| 2010. október 30. | |||
| |||
Több okból kifolyólag is nehéz romakérdésről, romaintegrációról nyíltan írni/beszélni. Többek között a politikai áthallások, a roma és nem roma többség konfliktusokkal terhelt viszonya, továbbá számos előítélet, általánosítás, érdek, valamint konkrét helyzetismeretek hiánya miatt. Másfelől az átpolitizáltság oda vezetett, hogy a politikai és anyagi érdekek is tabukat kreáltak, bigott alkalmazkodás és politikailag korrekt nyelvezet elvárása nyomán több oldalról is kialalkult egyfajta képmutatás vagy óvatosság. Az már csak hab a tortán, hogy a hazai magyar közbeszédet még az is megterheli, hogy egybemossa a romániai és a magyarországi romák helyzetét, többséghez való viszonyrendszerét, holott két alapvetően különböző helyzetről van szó (ennek részleteire kitérek később). Vannak beilleszkedett csoportok, bevált receptek, gazdasági szférában sikeres csoportok, sikeres projektek, de ezek alkalmazhatóságát nem lehet általános érvényűnek tekinteni. A roma/cigány népcsoportnak számos olyan alcsoportja van, amelyek közt alig létezik hasonlóság (önmagukat is számos csoportra osztják), és néha akár egy csoporton belül sem lehet általános receptet kidolgozni egy alcsoport integrációjára, az eltérő generációs, lakóhelyi stb. sajátosságok miatt. Mindebből magától értetődik, hogy nem csak teljes körű receptet lehetetlen adni, hanem helyzetleírást sem lehet nyújtani egy akár többrészes újságcikk keretén belül sem. Mindezért, ezúttal is csak néhány kérdést/szempontot vetnék fel a roma integrációt, illetve az ezt kísérő többségi diskurzusokat és tabukat illetően, ezek kapcsán próbálok rávilágítani néhány előítélet vagy tabu tarthatatlanságára. Szalonképtelen előítélet és bigott tolerancia Kisebb sarkítással kijelenthető, hogy a hazai közbeszéd, közvélemény két eltérő, általánosító beszédmódra osztható. Az egyik álláspont kizárólag az államra és a többségi társadalomra hárítja a felelősséget, és diskurzusaiban a roma közösség magatehetetlen, teljesen kiszolgáltatott, békés, ártatlan közösségként jelenik meg. A másik gyakori vélemény szerint a romák integrációjáért csakis kizárolag ők maguk felelősek. Ennek a beszédmódnak a művelői szerint, általában minden adott a romák integrációjára, de ők nem élnek vele, sőt, sokan továbbmennek és kijelentik, hogy nem akarnak élni a lehetőséggel – innen pedig már elég ingoványos a talaj, a rasszista kijelentések széles skáláján mozogva minden elhangzik, ami elképzelhető: a cigányok csak csalnak, lopnak, koldulnak, bűnöznek, élősködnek, nem akarnak dolgozni, stb. Az első hozzáállás pedig, az érintetteken kívül, leginkább jogvédő aktivisták, társadalomtudományi szakértők (néprajzosok, antropológusok, szociológusok), érintett hivatalnokok szájából hangzik el, azaz egy minimális kisebbség részéről, ami viszont a sajtóban erőteljesebben jelen van. Magyarországon ez valamivel szélesebb paletta, mert még kiegészül a baloldali politikusokkal és véleményformáló értelmiséggel. Közhely, de az igazság ezúttal is a két véglet közt van: felelősség terheli nyilván az érintett roma társadalom egyéneit is, de az állam számos intézményét is. Továbbá, a többségi közösség szolidaritásán, és nem utolsósorban a gazdasági szereplőkön, a megfelelő törvényhozáson, oktatáson, átképző programokon, rendvédelmi szervek hozzáállásán, szociális hálón is nagyon sok múlik. E kérdéskör tehát emiatt is nagyon szerteágazó. A sarkított álláspontok nem oldják az etnikai feszültséget Mint minden sarkított álláspont, egyik sem vezet közelebb a roma kisebbség problémáinak megismeréséhez, integrációjához vagy adott esetben az etnikai feszültségek csökkentéséhez. Az utóbbi hozzáállásnak évszázados hagyományai vannak, ez a beszédmód jóval szélesebb tömegekre jellemző, mondhatni domináló a hétköznapi beszélgetések szintjén, de a sajtóban nyilván ez ritkábban jelenik meg. Érvelői azt a tényt hozzák fel, hogy a romák arányszáma jóval nagyobb a börtönökben, nyomornegyedekben, több közöttük a munkanélküli, a koldus. A fajgyűlölő szövegeket, etnikai uszítást a törvény tiltja, emiatt ezek inkább bújtatott formában vannak jelen a hazai média fősodrában. Viszont az online média fórumain, például bármilyen kommentálható romatéma után, a