Szeretné, ha a demokrácia hozzá hasonló titánjairól csak jót írnának azok a szemtelen firkászok.
Napok óta tűnődöm azon, mit ért az a két évtizedes kísérletem, hogy egyazon oldalra álljon a romániai magyar sajtó és a romániai magyar érdekképviselet: a demokrácia védelmének oldalára. Semmit! Mert lám, akad olyan RMDSZ-es politikus, ügyvéd, aki a szabad sajtó ellenében védené az ügyet, a sértett önérzetű politikusok ügyét.
Napok óta tűnődöm azon, mit ért az a két évtizedes kísérletem, hogy egyazon oldalra álljon a romániai magyar sajtó és a romániai magyar érdekképviselet: a demokrácia védelmének oldalára. Semmit! Mert lám, akad olyan RMDSZ-es politikus, ügyvéd, aki a szabad sajtó ellenében védené az ügyet, a sértett önérzetű politikusok ügyét.
Máté András Levente is egyetért – hiszen csatlakozott hozzá – Silviu Prigoană törvénytervezetével, amely nem kevesebbet írna elő, mint azt, hogy az írott sajtót és az e-sajtót is az Országos Audiovizuális Tanács ellenőrizze, megadja vagy megvonja a közlési engedélyt. Egyszóval: vezessék be a cenzúrát!
Napok óta arra készülök arra, hogy felvilágosítom az 1989-ben még csak tizenöt éves Máté András Leventét, mit jelentett valójában hét évtizeden át a cenzúra a romániai magyarság számára. Milyen érzéssel lapozgatta az újságot az, aki azt olvashatta 1989-ben, hogy „a sfântu gheorghe-i magyar színház bemutatta”, vagy hogy „Miercurea Ciuc -on fagy volt az éjszaka”
Igaz, a párt propagandaosztálya által nyomtatásra engedélyezett lapjainkban csupa pozitív hírt közöltek elöljáróinkról, többek közt, hogy a megyei elsőtitkár üdvözlő táviratot küldött a megye magyar lakóinak nevében, amelyben köszönetet mondott a nép legszeretettebb fiának azért a gondoskodásért, amellyel iránta viseltetik. Mindezt a fiatal RMDSZ-es képviselő nem érthette meg, mert nem érthette még. Ám minden jel arra utal, ezt kívánja. Lelke, meg következő mandátuma rajta!
Nem pazarlom többet erre az őrültségre a szót. (Noha kedvem lett volna ízekre tépni Prigoană tervezetét.) De igaza van Szász Attilának, az Országos Audiovizuális Tanács tagjának: az nagy hülyeség.
Inkább Székedi Ferenc hétfői jegyzetéhez (Akikért a csengő szól...) fűznék pár szót. Gondolatébresztő írás! Leginkább azok a megállapításai felkavaróak, amelyek a tanár–szülő konfliktus létezését bizonyítják. És valóban, ma ott tartunk, hogy a pedagógust lenézi a hatalom, megveti a diák és a szülő is; az elcsépelt közhelyet ugyancsak valós tényként értékelik: a pedagógus a nemzet napszámosa.
Legalább és legelőbb a tanulóknak és szüleiknek kellene változtatniuk téves nézetükön. A tudás magvát elvető, a rendszeres, kitartó munkára nevelő tanító, tanár nyomán érik a jövő. A közvélemény nyomására kényszerülne a hatalom anyagi és társadalmi megbecsülésben részesíteni az oktatásnak lelket kölcsönző pedagógusokat. Mert csak utóbbiak érhetik el, hogy megszűnjön a másfél századosnál is régebbi káros gyakorlat, az, hogy mi magoltunk, gyerekeink magolnak. Mert – Benedek Elek a koronatanú – a tanításnak az a legszörnyűbb hibája, hogy nincs benne lélek.
Amit 1896-ban a tankönyvszerző Benedek Elek leírt, az ma is érvényes a tantervekre, tankönyvekre. Azok akkoriban is rosszak voltak, ma is azok. Száraz, lelketlen kivonatai az ismereteknek, a tudománynak. Felemás, zavaros mondatok, nyelvérzéket rontó kivonatos nyelv, mű- és idegen szavak végtelen sora. Minden soruk csupa tudomány, gyermekeink mégis tudatlanul kerülnek ki az iskolából.
