Nemzetpolitikai érdekeink
Az 1990-es évek elején úgy tűnt, hogy egy sok évszázados birodalom - melynek árnyéka gyakran oly fenyegetően vetődött Európa térképére, elindul egy hosszú és megállíthatatlan hanyatlás útján. A kelet-európai kommunista rendszerek dominószerű bukása nemcsak a volt csatlósok elvesztését, hanem az addigi terjedelmes politikai-gazdasági érdekszféra beszűkülését is jelentette. Az előbbi eseményekkel majdnem egy időben, az addig a népek „példás barátságában” élő tagköztársaságok majd mindegyike sorra beadta a válóperi keresetet a legnagyobbnak. Az említett mérhetetlen veszteségeket a kétpólusú világot fenntartó szuperhatalmi státus gyors elvesztése is követte. Mindezen fájó gondokat csak tetőzték még, a politikai rendszerváltás okozta gazdasági átalakulások, melyek az addig agyaglábakon járó óriás-gazdaság majdnem teljes összeroppanását generálták. Ekkorra már, az úgynevezett „Oroszország szakértők” többsége azon töprengett, hogy hol is lesz itt majd a megállás?
Kelet-európai szemszögből nézve az oroszországi történéseket, már sokkal egyszerűbbnek tűnik a diagnózis. Mondhatni, majdhogynem önmagától adódik a válasz lehetősége. Nekünk magyaroknak pedig pontosan és tévedések nélkül kellene ismernünk az „Oroszország jelenséget”. Mert tetszik vagy sem, a magyar politikai osztály számára az egyik legnagyobb kihívás ebben a században éppen az Oroszországgal szembeni nemzetpolitikai érdekek helyes és tévedhetetlen megjelenítése lesz (alaposan okulva XX. század történéseiből is).
Nemzetpolitikai szempontból a NATO- és Európai Uniós (EU) tagság most helyes irányvonal (javarészben, és most...), de az intelligens magyar politikusnak (esetleg államférfinak) azt is kellene tudnia, hogy a történelem során a kelet-közép európai régióban történő változásokat Oroszország mindig alapvetően befolyásolta és alakította. Azt sem kell elfeledni, hogy már van néhány szégyenletes példa arra, hogy a „civilizált nyugat” hogyan fordított gyáván hátat a régiónak, ha a saját bőrét kellett mentenie (lásd a második világháború végkifejletét, 1956 vagy 1968 keserű példáit). Véleményem szerint, még a NATO szervezete - mely valójában csak szőnyeg alá söpörte az egyes tagországai közötti mély ellentéteket - is csak azért működik még elméletileg olyan csodálatosan, mert Oroszországnak eddig még egyszer sem nyílt valódi lehetősége arra, hogy ezt az idillikusnak látszó „házasságot” kissé próbára is tegye.
Nagyon leegyszerűsítve és sarkalatosan fogalmazva, a már említett „Oroszország jelenség” lényegét–alaptartalmát egy magyar honfitársunk fogalmazta meg, igen sokatmondóan: „Oroszország története során többnyire csak az erőszakból élt, és csak az erőszakra hallgatott.” Bevallom, első olvasásra különös megfogalmazásnak tűnik, de ugyanakkor nagyon találónak és tisztán látónak. Az előbbi megállapítás még akkor is érvényben marad, ha az említett ország csak utóbbi évtizednyi demokratikus változásait elemezgetjük. Tudjuk, csak egy fiatal és keménykezű „cár” érkezésére volt szükség, és máris sok minden megváltozott arra fele. Az erős szóra pedig - amire igencsak szeretnek hallgatni az oroszok – a birodalom már látványosan kezdett visszaépülni. Hiszen a Kremlben is rájöttek arra, hogy ebben a korszerű világban nem feltétlenül csak hadosztályokkal lehet megszerezni a zsákmányt. Elégséges itt-ott lekapcsolni a villanyt, vagy kicsit szorítani a kőolajvezetékek csapjain, mindjárt másképpen alakulnak a tárgyalások az asztalnál. Más szóval, lehetséges az orosz befolyási övezetek erőltetett visszaszerzése. Ennek érdekében kialakítottak egy olyan orosz államgazdasági monopólium rendszert, amellyel hatékonyan (s ha kell erőszakosan), lehet irányítani a gazdasági folyamatokat. Félreértés ne essen, nemcsak ott belföldön náluk, hanem kimondottan-kimondatlanul az ország határain túl is. Megjelent tehát az államilag irányított és politikailag támogatott orosz befektetések dömpingje a megfelelő célpontok fele (olyan stratégiai ágazatokban, mint például az energiaszektor, a kőolaj- és földgáz elosztás-szállítás, a pénz-bank szektor, stb).
Az bizonyos, hogy elmúlt évtized olyan meglepő változásokat hozott Oroszország átalakulásában, ami alapos gondolkodásra kellene késztetnie a magyar nemzetpolitikai vezetést. Véleményem szerint, az orosz gazdasági érdekszférával nyomatékosan érzékeltetni kell, hogy a Kárpát-medencében alapvető magyar gazdasági érdekek vannak (például, a magyar érdekeltségű multinacionális cégeken keresztül is). Ismert az egyik orosz cég esete, amelyik az előírt üzleti szabályokat teljesen mellőzve megpróbált - amolyan oroszosan - többségi felügyeletet elnyerni az egyik legnagyobb magyar érdekeltségű vállalatban. Hogy taktikájukban látványosan kudarcot vallottak, az annak a jele, hogy itt már egy elsőrangú gazdasági erőbe ütköztek. Tehát pontosan tudniuk kell, hogy magyar gazdasági érdekeket nem veszélyeztethetnek, együttműködés pedig csak közös érdekek alapján lehet. Mindezek mellett, a magyar félnek alapvetően pragmatikus gazdasági kapcsolatokra kell törekednie Oroszországgal, megfelelően jelezve a nemzetbiztonsági határokat. Magyar részről nagy lehetőség például az agráripari- és élelmiszer kivitel megfelelő bővítése az igen jelentős orosz piacra. Ugyanakkor mindkét fél számára előnyös gazdasági együttműködések bővülhetnek számos más területen is (ingatlanfejlesztés, gyógyszeripar, biotechnológiák innováció, stb.).