fajgyűlölő náci szövegek egész tárházát ontják a hozzászólók (a román–magyar, magyar–magyar különbségeket illetően azért már itt kijelenthető, hogy a romániai magyar fórumok kommentjei sokkal visszafogottabbak a román vagy a magyarországi kommenteknél). Magyar nyelvterületen megjelenő sajtótermékeknél, egy magyar–roma konfliktus esetében megszokott, hogy ha tudósítás, riport jelenik meg az ügyről, akkor az többnyire valamelyik oldal „pártját fogja”, és ideológiai hovatartozástól függően borítékolható, hogy melyik oldal – mondhatni szokásos – érveit sorakoztatja fel, illetve melyikét hallgatja el az illető sajtótermék. Mikor korábban a romák kitoloncolása kapcsán felmerülő diskurzusok képmutató, mellébeszélő voltáról írtam, megpróbáltam objektíven csak erre a témára koncentrálni. Ennek ellenére az a pár reakció, visszajelzés is amit kaptam, az említett kettős diskurzusra utalt: miért nem írtál a „lényegről”, amit mindig elhallgat a sajtó, mármint a romák felelősségéről illetve, hogy nem derült ki, hogy én melyik oldalon állok. Mert ugyebár adott a fenti két diskurzus, és nyilván valamelyik oldalon állnom kellene. Ugyanis nemcsak az általánosítás jellemző az emberi gondolkodásra, hanem a dichotomikus felosztás is. A kettős kategórizálás (jó-rossz, pro-kontra, stb.) is az emberi gondolkodás, a világ bonyolult működési szabályainak megértésére, felismerésére törekszik, és ezt a megismerő, szabályalkotó folyamatot nem csak az általánosítás könnyíti meg, hanem a kettős leegyszerűsítés is. Az általánosítás a szabályalkotás jellemzője és elengedhetetlen része, de sokszor hajlamosak vagyunk olyan esetekre is kiterjeszteni, amelyekre nem érvényes. A kirekesztés, mint hagyomány A cigány lakosság évszázadokon át kirekesztett volt, a településeken belül sokáig nem engedték letelepedni, amikor a mesterségek gyakorlását szigorúan szabályozták – néhány kivételtől eltekintve –, nekik általában az alacsonyabb presztízsű munkák jutottak. Még a nyelvünkben is – akár más kelet-európai nyelvben – rögződött ez az állapot, s akad jó néhány előítéletre utaló pejoratív kifejezés („cigányútra ment”, „cigánykodik”, stb.). Óromániában a lehető legrosszabb volt a helyzet: 1855-1856-ig a cigányok rabszolgák voltak (az állam, az egyház, illetve magányszemélyek birtokait képezték). A romániai cigányok mai helyzetének a megítélésénél ezt nem lehet figyelem nélkül hagyni. Ennyire elnyomott helyzetből csak generációk után lehetséges a teljes mértékű, valós emancipáció. Ám amíg az amerikai feketék rabszolgaságáról ma szinte mindenki tud, addig a romániaiak többségének fogalma sincs az óromániai, XIX. századi raszolgatartásról. (A román történelem tankönyvekben a rabszolgatartás eltörlését említő mondat is, a ma használtos egyértelmű sclavagism helyett, a némileg ködösítő, akkori robie-t említik.) A másság iránti előítéletek megmaradtak, a rendszerváltás éveiben pedig sok esetben felerősődtek. Az elmúlt évek gazdasági virágzása idején a romák is könnyebben találtak munkát, mivel az építkezés volt az egyik fontos fejlődési ágazat, de a mostani válság valószínűleg őket érinti a legsúlyosabban. Erre vonatkozó konkrét statisztikai adataim nincsenek, de tény, hogy a rendszerváltásokhoz, válságokhoz, társadalmi változásokhoz a legalacsonyabban képzett, kiszolgáltatottabb rétegek tudnak a legnehezebben alkalmazkodni. A kommunizmus és modernizációs folyamatok arra kényszerítették őket, hogy felhagyjanak a hagyományos foglalkozásaikkal: a kézművességgel valamint kereskedelemmel. A lókereskedők, rézművesek, kovácsok, lakatosok, famegmunkálók (fakanálfaragók, teknővájók, stb.), vályogvetők (főleg az alföldi területeken), fuvarosok, ötvösök, üstkészítők-foltozók, kolompkészítők, aranymosók, ékszerkészítők, zenészek, stb. többnyire kénytelenek voltak feladni korábbi életmódjukat, beszüntetni tevékenységeiket és a szocialista gazdálkodásba kellett beilleszkedniük. |
A bűnözés nem bőrszín függő
A bűnözésről mindenekelőtt le kell szögezni: a roma lakosság egy kisebb hányada kényszerül erre, még ha bizonyos típusú bűnelkövetők körében túlreprezentáltak az összlakosságon belüli arányukhoz képest; azonban ez lévén a deviáns viselkedés, ez kerül előtérbe, és ez alapján általánosít a többség.