És ezen már csak egyvalaki segíthet: a tanító, a tanár, aki sutba dob minden abszurd előírást, lemond a tankönyvek tudományoskodó bikkfanyelvéről, megkönyörül a növendékein, s lelket önt a sivárnak szánt, eleve élvezhetetlennek gyártott tartalomba.
Ennek eredményeként aztán a gyermek ugyan nem tudja esztétikai szempontok, az aranymetszés szabálya szerint elemezni A walesi bárdokat, de lelkesen olvassa Aranyt, tőle tanul magyarul. Nem böki ki, melyik év hányadik hónapjának hányadik napján halt meg Mátyás király, de ismeri, milyen tragikus és hosszútávú következményekkel jár a diktatúra.
Például azzal, hogy egy fiatal politikus, aki azt a közösséget képviseli, amelynek vezető értelmiségieit a cenzúra hallgatatta el, műveiket indexre helyezte, jogos követeléseiket irredentizmusnak bélyegezte meg, alig húsz év múltán a cenzúra bevezetésének gondolatát támogatja. Csak azért, mert szeretné, ha a demokrácia hozzá hasonló titánjairól kizárólag csak jót írnának azok a szemtelen firkászok.
Legyen meg a kívánsága! Képviselő úr, amit tett, példátlan!Ambrus Attila
Az önmérséklet nem cenzúra
Még ha számtalan buktatója és akadálya is van, tenni kell valamit az etikátlan, az alapvető emberi jogokat sértő sajtómagatartás szankcionálásáért.
2010-09-17 09:18:46
Az írott sajtó és az online média felelősségéről szóló viták nem újkeletűek. Az öngyilkosságok megelőzéséért létrehozott romániai egyesület például a napokban újfent felhívta a figyelmet a sajtó szerepének jelentőségére az öngyilkosságok számának alakulásában, pontosabban a sajtó eltúlzott és etikátlan magatartására.
Az írott sajtó és az online média felelősségéről szóló viták nem újkeletűek. Az öngyilkosságok megelőzéséért létrehozott romániai egyesület például a napokban újfent felhívta a figyelmet a sajtó szerepének jelentőségére az öngyilkosságok számának alakulásában, pontosabban a sajtó eltúlzott és etikátlan magatartására.
Képmutatás lenne azt állítani, hogy az írott sajtó hibátlan. A piacorientált sajtó, azaz a könnyen emészthető, éppen ezért könnyen értékesíthető bulvár számára nincsenek alapvető emberi jogok, nincsenek szabályok. Persze olvashatni olyan ellenvéleményeket, hogy nem muszáj megvenni, hogy egy kattintással ki lehet védeni a bulvár sokkoló hatását, én azonban nem hiszem, hogy ilyen egyszerűen leseperhető a téma.
Azok, akik a használati szokás, a választás lehetőségéről beszélnek, csak az olvasóra gondolnak, azonban a kérdés másik oldalán ott vannak azok, akik alanyai a bulvármédia mocskolódásának. Hangsúlyozom: nem politikusokra, közéleti személyiségekre gondolok. Nem azokra gondolok, akik ilyen vagy olyan jogi vagy más úton meg tudják védeni magukat, hanem elsősorban a kiszolgáltatott áldozatokra.
Konkrétan: a pár hónappal ezelőtt történt döbbenetes medgyesi eset után a bulvársajtót ellepték az áldozatokról készült, nagyított felvételek. Kíváncsi lennék arra, hogy ebben, vagy hasonló ügyben mennyire mentség a sajtószabadság védelme? Mennyire jogos azzal az ürüggyel, hogy az olvasónak joga van az információhoz, baleset, gyilkosság, öngyilkosság kiszolgáltatott áldozatairól készült színes és részletes sorozatképekkel teletömni a sajtót? De vegyünk más példát.
