A Család Éve
Hétfõ, 2011. január 17., 20.48
Az új Évkönyv telis-tele van számokkal, szürke hétköznapokkal és piros betűs ünnepekkel, amelyekről még nem tudni, hogy kinek mit hoznak. Előbb-utóbb úgyis kiderül. Elég lesz akkor örülni neki, vagy sírni miatta. Sejtéseink azonban vannak...
Félő, hogy idén is többször szólal meg a lélekharang, mint a keresztelőt köszöntő muzsikaszó. Évek óta ez történik szűkebb és tágabb pátriánkban, és erről az anyakönyvek meg az iskolai naplók is vallanak.
„A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntése értelmében december 26-án megkezdődik a Család Éve, amely 2011. december 30-án, a Szent Család vasárnapján ér majd véget” – tudtuk meg a híradásokból, és a kibocsátott körlevél szövege ismételten megerősített abban, amit sokan már úgyis tudtunk: „Társadalmaink irányvesztésének világos jele a népesség fogyása. (...) Pedig a család egészséges működése egyben a társadalom egészségének is fokmérője.”
Tehát orvoslásra van szükség, amíg kezelhető a baj, amíg vagyunk, amíg nem lesz túl késő.
Ki fog helyettünk dolgozni?
Egyre többször ismételgetik a kérdést az idősebb nemzedék tagjai. Legutóbb, mikor egy régi kollégától hallottam ezt, a mellette álló kisfiú meg is válaszolta: – Majd én, nagytata.
Nevettünk az önkéntes kis vállalkozó nekibuzdulásán, dicsértük is, de hozzáfűztük: sajnos, egy gyerek kevés a családban... Ő azonban arra is talált választ. Kijelentette, hogy náluk már nincs hely. Egyedül ő anyu meg apu legdrágább kincse, a nagyiék szeme fénye, boldogsága meg a szíve közepe. Ott már nem is férne el másik gyerek.
Az okfejtés kissé kínosan érintette a nagypapát, de mit lehet tenni, a gyerek mindig megmondja az igazat, kifecsegi, amit otthon hall. Idős, egykori kollégám nem is tagadta: szóba hozták ezt a kérdést a családban is, csakhogy a fiatalok részéről készen volt a felelet: a mai világban elegendő egy gyerek. Van-e köszönet abban, hogy a nagyiék öt gyereket neveltek, és öten ötfelé élnek a világban. Csak néhanapján találkoznak itthon, a szülői házban, már alig ismerik egymást, nincs semmi közös az életvitelükben, egyedüli kapocs közöttük a két idős szülő.
Mi a hasznuk a gyerekeikből?...
Furcsa kérdés. Hatvan évvel ezelőtt, amikor összeházasodtak, szép nagy családot terveztek, de nem azért, hogy valaha is hasznuk legyen a gyerekeikből. Nem azért, hogy – ahogy mondani szokás – legyen öregségükre, aki ad nekik egy pohár vizet. Népes családból származtak mindketten, és sohasem nézték ki egymás szájából a falatot. A testvérség, sógorság, komaság gondolata mindig ott élt közöttük, megtöltötték a házat ünnepnapokon, de azt is tudták, hogy a bajban is számíthatnak egymásra. Számukra nem a haszon volt az elsődleges szempont, hanem a hasznosság tudata, egymás segítése.
A világ azóta nagyot változott.
„Mintha félnénk attól, hogy igent mondjunk az életre! (...) Az anyaságot a társadalom nem mindig becsüli meg kellően. A gazdasági válság és a munkanélküliség szorongást és félelmet hoz sok család életébe. Pedig az anyaság és a családok megérdemlik az egész társadalom megbecsülését és szolidaritását. Az ő támogatásuk nem pusztán szociális kérdés, hanem egész népek, társadalmak jövőjének, létének vagy nemlétének kérdése. Márpedig az élet ára megfizethetetlen. Bármilyen gazdag legyen is egy ember, az életét nem vásárolhatja meg.”
Sohasem volt időszerűbb, mint most a Család Évének meghirdetése, mert életszövetségre szólít. És bár az alábbi indiai közmondás nem része a fent idézett körlevélnek, a gondolat igaza tagadhatatlan: “Csak úgy lesz részed a halhatatlanságból, ha gyermek játszadozik a kapud előtt.”
Helyesebben fogalmazva: gyermekek. Ahol jóllakik egy, jóllakik kettő is, ahol eszik kettő, nem marad éhen a harmadik sem...