A beilleszkedésük roma csoportokon belül is változó, függ a hagyományos mesterségtípusoktól, a befogadó környezet gazdasági fejlődésétől, településszerkezettől (falu-város), stb. Tehát a magyarázat semmiképpen sem genetikai vagy bőrszín függő, hanem szociokulturális és szociális okai vannak. A fennebb leírt kirekesztettség, elszigeteltség, munka- és jövedelemhiány következménye az oly sokat emlegetett bűnözés, a koldulás. Az évszázados elszigeteltség, kirekesztés, társadalom peremére szorítás nyilván nyomott hagyott a roma hagyományokban, mentalitásban, magatartási formákban, többséghez való viszonyban is. A közösség megmaradása érdekében kitermelte a közösségi szolidaritást, de a társadalmi változásokkal, ráhatásokkal (így akár egyes modernizációs hatásokkal) szembeni ellenállást is.
Sok esetben, az egyes hagyományos cigány csoportokon belül a sajátos kultúrának olyan elemei is megmaradtak, amelyek a mai modern világban visszahúzó erejűek. Ezért fel kellene számolni, bármennyire is ragaszkodnak hozzá és tartják a kultúrájuk részének – ma már inkább a nyomor konzerválását jelentik. Néhány példát említek, amely a hazai sajtóban is témát jelentett: a szülők által kiválasztott férj/feleség és korai (iskoláskorú) házasság; a gyermekek és a nők kiszolgáltatott helyzete; ehhez kapcsolódóan meg általában az az értékrend, amely az erősebb jogára építi a csoport-hierarchiát.
A kirekesztés ellenállást termelt
A társadalom peremén élő elszegényedett rétegek körében – etnikai hovatartozástól függetlenül – a többség normáival, céljaival ellentétes normák, célok alakulhatnak ki, vagy ha a célok ugyanazok is, az ahhoz vezető törvényes eszközök nem állnak rendelkezésükre (R. K. Merton devianciaelmélete). Így adott esetben a siker, a gazdagság képezheti a célt, de az ahhoz vezető törvényes út meg munkahely hiánya miatt lehetetlen elérni. Ez esetben más eszközökhöz nyúlnak, s kialakulhat egy olyan szubkultúra, amelyben a lopás lassanként nem számít bűnnek, a börtönviseltség is presztízzsé válhat.
Továbbá az elmúlt évtizedekben kialakult vagyoni viszonyok és a munka területén szerzett tapasztalatok is számos konfliktust gerjesztettek a cigány és nemcigány lakosság körében, vagy legalábbis a bizalmatlanságot növelték. Az etnikai konfliktusokkal terhelt falvak viszonyait illetően megint Ungváryt idézném:
„A probléma nemcsak a jéghegy csúcsát képező, évente menetrendszerűen ismétlődő gyilkosságokban, agyonverésekben és védelmi pénzek kérésében keresendő – ezek tettesei a teljes roma lakosságnak persze csupán töredékét teszik ki -, hanem önmagában a két közösség közti együttélés teljes hiányában. (...) Két, egymással radikálisan ellentétes szabályokat követő kultúra áll szemben egymással. Ez nemcsak Olaszliszkára igaz, hanem a magyar falusi cigány lakosság nem jelentéktelen részére is. Magántulajdonról alkotott fogalmaik sajnos körülbelül a XII. század szokásaihoz közelítenek, és munkakultúrájuk a nomadizáló népekét idézi. A falusi földművelők kultúrája pedig megpróbál a kapitalista társadalmi rend szerint működni. A kettő között folyamatos a konfliktus, keveredés nincs.”