Mennyire független és korrekt az a sajtó, amely nyomozati iratok kivonatát (lásd Liviu Man esete, aki újságíróként maga is megtapasztalhatta az írott sajtó tökéletlenségét) vagy a magánügyeket részletező periratok anyagát teregeti ki? Erre az utóbbira jó példa a Tőkés László válóperét részletező és véleményező sajtómagatartás, amiről – egyébként nagyon helyesen – így írt Ambrus Attila újságíró, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) egykori elnöke: „Románia főügyésze, Laura Codruţa Kövesi beismerte, nem tudja megakadályozni, hogy az érintetteknek orvosolhatatlan erkölcsi károkat okozó ellenőrizetlen és nem bizonyított információk ne szivárogjanak ki a bíróságokról, az ügyészségről. Politikai vagy üzleti érdekből a bírók, ügyészek megsértik a szakmai titkot és a sajtó informátoraivá válnak. A média pedig nem finnyáskodik, holmi szakmai, erkölcsi alapon nem utasítja vissza a hírként tálalható pletykát.”
A Prigoană-féle törvénytervezet vitatható. Számtalan pontjával – például a licensz bevezetése, az írott és az online média bevonása a Országos Audiovizális Tanács (CNA) fennhatósága alá – nem értek egyet. Amiért aláírtam (és szeretném hangsúlyozni, hogy a jogszabály végleges formáját hosszas vita előzi meg, tehát lehetőség van annak módosítására), az a tervezet alapgondolata.
Még ha számtalan buktatója és akadálya is van, tenni kell valamit az etikátlan, az alapvető emberi jogokat sértő sajtómagatartás szankcionálásáért. Ez pedig az én elképzelésem szerint nem a CNA (tehát nem a politikai pártok által kinevezett tagokból álló Audiovizuális Tanács) feladata, hanem médiaszakembereikből álló, politikailag független szervezet – például a Román Sajtóklub vagy a magyar sajtó esetében a MÚRE – lehetne. Tehát nem valami külső szabályozásról, hanem saját etikai kódexük elfogadásáról és annak törvényerőre emeléséről lenne szó. Az önmérsékletre, fegyelemre egy újságírónak is szüksége lehet, előnyére válhat. Ettől még nem lesz cenzúra, pláne nem politikai.
A kemény logikára, érvelésre épített kritikára egy politikusnak vitathatatlanul szüksége van. El is fogadom, meg is hallgatom, tiszteletben tartom, de csak azután, miután elég indíttatást érez az újságíró arra, hogy információját alaposan leellenőrizze, magyarán megkérdezze azt a bizonyos jelzős politikust, hogy mire is gondolhatott. Így a szakmailag kifogástalan újságíró elkerülheti azt a szerencsétlen helyzetet, hogy kioktató hangnemben valótlan állításokat adjon alanya szájába
Máthé András
http://maszol.ro/velemeny/ket_alma_mennyi_szolo_2010_09_19.html
Két alma mennyi szőlő?
2010 .09 .19
Mindenekelőtt a fogalomzavarok miatt nem kellett volna csatlakoznia a tervezethez।
Végre mifelénk is nem egy mű- vagy álvita a médiáról. Ambrus Attila (Betű és lélek, ÚMSZ, szeptember 15.) a demokrácia védelmében a cenzúra bevezetésének szándékával vádolja Máté András Levente RMDSZ képviselőt, mivel csatlakozott Silviu Prigoană törvénytervezetéhez, miszerint a nyomtatott, valamint az online médiát is az Országos Audiovizuális Tanácsnak (CNA) kellene ellenőriznie.
Végre mifelénk is nem egy mű- vagy álvita a médiáról। Ambrus Attila (Betű és lélek, ÚMSZ, szeptember 15.) a demokrácia védelmében a cenzúra bevezetésének szándékával vádolja Máté András Levente RMDSZ képviselőt, mivel csatlakozott Silviu Prigoană törvénytervezetéhez, miszerint a nyomtatott, valamint az online médiát is az Országos Audiovizuális Tanácsnak (CNA) kellene ellenőriznie.
Az ügyvéd-politikus vagy politikus-ügyvéd viszont megmagyarázza, (Az önmérséklet nem cenzúra, ÚMSZ, szeptember 17.) hogy csupán az alapvető emberi jogokat sértő sajtómagatartást büntetné, és nem is az CNA, hanem a törvényerőre emelt, de a szakma által összeállított etikai kódexek segítségével, és ugyanakkor bízik abban, hogy parlamenti vita során a szóbanforgó kezdeményezés átalakítható.