A gazdasági kapcsolatok bővítésével együtt, adódnak más olyan területek is, amelyek Magyarországot Oroszország első számú, és megkerülhetetlen politikai-stratégiai partnerévé érlelhetnék a kelet-közép európai régióban (a meglevő szlávbarátságok ellenére is). Példának okáért, tekintsünk egy kicsit a kisebbségek igen kényes kérdésére. Köztudott, hogy a Szovjetunió széthullása után, Oroszországnak van a legnagyobb számú kisebbsége a határain túl (hogy milyen „véletlen” hasonlóságok vannak...). A hivatalos statisztikák szerint is, Ukrajnában több mint 8 millió, Fehéroroszországban 1,2 millió, Észtországban körülbelül 0,4 millió, Lettországban 0,7 millió, Litvániában pedig 0,2 millió orosz él. Ezek közül pedig sokan már az EU állampolgárai is. Ha az orosz politika, a határain kívülre szorult nemzettársai sorsán szeretne valamiképpen enyhíteni vagy javítani, akkor mindenképpen szüksége van egy hasonlóképpen érdekelt szövetségesre, amelyiknek az Unión belül van lehetősége, hogy felemelje a szavát e kérdésben, talán éppen az orosz kisebbségek javára is. Magyarország következetes érdekeltségét ebben a kérdésben nem is szükséges taglalni. A megoldás tehát majdhogynem adott.
Véleményem szerint, a két ország stratégiai közeledését a kisebbségi kérdéskörön kívül, más körülmények is kedvezően elősegíthetik. Közismert, hogy Koszovó független állammá válásakor, az orosz diplomácia hivatalos kommunikációs csatornákon keresztül tudatosította azt is, hogy a román politika éppen Erdély kérdése miatt nem ismeri el Koszovó függetlenségét. Milyen meglepő (vagy talán éppen nem?), hogy az orosz vezetés mennyire pontosan tudja a bukarestiek gyenge pontjait. Még csak nem is valamiféle három megye nagyságú autonóm régiót említettek akkor, hanem egy országnyi entitást. Nem ártana, ha a magyar politikusok között is végre-valahára akadnának olyanok, akik pontosan megértenék, hogy az orosz politika milyen „méretekben” gondolkodik (s ha ők így egészben látják a kérdést, akkor azon kell törekedni, hogy ez így is maradjon). Az előbbieket éppen annak függvényében érdemes megjegyezni, hogy mostanában az orosz-román diplomáciai kapcsolatok enyhén szólva is, a fagypont alatt vannak. Moszkvából már jó ideje igen ellenszenvesen – mondhatni ellenségesen – követik a bukaresti potyaleső-fontoskodó politizálást. Az ellenséges orosz magatartás nemcsak a Moldva független köztársasággal szembeni jellegzetes ravaszkodó román politizálás és hozzáállás következménye, hanem még sok más egyebeké (történelmi nézeteltérések, energia-stratégiai vitás kérdések, a lebukott román kémkedés esete, stb.). Nem utolsó sorban, ott van még az amerikai - úgymond - „rakéta-védelmi” rendszer bizonyos elemeinek a mioritikus tájakra való telepítésének kérdése is. Az jó előre tudott volt, hogy ha a bukaresti politikának alkalma adódik valamiféle potyaleső fordulatra, akkor azt mohóságában biztosan nem is fogja kihagyni. Természetesen, el is követték ezt a nagy hibát.
A jellegzetes helyezkedő román politizálás pedig azt eredményezte, hogy az országot – Oroszország délkelet-európai és balkáni érdekei szemszögéből - most már igencsak „útban álló” tényezőként tartják számon a Kreml falai között. Nem véletlen az, hogy olyan orosz kormányközeli lapban mint a Nezavisimaja Gazeta, néhány hónappal ezelőtt „finoman” utaló írást jelentettek meg az orosz-román kapcsolatokra vonatkozólag. Az egyik hazai internetes portálon is olvashatott cikk lényege, hogy egy esetleges konfliktushelyzetben az országnak nemcsak a már említett tort másik területével is, valamint a keleti országrész hovatartozásával (majdhogynem meglepő, hogy mennyire pontosan tudják az olyan valós történelmi tényeket, amelyeket egyesek bizánci - fanarióta mentalitással igencsak szeretnének elfeledtetni). A keletről küldött üzenet tehát világos: lehet ideig-óráig a NATO köpönyege alá bebújni, de Délkelet - Európában mégis mások lehetnek a megoldások. S hogy a már most is ezer sebtől vérző euró-atlanti integráció sem örökkévaló, azt éppen Moszkvában tudják a legjobban.
A nagy „csatlakozási” lelkesedésben, nem sokan gondolkodnak egy lehetséges „post euró-atlanti” korszakról. De az bizonyos, hogy a magyar politikai vezetésnek ebben a században már nincs megengedve a tévedés lehetősége. Intelligens magyar politikai stratégia pedig csak akkor van, ha minden lehetséges nemzetközi helyzetet időben átlátva és megfelelően mérlegelve, a történések most mindenképpen nemzetünk előnyére és a legjavára fordulnak. Éppen ezért, Oroszországra mindenkor figyelni kell.dr.Szász Csaba