Létező bizalmatlanság, hiányzó egyetértés
„A rendszerváltás óta a roma népesség egy részének az a tapasztalata, hogy nem adnak munkát neki, vagy ha mégis, akkor csak olyan bérért, ami alig több, mint a szociális segély. A pénzzel való bánást nem tanítják meg nekik, de megismertetik a piacgazdaság minden előnyével. (...) Egyedüli megélhetést a sok gyermek szülése és a szociális támogatások biztosítanak. Ebből adódóan az érintettek frusztráltak, tele vannak gyűlölettel és irigységgel a másik csoport tagjai iránt, és ott ártanak azok tulajdonának, ahol csak tudnak. Ezt annál könnyebben tehetik, mivel saját hasonló jellegű tulajdonuk (növénytermesztés és állattenyésztés hiányában) nincs. Az alkotmányos jogok kapcsán az a tapasztalatuk, hogy azok csak papíron léteznek, a jogrendszert semmire sem tartják, ezért gyakran nyúlnak az önbíráskodás eszközéhez, annál is inkább, mert vesztenivalójuk kevés. A „gádzsók” (a nem-cigányok) tapasztalata az, hogy a cigányok munkakultúrája általában alkalmatlan arra, hogy együtt dolgozzanak velük. Élősködőknek tartják őket, szenvednek attól, hogy az „együttélés” állandó vagyoni károkat okoz nekik, és dühüket adott esetben rasszista megnyilvánulásokkal vezetik le – a cigányokat diszkriminálják. Megpróbálnak minden lehetséges alkalommal elkülönülni tőlük. Külön frusztrálja őket az a körülmény, hogy a jogszolgáltatás teljességgel képtelen megvédeni személyi és vagyonbiztonságukat.”
Több pénz. Hova, mire, kinek?
A franciaországi roma kitoloncolások kapcsán több oldalról is az első felmerülő javaslat/ötlet az volt, hogy több pénzt kell fordítani a romák integrációjára. A forrásokat illetően a román kormány egyből javasolta, hogy mivel ez most már nem csak romániai probléma, adjon többet erre a francia állam, az Európai Unió. A hazai bürokráciát jobban ismerők első reakciója a várható változásokat illetően az volt, hogy a romániai hivatalnokok még több pénzt tapsolhatnak majd el „integrációs projekt” címszó alatt. Vagy, ha netán a romák kezébe adják, akkor majd ők bulizzák el. Ebből annyi igaz, hogy a több pénz önmagában nem megoldás abban az esetben, ha az eddigi utat folytatnák. A francia hivatalosságok helyzetismerete sem valami fényes, ha arra gondolunk, hogy elképzelésük szerint fejenkénti 300 euróval „lerázzák” a romákat. Sőt, hogy itthoni önálló vállalkozások beindítására buzdítottak olyan embereket, akik közt a funkcionális vagy a szó szerinti analfabetizmus sem ritka.
Befektetés: hosszú távon etnikai konfliktus
Ezen a ponton meg kell említeni a romániai, illetve magyarországi helyzet közti különbség egyik alapvető jellegzetességét. Egyrészt azért is, mert a magyarországi helyzet kiváló példa arra, hogy önmagában a több pénz ráfordítása nem oldja meg a romák integrációját, sőt, adott esetben nem megfelelő helyre irányítva kontraproduktív is lehet. Nem a bűnözést számolja fel, hanem a munkától való elidegenedést és ezáltal a bűnözést serkentheti, konzerválhatja, s hosszú távon etnikumközi konfliktusokat gerjeszthet.
A kisebbségekre költött magyar kormányzati pénzek sokszor rossz irányba vándoroltak. Olyan szakértői vélemények is megjelentek már, melyek szerint minden, kizárólag a romák munkaerőpiaci integrációját támogató program haszontalan, és csak növeli a kisebbség elkülönülését a többségtől. Ezt bizonyítja az is, hogy egyes etnobizniszre szakosodott roma vezetők annyira rákaptak már erre az „üzletágra”, hogy miután kiszorultak a roma kisebbségi önkormányzatokból, megszálltak néhány magyarországi román kisebbségi önkormányzati tanácsot, s ezt illetően már a román diplomácia is kifejezte nemtetszését, ami akár további diplomáciai bonyodalmakhoz is vezethet. (http://hvg.hu/itthon/20100929_etnobiznisz_romanok).
Magyarországon is eléggé megromlott az elmúlt időszakban a magyar–roma viszony, e konfliktus már emberáldozatokat is követelt. Igaz, nem pogromszerűen, mint ahogy a hazai falvakban „szokás lerendezni” a számlákat, mikor munka híján felgyűl a „megélhetési bűnözés”, és a rendvédelmi szervek tehetetlenek. De voltak a latin-amerikai halálbrigádokra emlékeztető faji indíttatású éjszakai gyilkosságok, s mégse kényszerültek tömegesen az ország elhagyására. (Pár szabályt erősítő kisebb csoportos kivétel volt, mint például a zámolyi romák nagy port felvert menedékjogi kérelme. Mint azonban később kiderült, otthoni, csoportosan elkövetett gyilkosság miatti felelősségrevonás elől is menekültek, valamint roma jogvédő aktivisták, baloldali értelmiségiek is segítettek nekik, hogy később a jobboldal és az ország lejáratásával politikai tőkét kovácsolhassanak maguknak az ügyből.)
