jelen a kellő súllyal. Ilyen a pénzügyminisztérium is. De szerintem magának a pénzügyminiszternek sem volt meg bizonyos ideig minden információja, el kellett telnie két-három hónapnak a költségvetési évből, amíg kiderült, hogyan állunk a nemzeti össztermékkel, az államkasszába mennyi pénz jön, be, és ez arányában mennyit jelent a tavalyi évhez képest.
Amíg tehát a pontos diagnózist fel lehetett állítani. Persze a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások is rákényszerítették a kormánybeli kollégáinkat, hogy leplezetlenül szembenézzenek a helyzettel. Nem arról van szó, hogy az IMF jobban tudná, mi van Romániában, hanem arról, hogy ez a tárgyalás egyértelmű kényszert jelent, hogy mindenki kitegye a kártyákat az asztalra.
A jelenlegi helyzet két okra vezethető vissza. Az egyik belső: jelentős reformokat nem hajtottak végre, s az infrastruktúrát sem fejlesztettük. Másrészt a költségvetési apparátust indokolatlanul felduzzasztották, 2004 óta jóval több mint százezerrel gyarapodott a költségvetési intézményekben dolgozók létszáma, és a decentralizáció sem ment végbe. De csupán belső elemzéssel nem lehet pontos konklúziókra jutni, mivelhogy a válság egész Európában tartós maradt.
Azóta is talány, hogy miért Traian Băsescu jelentette be a megszorító intézkedéseket, és nem a kormány?
– Valóban, ő képviselte a koalíciós tárgyalásokon is a legnagyobb vehemenciával és a legkevesebb kétellyel ezt az alternatívát. Azt hiszem, arra gondolt, hogy ő jobban el tudja fogadtatni ezeket a nehéz intézkedéseket, merthogy az ő támogatottsága, népszerűsége nagyobb.
Eközben mintha kissé elsikkadna a tanügyi törvény.
– Szeretném, ha a pedagógusaink, a szülők és az egész romániai magyar térsadalom átérezné a törvény rendkívüli fontosságát. És most elsősorban nem is az anyanyelvű oktatás bővítésére gondolok, hanem a decentralizációra vonatkozó részre. Húsz éven át küzdöttünk azért, hogy a rólunk szóló döntéseket mi hozzuk meg, ne mások a fejünk felett. Ez maga az autonómia, ami megszerezhető egycsapásra – de ezt most elég nehezen tudom elképzelni –, és megszerezhető úgy, hogy a különböző területeken fokozatosan kialakítjuk a magunk autonómiáját.
Ez a törvény arról rendelkezik, hogy az iskolákról a helyi közösség képviselői düntsenek. Tudom, hogy a sokféle baj, nyomorúság ezt a dolgot elfödi, de nekünk látnunk kell, hogy mi ezért küzdöttünk, és senki nem fogja helyettünk megcsinálni. Arról nem is beszélve, hogy a törvény teljes körű anyanyelvi oktatást biztosít, kiiktatva a még meglevő diszkriminatív intézkedéseket.
Ezeknek a kérdéseknek a fontosságát, az ezzel kapcsolatos érzékenységet egy-két román politikus jobban megérezte, mint a mi magyar közvéleményünk. Nem volt olyan pozitív a magyar reakció, mint amilyen hangos volt a tiltakozás a másik oldalról.
Magyarországon az új, Fidesz-többségű parlament első dolga volt a kettős állampolgárságra vonatkozó törvény elfogadása. Ön szerint jó döntés volt?
– Taktikailag azt mindenképp jónak tartom, hogy most fogadták el a törvényt, de csak később lép érvénybe. Ezáltal szétválasztódik az elfogadás és az alkalmazás pillanata, tompul a sokkhatás.
Egyébként Romániában sem lehet kizárni, hogy ultranacionalista politikusok elkezdik kampányszerűen támadni a kettős állampolgárságot, de jelenleg sem politikai, sem morális, sem jogi alap nincs arra, hogy valaki ezt igazán megkérdőjelezze, minthogy Románia a moldovai románoknak hasonló módon ad állampolgárságot. Szlovákiában fog még okozni feszültségeket az ügy, de bízok abban, hogy Románia bölcsebb lesz.
Ön kérni fogja a magyar állampolgárságot?
– Megmondom őszintén, Románia miniszterelnök-helyetteseként nekem most nem ez a legnagyobb problémám.
Innen, az irodájából kitűnő rálátás nyílik a Victoriei térre. Milyen érzés, amikor ott lent több tízezer ember tüntet, követeli a kormány lemondását? Mi fordul meg ilyenkor a fejében?
– Én sokféle tömegmegmozdulást megértem már. Marosvásárhelyen, 1990-ben többet is, aztán ugyancsak 1990-ben, 1991-ben, majd 1999-ben Bukarestben a bányászmegmozdulásokat. Persze minden tüntetés más, és én a barikádnak hol ezen, hol azon a z oldalán álltam.
Nehéz pillanatok ezek, én magam is kaptam néhány telefonhívást hozzám közel álló emberektől, akiket elkeserítettek a tervezett megszorítások. Ilyenkor az ember szívesebben ülne az ellenzék padjaiban, és hagyná másokra ezt a népszerűtlen feladatot. De ha valaki politikára vállalkozik, bele kell számítania, hogy lehetnek nehéz, emberpróbáló pillanatok. A politika nemcsak privilégium, nemcsak hatalomgyakorlás, hanem nagyon nehéz felelősség is. Salamon Márton László
Megjegyzés
Nagyon furcsa, hogy a szövetségi vezető elismeri, hogy a barikád mindkét oldalán jól érzi magát, az oportunizmus magas művelőjeként...