Van még a Kárpát-medencében ország, amely minden magyar nemzeti jelképtől retteg, kezdve az állampolgárságtól, folytatva a magyar anyanyelvvel, s bevégezve a Himnusszal.
Föllángolt némely körökben a vita arról, ki is az igazán magyar. Aki tud sírni a Himnusz alatt? Azt is szoktuk rá mondani: nemzeti imánk; fohász, amely elősorolja történelmünk sorstragédiáit. Más nemzetek nem sírnak: ők nem könnyezve, hanem büszkén éneklik a magukét, legyen az a franciák Marseillaise-e vagy épp az amerikaiak olykor gospelesre fogott Star-Spangled Banner-e. Ám kapaszkodhatunk Kazinczy Ferencbe (mások szerint Széchenyi Istvánba) is, aki szerint „nyelvében él a nemzet”. Én azt mondom: jelképeiben is.
Egy nemzet jelképei nem ismerhetnek határokat. Mégis, ha valaki ragaszkodik az anyanyelve által is erősített nemzeti hovatartozáshoz, és ezt legális jelképekkel kívánja kifelé is megmutatni, könnyen megkaphatja a pecsétet: „magyarkodik”. „Feröerkedni kellene” – szólt egyszer T. A. kenyerestársam és barátom. A kolléga úr akkor fakadt ki így, amikor a szigetcsoport lakosságának soraiban mozgalom indult a teljes függetlenségért.
Tudnunk kell, hogy a Feröer-szigetek (önálló, bár a jelenlegi magyarhoz hasonlóan nem túl sikeres futballválogatottal, de egyik csapatában egy Potemkin nevű magyar idegenlégióssal!) a középkor óta lakott vulkáni eredetű szigetcsoport, mely az Atlanti-óceán északi részén Dániához tartozik, de széleskörű autonómiájának köszönhetően, Koppenhágával dacolva, nem csatlakozott az Európai Unióhoz.
Éreztem T. A. szavaiban az iróniát. Lássuk be, nem lehet „feröerkedni”, sem pedig „németkedni”, „lengyelkedni”, „olaszkodni”, vagy hogy egy nemzettudatos népet hozzak például: „svájckodni”. A nyelvükben ilyen kifejezés nincs is, de gondolkodásmódjukban sincs: értetlenkednének, ha a „magyarkodás” jelentését magyarázni próbálnánk nekik. „Amerikálkodni” sem lehet, pedig ott aztán van – hatalmi gőgből táplálkozó – lokálpatriotizmus, nem is kevés.
Apropó, Amerika. A „star-spangled banner”-ből, azaz a „csillagos-sávos lobogóból” vegyünk csak ki a kék mezőben ötven csillagot, s lám mit kapunk! Ott marad nekünk az Árpád-sávos zászló. Amely a 28 lobogó alkotta magyar történelmi zászlósor egyike. Ünnepélyes alkalmakkor (nemzeti megemlékezéseken, állami eskütételeken, katonai ceremóniákon) van jelen; a vörössel és ezüsttel hétszer metszett pajzs benne van az állami címerben, teljes változata pedig a nyolc oroszlánnal ott látható a falra festve a budapesti Országgyűlés elnökének a feje fölött.
I. Imre királynak ez a címere az 1202. évi országbullán szerepelt először (természetesen még a hungaristák-nyilaskeresztesek rábiggyesztett jelvénye nélkül), a katonai dísszázad sapkajelvényként viseli, és – ítéljük bár el az általa belegondolt jelentésért – igen, eskütétele alkalmából ezt tűzte magára Vona Gábor.
Az én nagy bajom ugyanis épp e „belegondolással” van. Szégyellősek vagyunk nemzeti jelképeinkkel, s ha valaki mégis használni meri őket, máris keressük benne a mögöttes tartalmat, a veszélyt. Pedig hát milyen veszélyt is jelenthettek például azok a pöttöm legénykék, akik pünkösdhétfőn Gyimesbükkön mozdonyt simogattak – no nem úgy, általában, hanem csakis a címeres magyar mozdonyt? Nekik az a hatalmas-félelmetes Nohab is jelkép volt, az együvé tartozás szimbóluma. Itt értettem meg: ha nem is volt mindig könnyű az anyaországban magyarnak lenni, a külhonban megőrizni a nemzeti értékeket, anyanyelvet, érzést, kultúrát, ez volt a legnehezebb.
Elvették tőlünk évtizedekre ezt az érzést (az ötvenes években még Magyarországon sem volt szabad énekelni, csak instrumentálisan eljátszani a Himnuszt), a magyar nemzeti lobogót Rákosi-ék ugyanúgy meggyalázták, mint az Árpád-sávosat Szálasi-ék; a trikolórt 1956 októberének vére mosta tisztára: ekkor metszették ki belőle a szovjet mintára készült címert.
Újra énekelhető a nemzeti imádság – már ahol ez szabadon megtehető. Van még a Kárpát-medencében ország, amely minden magyar nemzeti jelképtől retteg, kezdve az állampolgárságtól, folytatva a magyar anyanyelvvel, s bevégezve a Himnusszal.
Jutott mindez eszembe június 4-e alkalmából. A trianoni döntés 90. évfordulóján.Gyulay Zoltán