A magyarországi cigányok földrajzi mobilitása a magyar többséghez hasonlóan jóval alacsonyabb, mint romániai társaiké, de azért sem próbálnak külföldön szerencsét, mert nincsenek rászorulva. Ugyanis Romániából sok romának valóban menekülnie kellett külföldre, mert itthon az éhhalál, a bűnözés, a koldulás közt választhatott. Magyarországon viszont távolról sem olyan katasztrófális a helyzetük. Fejlettebb a szociális háló, a segélyek mértéke és száma jóval nagyobb. Megint Ungváryt idézem: „Természetesen megvan annak az oka is, hogy a cigányok egy része miért nem akar dolgozni. A rendszerváltás 16 éve alatt erről a magyar állam (is) leszoktatta őket. A 70 százalékos munkanélküliséggel küszködő községben azt tapasztalhatták, hogy mezőgazdasági munkákból megélni nehéz, ellenben segélyekből és a szociálpolitikai támogatásokból lehet pénzhez jutni. És a magyar állam támogatta ezt. A 13 éves korától folyamatosan gyermekeket szülő, de azokat normálisan felnevelni képtelen anyáknak az állam szocpol címén pénzt ad, hagyja, hogy a kiszolgáltatottak üzérkedjenek, elkótyavetyéljék segélyekből épített házaikat, miközben folyamatos munkalehetőséget nem biztosítanak nekik.”
Kevesebb munkával is ugyanannyi pénz
A roma társadalom nagy része tradicionális társadalom, melyben gazdálkodás terén is jórészt a prekapitalista gondolkodásmód a domináns. Hasonlatosak a Max Weber által leírt tradicionális mentalitású lengyel munkásokhoz, akikből a bértarifa emelése nem a több munkát, hanem ennek ellenkezőjét hozta ki, mert ugyanannyi pénzt kevesebb munkával értek el. Weber szerint ez jellegzetesen tradicionális viselkedés, hiszen „az ember természetétől fogva nem pénzt és még több pénzt akar, hanem egyszerűen csak élni akar, úgy ahogyan azt megszokta, és annyit akar keresni, amennyi ehhez szükséges.” (Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Bp. 1982) A modern kapitalizmus a nagyobb bérrel sem tudta elérni sok helyen az emberi munka termelékenységének fokozását, intenzitásának növelését, mert beleütközött a kapitalizmus előtti gazdasági munkának e vezérmotívumába.
Amennyiben egy elmaradott társadalomban az egyén a megszokott életszínvonalát szociális segéllyel és némi alkalmi munkával (vagy alkalomadtán egyéb illegális jövedelemmel) kiegészítve is fenntarthatja, akkor minek dolgozzon? Ezen felül roma szakértőkre és különböző kétes hasznú pályázati projektekre is dobtak ki tetemes összegeket, amely az etnobizniszt erősítette. Sokkal hatékonyabbak az olyan programok, amelyek a pénzügyi, gazdasági szektor felől jönnek, és nem a kormányzati szektor felől. Ezek valós igényeken alapulnak, és a finanszírozóknak konkrét megvalósítható eredményeket kell felmutatni, felelősséget kell vállaljanak a kutatók. Az államnak legfeljebb indirekt módon kellene támogatnia az ilyen gazdasági kezdeményezéseket, oktatási, átképzési programok szervezőit, a közös lakásépítési programokat, stb.
A jelenlegi magyarországi etnikai feszültség, ami a Jobbikot is felszínre hozta, a rendszerváltás óta halmozódó folyamatok eredménye. Az eredménytelen romaintegrációs politika, amely sok pénzt emésztett fel kevés eredménnyel, és számos egyéb olyan folyamat, ami többek közt a politikai baloldalhoz, illetve az ezt kiszolgáló médiához és értelmiséghez köthető, lassan, de biztosan növelte a többség frusztrációját. Ezek közt megemlíthető a közrend – különösen a magántulajdon védelmének – a romlása, a rosszul értelmezett politikailag korrekt nyelvezet, konfliktusok esetén automatikusan a magyar többség bűnössé nyilvánítása, a roma kisebbség jogainak túlhangsúlyozása, a jobboldal folyamatos szélsőségezése, állandó nácizás, stb. A baloldal addig kiáltott farkast, amíg az meg is jelent. (folytatása köv.)