Én abban bízom, hogy egyáltalán nem lesz parlamenti vita. Prigoană törvénytervezete ugyanis súlyos fogalmi zavarokban szenved, és egy kis hétköznapi párhuzammal szólva voltaképpen arra alapoz: hogyha az almát is fogyasztjuk és a szőlőt sem vetjük meg, akkor ezt is meg amazt is ugyanazon szabályok szerint lehet termeszteni, mivel mindkettő gyümölcs. Egészen röviden: Prigoană a hazai audiovizuális törvény néhány cikkelyének módosításával azt szeretné elérni, hogy a nyomtatott és az internetes újságok megjelentetését is működési engedélyhez kössék.
Amennyiben pedig a tájékoztató sajtó – így nevezi a szerző munkájának tárgyát – félretájékoztat vagy rágalmaz, akkor ezeket a hét évre megadott engedélyeket különböző időtartamokra fel lehet függeszteni, a nyomtatott újságok nem jelenhetnek meg, önálló vagy internetes változatukat pedig a szerver-tulajdonosok szedik majd le a tárhelyekként szolgáló számítógépekről.
Az indítványozó mindennek szükségességét az újságíró-szakma pontos szabályzatokba foglalásának hiányával magyarázza. Mivel a médiamunkásoknak nincsen olyan szakmai-munkaköri leírásuk mint az orvosoknak, ügyvédeknek, színészeknek és így tovább, akkor ennek hiányát valamiféle más szabályozással kell helyettesíteni.
Prigoană voltaképpen ugyanabba a hibába esik mint azok az innen-onnan - és főként a médiából - csipegető politikusok, akik úgy érzik, hogy mindenhez értenek: ma az árvízvédelemhez, holnap a biztosításokhoz, holnapután pedig a szilvalekvár főzéshez , a szépségversenyekhez és a felnőttoktatáshoz. Miközben nem veszik azt a fáradtságot, hogy tisztában legyenek egy-egy tevékenységi terület fogalomrendszerével.
A szólás- és sajtószabadságnak – a kettő nem ugyanaz – világszerte könyvtárnyi irodalma van, aki tájékozódni óhajt, a világhálón is kalandozhat. És közben rájöhet arra, hogy a médiajog is – tudomány. Amelynek tanulmányozásából kiderül, hogy a demokratikus társadalmakban miért van szükség az audiovizuális média szabályozására, és miért nem lehet akár egyetlen tőmondatból álló engedélyhez is kötni az újságok megjelentetését. És közben azt is észreveszi – hogyan is fogalmazzak? –, hogy a szerverek nem nemzet-, hanem piacgazdaság-központúak; az internetes média oly nehezen kialakuló jogi háttere nemzetközi.
A jogász RMDSZ-képviselőnek mindenekelőtt a fogalomzavarok miatt nem kellett volna csatlakoznia a tervezethez. Ráadásul írásában olyan szakmai szabályozásokért emel szót, amelyek már léteznek, mind a Román Sajtóklub, mind a MÚRE meg- vagy társfogalmazásában. Viszont ezek az etikai kódexek éppúgy nem emelhetők törvényerőre, ahogyan pusztán az orvoskollégiumok működési leírásaiból sem lesz egészségügyi törvény. A polgári jog és a büntető jog azonban itthon is, másutt is közbelép adott fokú veszélyeztettség esetén.
Minderről persze jó, ha beszélünk. És minél többet. Hogy eljussunk addig a pontig, amikor bárki rádöbben: az erdélyi magyar társadalom önállósága elképzelhetetlen a nyilvánosság szabályozó erejével még mindig csak adott feltételrendszerben élő romániai magyar média nélkül. Sem a politikusok, sem az újságírók nem mindentudók: az igazság kulcsa nem a kinyilatkoztatásokban, hanem a különböző vélemények összevetésében rejlik.
De az sem baj, ha több van belőle, mert akkor elvesztése után nem kell betörni az ajtót...
Székedi Ferenc
